Kérem szépen, túl vagyunk a ballagáson. Ne tudjátok meg, mennyit görcsöltem. Szerdán már tisztára lázban voltam, rakodtam, gondolkodtam (!!!), vásároltam, terveztem. Csütörtökön aztán nekiálltam főzőcskézni, meg alaposan előkészülni. Estére elhoztuk a vendégváró asztalt is, hogy elférjek :D. Pénteken délelőtt meg iszonyúan izgultam, hogy minden flottul menjen, ide-oda szaladgáltam, sütöttem, főztem, és valahogy semmi nem akart elkészülni, az idő meg csak rohant. Pár szál hajam megint kihullott pluszban :D Aztán végül mégis minden a helyére került.
Pénteken reggel, mikor bevittem a manót, olyan fájó volt, hogy utoljára lépi át óvódásként ezt az ajtót az én okos nagyfiam. Hiába van ott a tudat, hogy ősztől a kicsi lányom fog ide járni, ugyanazokhoz az óvónénikhez, de mégis, az én elsőszülöttem már iskolába megy. Kinőtte az édes kicsi ovis létet. És hogy ez az idő milyen gyorsan elment... Naná, hogy közben csak ők öregedtek :D
Pici meglepetéssel készültem az óvónéniknek, úgyhogy megkérdeztem reggel őket, hogy mikor mehetnék be átadni nekik, mikor mindhárman együtt vannak. Megkaptam az időpontot, én meg nyakam törve rohantam vissza, hogy meglephessük őket. Ez az ajándék pedig egy vers volt, amit ugyan én írtam, de segített a kisfiam is, tapasztalatai és élményei által. Édes volt ő is, ahogy hallgatta a végeredményt. Íme a vers:

Kicsi voltam még, alig három éves,
Tudásra, játékra, társaságra éhes.
Beléptem az ajtón, s ti fogadtatok,
Kezembe rögtön játékot adtatok.

Kati néni, lágyan simogattad a fejem,
És ha néha féltem, megfogtad a kezem:
"Nézd csak, Bencus, milyen szép autó,
Kolléga, ott akad még egy utánfutó!"
Ölelő karodban hamar vígaszt leltem,
És benned anyám helyett anyámra leltem.

Julika néni, játékra te tanítottál,
A földön vidáman mellettem te gurultál,
Hancúroztunk, nevettünk a tornaóra alatt,
Általad kaptam a vidám pillanatokat.
Sokmindenre bizony te tanítottál,
Köszönöm, hogy az életem része voltál!

Jolánka néni, tudom, értem sokat fáradoztál,
Az asztalra finom ebédet nekem te hoztál.
Mikor aludtunk, csendben betakartál,
S az álmunkra bizony mindig te vigyáztál.

Elszaladtak a szép óvodás évek,
De tudom, hozzátok én még visszatérek,
Szeretlek titeket, s nem feledlek soha,
Viszlát szék, asztal, viszlát Óvoda!

Hát ez volna. (magyarázat hozzá tartozik: Kati néni néha játékosan kollégának hívta a fiamat, azért ez a szó a versben). Szeretettel adtam, és szeretettel fogadták. Szép hátteret kreáltam a versnek a lapon, kinyomtattam és belamináltattam - hogy maradandó legyen. A reakció felülmúlta a várakozásaimat. Amellett, hogy hihetetlen sírásba torkollott a versolvasás, csodálatos szavakat kaptam. Egyik óvónéni mondta, hogy ő azt hitte, előző nap kisírta magát, mikor a ballagási csomagokat rakta össze, aztán jövök én, és most megint sír. És hogy ezek miatt a pillanatok miatt éri meg nekik ezt csinálni, és köszöni nagyon. És hogy nagyon meghatotta. A másik óvónéni pedig elmondta, hogy ez lesz az az ajándék, amit elrak, és majd öreganyó korában előszedi és olvasgatja, mutogatja. A dajka néni pedig könnyek közt ölelt... Hihetetlenül megható volt, és számomra feledhetetlen élmény. Persze megkaptam azt is csupa szeretettel tőlük, hogy három év múlva (mivel most kezd majd náluk a kislányom) ugyanezt várják tőlem. Mondtam, pont ezen gondolkodtam, hogy annak is majd pont ekkorát kell durrannia, és nem tudom, hogy menni fog-e. Erre ők: persze, hogy fog, van rá három évem, hogy kitaláljam :D Hát ez volt a mi megható és csodálatos pillanatunk, melyben elbúcsúztunk, ami azt hiszem, mindannyiunk számára szép emlék marad.

Délután csodálatos, humoros és tanulságos műsort láthattunk, hihetetlen fantáziadúsan, szórakoztatóan összerakva. Elámultam, hogy mire képesek ezek a pici gyerekek, és mire képesek az óvónénik, hogy ezt ki tudják hozni belőlük. Néha kacagtam, néha párát törölgettem a szememből, a lényeg, hogy nagyon-nagyon tetszett. A tömör tartalom: kalózok kincset lopnak, a hajós kapitány keresi, vannak horgászok, pelikánok, halak útközben, és végül rájönnek, hogy az igazi kincs a tudás. Nagyon jól éreztem magam a műsor alatt. Csak azt sajnáltam, hogy voltak olyan tapintatlan és faragatlan emberek, akik szégyen nélkül végig dumálták a műsort, nem törődve azzal, hogy mennyit dolgozott ez a aprónép, és mennyit dolgoztak az óvónők vele. Ha nem is érdekelte, legalább annyival megtisztelhette volna őket, hogy csendben végigüli. Na jó, nem mérgelődök ezen.

Mikoz hazajöttünk, Beni alig mert odamenni az új bicójához, nem merte elhinni, hogy az az övé. Itt állt a nappali közepén. Bebit meg győzködni kellett, hogy menjen, próbálja ki, üljön rá. Nagyon boldog volt. Kapott ezüst láncot kishajó medállal (ez volt a jele), amit a Pláza szuperakciós szülinapján vettem a szomszédasszonyom üzletében. Ezt azért írtam le, mert nem tervezett dolog volt, csak bementünk traccsolni, és muszáj volt körülnéznünk, és akkor megragadott ez a lánc meg a medál. El kellett hoznom. Csak az volt a rossz, hogy hosszú időt itt állt, dugdozva és nagyon nagy volt a kísértés, hogy odaadjam neki idő előtt. Persze néha elővettem, megnézegettem, gyönyörködtem, de mostmár ott díszeleg kicsi fiam nyakában. Hihetetlenül jól áll neki, a szép barna bőrén nagyon jól mutat.
Aztán kapott egy kulcscsomót. Saját lakáskulcsa lett, névvel ellátott kulcstartóval. Azóta is hurcolja. Nagyon büszke rá. Az utolsó ajándék pedig egy könyv volt, amit kifejezetten óvódai ballagásra nyomtattak, Búcsú az óvodától címen. Bejegyezhet emlékeket, képeket, és szép versek vannak benne.
Végül íme, az én ballagó fiam: