Utolsó nap együtt

Holnap megkezdődik... Bizony eltelt az utolsó nap, amit így, a három édes gyermekemmel együtt tölthettünk. Épp emiatt úgy döntöttem, lazázunk egész nap. Kihúztam az ágyat a nappaliban, benyomtam egy nagyon mulatságos mesét, és szépen egymás mellé kuporodtunk. Hihetetlen jó érzés volt, hogy egyszerre tudtam ölelni az összes gyerkőcömet. Persze azért a nagy mesenézést itt-ott egy kis vihánccal megszakítottuk, amit annyira egyikőnk sem bánt. Beni egy alkalommal szorosan hozzám bújt, kezével, lábával is ölelt, majd szólt a húgának:
- Dorka, gyere, öleld már át anyát, holnaptól nem leszünk már neki! - és rámtekintve odabiggyesztette:
- Ha nagyon hiányzom, nézheted a motoros fényképemet anya, jó??? - hát igen, ennyi marad napközben, a motoros fénykép. De cserébe okosodik, ügyesedik az én elsőszülöttem.
Jaj Istenem, mennyire izgulok! Rettentően. Ők meg a világ leghatalmasabb nyugalmával játszottak, színeztek, autóztak, paciztak, és talán valóban nem is értik még, hogy holnap életüknek egy nagyon meghatározó napja fog következni. Hát nagyon kíváncsi leszek. Mindenképpen igyekszem majd idebiggyeszteni a holnapi nap tapasztalatait, hiszen erre is emlékezni akarok majd. Hogy mit éreztek, hogyan élték meg, hogy én mit éreztem...

Megint itt

Jaj annyi minden történt, azt sem tudom, hol kezdjem. Legelőször is: voltunk a Mátrában unokatesóm ballagásán. Annyira nagyon jó volt, a távolság miatt rég nem látott családtagokkal is találkoztunk, sőt, még a Kanadai rokon is tiszteletét tette - úgyhogy a hangulat és az öröm (ünnepség nélkül is) adott volt. Egy szép szertartás, egy isteni sokfogásos ebéd és dínom dánom után hatalmas traccsparti kerekedett. A nagy sokaságban mindenkinek akadt beszélgető partner, természetesen azt sem tudtuk, ki kinek a társaságát keresse, persze mindenki szépen lassan sorra került. Úgyhogy lepcses számnak volt mit dolgozni, hazafelé nem is kívánkozott koptatni nyelvecskémet. Viszont vezetni azt nagyon rossz volt. Én, aki imádok a volán mögött ülni, nálam ember ezt jobban nem szereti, nem gondoltam, hogy bármikor is ilyet mondok, de ez tény. Annyira elfáradtam a sok benyomástól és ingertől, no meg a korai indulástól, hogy hazafele kőkeményen koncentrálnom kellett, hogy ne legyen semmi baj. Nem is vállaltam az elejétől-végéig autópályát, avagy a monoton utazást, hanem inkább a csodálatos falvakon, erdei tájakon mentem keresztül, ami azért változatos volt, és nem kicsit szemet gyönyörködtető. Sajnos a képek nem adják vissza azt a csodát, amit én ott éreztem és magamba szívtam:

Pénteken egy csodás napnak néztünk elébe. Anyák napja volt az oviban. Az utolsó ovis anyák napja a fiamnál. Lázas készülődés előzte meg, ő is, én is nagyon izgultunk. Annyira cuki volt, gőzerővel gyakorolta még itthon is a verset. Meg is lett az eredménye: egy olyan csodálatos műsort vezettek színpadra az óvónők, hogy az elmondhatatlan. Én nem vagyok az a sírós típus, bár nagyon szentimentálisnak teremtett az ég, hát most mégis nem kicsit megkönnyeztem. Csodálatos volt, leírhatatlan és feledhetetlen. Alig várom, hogy meglegyen videón. Tutira minden nap nézegetni fogom - legalábbis egy jódarabig. Aztán meg majd sűrűn előveszem. Egy vörös rózsa kíséretében ezt a gyönyörű tálat kaptam a kisfiamtól, amit ő készített:

Azt hiszem, nem fogom kicsomagolni (bár már többször rám szólt a kisfiam, hogy ebből enni lehet, egyek már belőle), hanem a vitrinben lesz a helye, a kis kincsestárban. Imádom ezt is, mint a többit. Jó néha elővenni őket, és elmélázni, milyen is volt AKKOR...

Közben elkezdett drága férjem dolgozni. Egyre inkább odavan ezért a munkahelyért, egyre jobban tetszik neki. Remélem, megmarad ez a lelkesedése (a kezdeti nehézségek után), megtalálja a helyét itt, és szeretni fogja. Szívből kívánom neki, érezze jól magát itt. Úúúúúúúúúgy szeretném...

Aztán a héten megérkezett Doruska óvódai levele is, mely szerint felvételt nyert a hőn áhított oviba. Olyan boldog volt, hisz nagyon szerette volna, ha Beni csoportjába (volt csoportjába) járhat, ugyanazokhoz az óvónénikhez. Talán így a beszokás is könnyebb lesz. Azt kell mondjam egy kicsit nagyképűen, ettől nem tartok, hiszen Dorina korát meghazudtolóan bölcs és értelmes, mindent meg lehet vele beszélni, és hihetetlenül simulékony. Büszke anyai szívem nem aggódik, töltött már benn Benivel az oviban napot, ahol a bátyjával kevésbé foglalkozva hátravonult a kislányokkal a babasarokba, és ott játszott. Nem gondolva ránk, nem törődve semmi mással. Jó tudom, minden csoda három napig tart - Beninél két hétig. Akkor múlt az újdonság varázsa, és kezdett kapaszkodni és pityeregni, hogy "anya, ne hagyj itt kérlek"! És sajnos sokáig tartott. Nem szeretném ezt mégegyszer átélni, mert minden egyes ilyen alkalommal kitéptek egy darabot a szívemből. Hiszen én úgy vittem volna, úgy maradtam volna, bármit, csak az én kisfiam ne legyen szomorú. Hiába mondták az óvónénik, hogy mindez két percig tart nála, aztán kezét-lábát törve rohan autózni-vonatozni a fiúkkal. Az a pár perc nekem akkor is nehéz volt. És ha pesszimista vagyok, ezt még kétszer végig fogom csinálni - ugyanígy. Meglátjuk... vannak még csodák! Velem bizony történnek :D:D:D (ld. gyermekeim)!

Nehéz napok

Valamiért Benivel most nagyon nehéz. Tegnap is meg ma délután is műsorozott vég nélkül. Tegnap apósom telefonált, hogy kivinnék Csórra a telekre, hiszen imádnak ott lenni a manók. Mikor hazaért Bebi, már nagyon fáradt volt. Nem akart fürödni menni, úgyhogy a sokadik könyörgés után már rápirítottam, hogy vetkőzzön. Mire ő: - Jaj, bárcsak Csóron maradhattam volna!
Hát mit ne mondjak, letaglózott. De végtelen nyugalmat erőltettem magamra, miközben zokogott a szívem, és mondtam neki, hogy vegye vissza a melegítőjét. Kérdezi, miért. Azért, mert hívom a taxit és mehet Csórra. Erre elővettem a bőröndjét, és kérdeztem, két póló elég lesz-e, meg két pár zokni. Szépen berakodtam a táskába a ruháit, mire ő hangos zokogásban tört ki, hogy ő inkább mégis maradna, mert ő nem szeret egyedül, meg ő amúgy is itt szeret lenni, a családdal. És inkább ne küldjem őt el Csórra. Gyorsan elment inkább fürödni. Mikor visszajött, akkora ölelést kaptam, amekkorát ritkán, úgyhogy azt hiszem, megértette, mi a helyzet. Szépen meg is beszélgettük, hogy most megbántottuk egymást egy kicsit, de legközelebb majd átgondoljuk. Elmondtam neki, hogy nagyon fájt a szivem, nagyon-nagyon, mikor azt mondta, hogy költözni akar, de annyira szeretem, hogy az ő kedvéért még ezt is megteszem, még ha a szívem hasad is meg. Ő meg közölte, hogy ő inkább itt marad, és sohasem hagy el. Pár percig még öleltük egymást, aztán elaludt.

Ma reggel egy csokor tulipánnal ment az oviba. Úgy döntött, hogy a telken szedett friss virágokkal meglepi a lányokat. Nem a szerelmeit, mindet. Hát igen, nem semmi pasi a fiam. Azért itt megjegyezném, én nem kaptam a virágból, de Dorusnak hozott egy gyöngyvirágot - hatalmas örömet okozva ezzel, hiszen mint említettem már, Dorina nagy virág-fun! Szóval lányok kivirágoztak, anya nem - csak reménykedik a vasárnapban. Lehet, hogy van férfi, aki ezt észben tartja, na az nem az én férjem. Szegény most biztos bajban van, mert ilyen téren a számítógép (a munkahelyi) volt az esze. Ami ugyebár már és még nincsen. Kíváncsi leszek. Hé, nem ér súgni! :D

Délutánra Bence nem tudom, hogy a frontra lett-e érzékeny, mindenesetre kitört rajta a hisztis énje, és minden egyes játékdarab elrakásáért könyörögni kellett. Pedig ott voltam mellette, segítettem, úgy menni szokott zokszó nélkül, de ma így is kiborulás lett belőle. Ilyenkor szoktunk leülni beszélgetni, de ma erre sem volt kapható. Inkább azt kérte, hogy hadd bújjon mellém, ő most csak velem akar lenni. Csak abban bízom, nem érte semmi baj, nem bántja semmi, mert ő nem az a fajta, aki könnyen túllép dolgokon, és pikk-pakk feldolgozza a sérelmeit, kell hogy segítsek neki. De most ezt sem hagyta. Nem erőltettem, remélem, ha majd úgy gondolja, már ki akarja adni magából a bánatát, tudni fogja, hogy hozzám jöhet.

Azért csodás szépen zárult a nap. Természetesen fektetés után előfordul, hogy kiabálnak még valamiért a gyerkőcök, behívnak bennünket. Ma este tökéletesen összeidőzítette a két gyermek. Először Dorushoz mentem be, mert kicsi lévén nem buzog benne a türelem, azaz azt mondják, számukra az idő még sokkal hatalmasabb és ólomlábas dolog (inkább fogalom), mint számunkra, úgyhogy ha nem érkezem időben, elégedetlenségének is hangot ad. Ellenben Beni szépen megvárja, míg beérek, tudja, nem hagyom cserben, menni fogok. Leültem kis hercegnőm ágya szélére, jött az általános "Itt maradsz egy nyucira?" (nem tudom írtam-e, zenélő ikeás nyuszikája van, arra alszik el minden nap). Ott maradtam egy nyucira :D, miközben ő végig az arcomat simogatta és mosolygott. Olyan nagyon jó érzés volt. Gyönyörű kislány, gyönyörű mosollyal, úgyhogy anyai szívem elolvadt, melynek hatására dőlt belőlem az "úúúúgy szeretlek, annyira nagyon".
Ezután bementem Benihez. Itt ért a másik csodálatos dolog. Kisfiam tárt karokkal várt, amit - miután leültem az ágyára - átfont a nyakamon és nagy lendülettel közölte: Anya, nagyon nagyon nagyon nagyon nagyon (azt hiszem ennyiszer mondta) szeretlek! Nagyobban mint a Föld, meg az űr, meg az összes bolygó, sokkal jobban! - ismét olvadás. És mindig elgondolkodom azon, hogy lám, még ha néha nehéz időszakok is vannak, még ha el is bizonytalanodom magamban, azért mégis nekem vannak a világon a legcsodálatosabb gyermekeim.

Azt is le kell még ehhez a gondolatmenethez írnom, hogy az elmúlt héten legalább öt különböző embertől hallottuk a párommal azt (amit aztán meg is beszéltünk egyik este és ki is veséztünk), hogy öröm nézni ezeket a gyerekeket, mert imádják egymást, rendszeres az ölelés, a puszi, a cirógatás, egyszerűen hihetetlen ez a testvérek közötti kapocs. És valóban. Számunkra természetessé vált, de azért minden egyes alkalommal mosolyt csal az arcunkra, és melegséget a szívünkbe, amikor ezt látjuk. Még a picike is azon dolgozik, hogy a lehető legjobban hozzáférhessen a testvéreihez, és úgy ölelhesse őket. A két legbeváltabb módszere a nyakölelés, és a nyakukba hajta a kis fejét, és az, hogy a hátukra fekszik, és úgy fonja át kis karjait rajtuk. Annyira jó látni és tapasztalni! Olyan jó, hogy ők az én gyermekeim! Mérhetetlenül büszke vagyok rájuk!

Hétvégi történések

Hétvégén elhanyagoltam a blogírást, úgyhogy most gyorsan pótolok. Gondolkodtam azon, hogy egy számomra nagyon meghatározó történetet lejegyezzek-e, de egyszer erre emlékezni akarok majd, úgyhogy megteszem. Csak nem akarom megbántani kisfiam érzéseit sem. Az történt, hogy csütörtök délután Beni nagyon nyűgös volt. Akkor szokott ennyire dacolni és dühösködni, amikor front jön, nagyon fáradt, vagy valami bántja. A sokadik fegyelmezéses kör után apa beleültette az ölébe, és megkérdezte, mi a gond. Erre óriási zokogásban tört ki. Kiderült ugyanis, hogy a hőn szeretett kislánynak van egy másik udvarlója, aki aznap szintén vitt egy gyűrűt (aki valószínűleg meglátta a fiamban a konkurenciát), ami Beni szerint szebb volt. Hihetetlen fájdalommal élte meg és mesélte el. Nem tudtam mit tenni, mondtam neki, kitalálunk valami olyan ajándékot, kedveskedést a kislánynak, amit csak ő tud adni. Neki is állt Beni két ölelkező kisegeret szív-koszorúban kiszínezni, hihetetlen szép lett. Közben én a kislány anyukájával levelezésbe kezdtem. Megírta, hogy a kicsi lánynál a másik kispasi kiesett a pikszisből, mert többször is megbántotta a kislányt, úgyhogy abszolút az én fiam a nyerő. Huh, ez micsoda könnyebbség volt anyai szívemnek! Úgy örültem. Ma meg már azzal jött haza az én hős szerelmesem, hogy anyás-apást játszottak, kislányuk is született. Hm....Nyugtáztam, hogy átmenetileg tudtomon kívül betöltöttem a nagymama posztot. Maximálisan igazat adok a szóban forgó kislány anyukájának abban, hogy a mi életünkben is nagyon meghatározóak voltak ezek az óvódai szerelmek, még emlékszünk rá, úgyhogy őket is nagyon komolyan kell venni. Hát komolyan is vettük. Épp ezért kezdtünk el levelezni, hogy meg tudjuk tenni, ami tőlünk telik, és leginkább rajtunk múlik az ő boldogságuk érdekében. Bizony, az élet nagy dolgai ezek!

A hétvégénk arról szólt, hogy családot és barátokat látogattunk. Hihetetlenül jó esték és napok voltak. Csodálatos olyan emberekkel körülvenni magunkat, akik szeretnek és akiket szerethetünk. Kell nekünk is ez a kikapcsolódás, még mielőtt felőrlődünk a hétköznapi problémákban. Bár mostmár inkább kezdem úgy felfogni, hogy ennek is meg van a miértje, ezzel is megtanít minket valamire az élet. Én már le is vontam magamnak a konzekvenciát.

Ma annyira jó esténk volt. Igaz, az egész nap olyan nagyon szerelmesen telt. Benikémmel összefonódva léteztünk egész délután. Dorka szokott leginkább a szimbiontám lenni, most a nagyfiam volt az. Egyébként valamiért mostanában hihetetlenül érzékeny lett. Tegnap akartam neki adni az esti puszit, ő meg meg akart ölelni, a sötétben nem láttuk egymást, és összekaramboloztunk, konkrétan kaptam egy akkorát a szemembe, hogy még. Erre ő hihetetlen sírásba kezdett. Alig tudtam megnyugtatni, mondogattam, hogy nincs semmi baj, semmi sem történt, és öleltem, simogattam, mire nagy nehezen megnyugodott. Ma ugyanez pepitában: annyira bújt, hogy lefejelte a szemöldökömet. Mikor megértette, mi történt, felugrott, és sírva fejest ugrott az ágy alá. Pedig komoly önkontrollal igyekeztem leplezni a fájdalmam pont a tegnap esti eset miatt. Szintén komoly vígasztalási procedúra kellett és sok-sok szoros ölelés, azaz inkább hosszú ölelés, mire elterelődött a figyelme. Én nem értem miért van ez. Tudom, hogy nagyon érzékeny lelkületű, hatalmas igazságérzettel, és hogy nem szeret másokat bántani (szándékosan), de ilyen eddig nem fordult elő. Tanácstalan vagyok. Tényleg csak ölelni tudom, meg győzködni hogy nincs baj.

Azért a nap zárása szép volt. Beraktuk a kedvenc Gyerek-zene lemezünket, és hihetetlen nagyot játszottunk és táncoltunk rá. Beni meglepetést is okozott, kívülről énekelte a Paff, a bűvös sárkányt. Lapozgattam az emlékeimben, hogy mikor tanulhatta meg, hallgattuk-e egyáltalán itthon ennyiszer, hogy ő ezt így vágja. De nem. Bár az is igaz, hogy az ő esze oylan, mint a borotva. A memóriája is kiváló, másfél éves korában történt dolgokra emlékszik. Végülis, semmi sem lehetetlen. Szóval visszatérve, pörögtünk, forogtunk, táncoltunk, óriások voltunk, aztán törpék, aztán vonat is voltunk, szóval sokat viháncoltunk. A legjobb a zárás volt: mikor zene közben levetkőztek, mert hirtelen fürdés-idő lett, és meztelenül egymás mellett elkezdték riszálni a feneküket a gyermekek édes-suta mozgásával. Annyira-annyira szép, mulatságos, és szívet melengető volt egyszerre.

Azt még végszóként muszáj leírnom, hogy mostanában úgy zajlanak az esték, hogy amikor kiszállnak a gyerekek a kádból, Beni bekíséri Dorit a szobába, megtörölgeti, felsegíti rá a pizsit, kiveszi a gumit a hajából, megfésüli, majd adnak egymásnak egy hátmasszázst. Tudjátok, milyen csodálatos ezt látni? Egyszerűen imádom! Ja, és ezt nem mi alakítottuk így, egy alkalommal Dori visított hogy Bence menjen vele, mire a nagyfiunk laza tenyérfelmutatással megállított minket, mondván: Maradjatok, ő engem akar, majd én elintézem! :D:D

Gyermekünk

Ma rá kellett jönnöm, hogy sem racionális, sem diplomatikus nem tudok lenni a fiammal szemben. Az történt, hogy a tegnapi viselkedése miatt félig-meddig jogosan anyukája eltiltotta innen egy hétre Beni kisbarátját, nem jöhetett fel. Beszélgettünk nagyfiammal, hogy ez miért volt, próbáltam még részleteket kihúzkodni belőle, hogy mit érzett, mi történt igazából, és kezdett bennem nagyjából körvonalazódni a dolog. Őbenne a fektetés idejére érett meg, és rákérdezett, hogy mennyi az egy hét. Mi ezt úgy szoktuk megbeszélni, hogy az egy hét annyi, hogy még hétszer alszol. Gondolkodott, majd iszonyú keservesen sírva fakadt. Vígasztalhatatlanul és kérlelhetetlenül. Na ez volt az a pillanat, amikor tudatosult bennem, hogy nem tudok racionális lenni. Mert bármennyire is jogos volt a sérelmünk az eset miatt, nekem ekkor a szívem szakadt meg, és szó szerint genyának éreztem magam. Legfőképp, hogy ki is derült, mi volt a provokáló tényező, és úgy már nem is volt olyan súlyos vétek. 

Szó mi szó, ha rosszat teszünk, jár a büntetés, de akkor miért érzem magam ennyire vacakul? Bárcsak visszaforgathatnám az időt, és egy kicsit jobban oda tudnék figyelni rá. Mert tudom, hogy ez az én hibám. Mert nem bízott bennem, mert nem bízott bennünk annyira, hogy segítséget kérjen. Mert maga akarta megoldani, hiszen sokszor kényszerítettem ebbe bele. Én ilyenkor persze mindig elbizonytalanodom, és rájövök, talán ő sokkal jobb anyát érdemelne. Mert most olyan dolog miatt bűnhődik, amiben én hibáztam, mert én nem tanítottam jól. Például elmagyaráztam neki, ha bántják, védje meg magát, de nem magyaráztam el az erőviszonyokat. Elmondtam, hogy verekedést nem szabad kezdeményezni, de ha bántják, üssön vissza - és itt sem magyaráztam el azt, hogy kit lehet "visszaütni". Ezek tipikusan annak a bizonyítékai, hogy mekkora hatalmas felelősségünk van abban, hogy milyen emberré lesz gyermekünk, hogy mennyire találja meg a helyét az életben. Rajtunk múlik az egész életük. És én most nagyot hibáztam.

Pár órára gyarapodtunk

A délelőtt viszonylag unalmasan telt, viszont délutánra kaptam egy nagyon fontos és megtisztelő feladatot: pótanyu lettem pár órára! Ó Istenem, milyen jó volt a karomban tartani azt a fél falatnyi babucit! Igaz, az aktivitás tőle még távol áll, fiatalka még, de csak az, hogy fogtam, néha ringattam, meg megbeszélgettük az élet nagy dolgait ;) már olyan jó volt! 

Az én gyermekeim teljesen odavoltak a pici csecsemő látványától. Sorban jöttek, mindegyik csak egy fél pillanatra, csak egy lehelletnyire szerettek volna hozzáérni, de hosszas győzködés után megelégedtek azzal, hogy a takarón keresztül megcirógatták a lábát. Még az én kicsikém is odavolt, nem is gondoltam volna. Jött és kiabált: Dede, dede!!! (ez nála a baba). Cirógatta a sapis kis fejét, és érdekes, hogy bár még ő maga is pici, és a finommozgást egyelőre hírből sem ismeri, mégis megérezte, megértette, hogy a pici babához csak finoman lehet nyúlni. Az én okos nagyfiam meg idehozta a kisszéket, mellém ült, és csak nézte, nézte a picikét. Le voltak nyűgözve. Meg kell mondjam, én is. Olyan jó volt átélni ezeket a pillanatokat. 

Csak az este ne történt volna meg. Feljött a szívemnek oly kedves szomszéd család, a gyerekek elvonultak játszani, mi pedig beültünk a nappaliba beszélgetni. Egyszer csak a szomszéd pici lány elkezdett nagyon sírni. A két fiú közölte, hogy az én kislányom kupán vágta egy műanyag építőkockával. Én persze jól leteremtettem, nem kicsit kiabáltam, mert nagyon sajnáltam a pici lánykát. Beküldtem a szobájába Dorinát, elzárván a többiektől (ja, két család = 6 gyerek). Nagyon rosszul esett neki - valahogy már itt éreztem hogy valami nem stimmel, mert ő nem igazán szokott ilyet csinálni, bőszen kérdezgettem is a nagyfiam, aki mereven ragaszkodott az előbbi sztorihoz. Eljött az esti fürdés ideje - én megint kérdezgetem, már támadópózt felvéve, hogy én tudom, hogy mi történt, csak tőle akarom hallani, és ha hazudik, akkor ne számítson semmi jóra. Ekkor visszakérdezett: - De ugye nem leszel rám mérges, ha elmondom? - na itt már méginkább nem voltam nyugodt. Elmondta, hogy az ő uszítására történt a dolog, nem is a kislányom csinálta, csak ráfogták a fiúk. Szép. Leszerepeltem mint anya. Nem figyeltem a lányomra. Pedig ő próbálta elmondani. A fektetés után odaültem mellé, bocsánatot kértem tőle, ő megbocsájtott (ezt mondta, de a kis lelkében nem tudom mi van), majd negyed órán keresztül csak egymás arcát simogattuk, és kb. ezer puszit adtam neki. Valahogy mégsem könnyebb a lelkem. Pedig édesen mosolygott és simogatott. Remélem valóban megbocsájt nekem, én pedig legközelebb sokkal okosabb és jobb anya leszek -mert ez most nagyon bánt.

Egy új kezdet

Nem tudom, hogy ki hogy van ezzel, de én nagyon nagyon nehezen élem meg ezt a válságos időszakot. Férjemnek még mindig no meló, bármennyire is talpalunk. Mérnöknek nem veszik fel általában, mert nem tud nyelvet. Jó, akkor megy karbantartónak - csak legyen valami. Válasz: hát nem gondoljuk hogy őt fogják felvenni, merthát ő azért mégiscsak mérnök, és biztosan otthagyja a munkát. Na tessék. Se jobbra, se balra. Akinek van otthon fehér gyertyácskája, meg némi szánalom irántunk, és jóban van az angyalkákkal, esetleg meggyújthatná értünk. Szívesen viszonzom is! 

Beni biztosan érzi ezt a lelki anarchiát ami most bennünk van - nagyon bújik. Élete hat éve alatt nem kaptunk ennyi ölelést meg bújcit, mint most. Ő az a típus, aki ugyan csupaszív, de nem mutatja, ha ölelni akarom is inkább odatolat. Gyorsan lerendez úgy, aztán megy a dolgára. Most viszont ragaszkodik, bújik, ölel, csupa vígasztaló szeretet. Milyen csodás is a gyermeki lélek! Imádom. 

Ma életemben először kiálltam magamért, és elmondtam ami a lelkemet nyomja annak, akinek már régesrég kellett volna. Oly nehéznek hittem, olyan nagyon féltem, és amikor megtörtént, csak ömlöttek a szavak, és sikerült. De elgondolkodtam, hogy ha ez valóban ilyen könnyű, én végképp mitől is tartottam? Hát persze, attól hogy megbántom. Hogy szomorú lesz, és fájni fog a lelke. Nem tehetek róla. Már a "szakember" is megkérdezte tőlem, miért foglalkozom annak a lelkével, aki nem törődik az enyémmel? Mert én ilyen vagyok. Néha jó ez, de néha nagy teher. Pont az ilyen esetek miatt. De eljött az ideje, hogy mostmár egy kicsit magammal foglalkozzam. Itt van az én kis családom, nekem már ők az életem, és nem szabad hagynom, hogy a bánatom, szomorúságom az ő napjaikat keserítsék meg. Sem a gyermekeim, sem a férjem nem érdemlik meg. Ők úgy szeretnek, ahogy vagyok. Ők törődnek velem. A férjem igazi társként ott volt velem a bajban, fogta a kezem, mikor műtétre vittek, lelkileg támogatott, mikor szükségem volt rá, bármikor támaszkodhattam rá. Az a minimum, hogy ezt valahogy viszonzom neki. Egészségesen, vidáman, boldogan, csak feléjük fordulva.

Végül minden letisztul

Tegnap egy hirtelen és szövevényes ötlettől vezérelve nem vittük Benit oviba, hanem az egész családi kollektíva nekiindult Siófokra kirándulni. Hát én szerelmes lettem. Szerelmes lettem a vízbe, a fákba, a sétányokba, a parkokba, az épületekbe, a kristálytiszta tóba, és mindenbe de tényleg. Imádtam, csak bolyongtam a gyerekekkel, jöttünk-mentünk, és persze tátva maradt a szánk. Nyáron is szép, úgy már sokszor láttam, de most, ebben a téli csendben, nyugalomban valami hihetetlen érzés volt végigsétálni a hajókikötőben, az Isztria-sétányon, járni a téli álmot alvó város parkjait, szóval csodás volt. Elöntött valami hihetetlen nyugalom. Ami azért is érdekes, mert nálunk épp most szakadnak el az amúgy nagyon fontos családi kötelékek. Kövezzetek meg, de fájdalom helyett ez inkább megkönnyebbülés, mert már oly régóta annyi fájdalmat okoz. És most nem számít az elszakadás. Az számít, hogy az én csodás gyermekeim úgy nőjenek fel, hogy nyugodt az anyukájuk, nem sír, nem bánatos, hanem minden pozitív energiáját az ő segítésükre tudja fordítani. Nekik ilyen anyukára van szükségük. Én nem ebben nevelkedtem, de ezt adom. Törődést, szeretetet, sőt rajongást, odafigyelést, minden jót, amit magamból adni tudok. Mert ők az én tiszta szívű, őszinte szeretettel élő angyalaim, akik azért születtek, hogy engem is és a világot is egy kicsit jobbá tegyék.

Érzelmi anarchia

Sokat gondolkodtam, mit is írhatnék. Ahogy azt a mellékelt ábra mutatja, mostanság nehezen megy. Pedig én az a fajta ember vagyok, akinek mindenről van véleménye, mindenhez hozzá- illetve beleszól, nem lehet lelőni. És most nem megy. Két napja már a főzésbe temetkezem, a férjem meg is jegyezte, hogy rámtört a mánia. Pedig dehogy, még el is magyaráztam neki, miért van. Őmiatta. Hogyha mással nem is, ezzel is örömet tudjak neki okozni. Mert nagyon nehéz napokat élünk.

Mint afféle magyar ember, méghozzá nem is kisdarab (190 cm), szeret enni. Azaz jókat enni. Tegnap nekiálltam, csináltam husilevest, rántotthusit, kétféle sültkolbászt, krumplipürét, párolt zöldséget. Ma borsófőzeléket főztem, pulykát sütöttem, megcsináltam életem első túrófánkját (ha tudom, hogy ez ilyen egyszerű, már hamarabb nekilátok), meg két tepsinyi pizzát kisütöttem. És tényleg csak azért, hogy örömet okozzak. De nem örült. Jót evett, aztán megint ott tartunk, hogy egymást marjuk. Azt hiszem, nagyon felőröl bennünket ez a munkanélküli állapot. Ki kell mondanom: félek. Nagyon próbára tesz ez az időszak bennünket, de próbálok én is türelmes lenni, nem rátestálni másra az én nyűgömet. De egyszerűen ez olyan, mintha egy kényszerzubbonyban lennék, és nem tudnék szabadulni. Csak üvöltve próbálom magam kihúzkodni valahogy belőle, de azt sem tudom, merre kezdjem. Csak azt tudom, hogy szabadulnom kell. De a hogyan az a holnap rejtélye. 

A talpon maradásomat a gyermekeim segítik, az ölelésük, az, hogy meglátnak, futnak, hozzám bújnak. Ma is például lementek apával biciklizni. Nagy boldogság volt, hiszen végre itt a jó idő, ki lehet menni. Én itthon maradtam pizzát sütni. Mikor hazajöttek, hatalmas ölelés fogadott, Dorinától meg az, hogy anya, nagyon szeretlek! Hát nem lehet itt belesüllyedni a problémákba! Pláne, ha még grátisz kap az ember ezek mellé egy igaz barátot. Hogyan van az, hogy megismerkedsz valakivel, és úgy kezdesz el vele beszélgetni, mintha gyerekkori barátod lett volna? Hogy rögtön tudod adni a bizalmat, a nyíltságot, szívesen segítesz, szívesen mész, pedig nem régóta ismered? Nekem ez eddig közhelyesnek tűnt, de most megéreztem, hogy igenis létezik ilyen. Egy testvér-lélek a közelemben. Holnaptól őérte is köszönetet mondok. Természetesen a többi barátomért is, akik megtisztelnek a szeretetükkel, a bizalmukkal. Hiszen nekik köszönhetem, hogy mostanság már nem érzem magam oly nagyon egyedül.

Köszönet, gyerekek, csontkovács

Tudjátok, nagyon-nagyon hálás vagyok nektek, tulajdonképpen "csak" azért, hogy itt vagytok. Köszönöm a sok szép hozzászólást is, igazán nagyon jól esett. Az a rossz, hogy nem tudom nektek elmondani, mit jelent ez nekem. De talán érzitek. Nem véletlenül szentelek ennek már többedszer pár sort, hiszen fontosnak tartom, hogy megköszönhessem. Remélem, sokáig itt lesztek velem :D

A mai nap is rohangálósra sikeredett. Elmentünk abba az áruházba, amelyik megkapta idén azt a szép díjat a magyar termékek forgalmazásáért (:DD), szóval oda, és bevásároltunk Miluskának csupa laktózmentes cuccot. Hú, hogy ez a GesztenyeMarci milyen finom! Mondja ezt olyan, aki nem igazán szereti a gesztenyemasszát. Magát a gesztenyét imádom, de massza formájában már nem barátom annyira. Szóval anyai meó után megkapta manó, és hát nem túlzok, ha azt mondom, hogy két falat volt a túrórudi nagyságú (küllemüket tekintve ikertesók) Marcika. Én olyan boldog voltam, hogy egy imádott dolog már kompenzálva van. A szója joghurt viszont már nem jött be neki annyira. Na majd más ízzel is megpróbálom. Holnap doki, úgyhogy talán egy pár infóval megint okosabb leszek. Meg a labor-eredmény is meglesz. 

Alig vártam, hogy a fiúk felkeljenek a délutáni alvásból, hogy mehessünk Doruskámért. Még a bizonyos kisdolog elintézésére is majdnem nem kaptak időt, olyan gyorsan összerittyentettem magam, aztán meg pironkodtam egy sort. Jól van na, ha egyszer annyira hiányzott a kicsi lányom :D Meg is kaptam a jussomat, mert hatalmas nyakba ugrással és öleléssel várt az én kis hercegnőm. Aztán történt az, ami leírhatatlan, ami csodálatos: meglátva Bencét hatalmas ugrással rajta termett, elborultak, de a földön fekve ölelték egymást percekig. Én nem tudtam odébb menni, sem szólni, csak néztem őket, és hihetetlenül boldog voltam. Talán nagyon jó testvérek lesznek.

Még egy dolgot lejegyzésre érdemesnek tartok, mert elég muris. Az történt, hogy álmodtam az éjjel. Igaz, szörnyű rossz éjszakám volt, de abban a pici időben, amit alvással töltöttem, hát még akkor is hülyeségeket álmodtam. Méghozzá azt, hogy összetört egy csontkovács. Hogy ez honnan jött? Hát onnan, hogy a bálban a tombolán nyertünk fejenként egy ingyen csontkovácsolást. A dolog maga funkcióját és hatását tekintve nagyon szuper, de az eljárás... na attól nem vagyok nyugodt. Nekem ehhez már volt szerencsém, és igencsak vegyes érzelmeket vált ki belőlem a mai napig. A helyzet az ugyanis, hogy sohasem voltam egy hajlékony típus - és most nagyon diszkrét voltam. Leginkább örültem, ha nyújtott lábbal és egyenes háttal meg tudtam ülni. Na persze, hogy ráhajoljak a lábamra? Az már sehogyan sem ment. Egy centicskét sem. Ebben a pózban még levegőt venni sem tudtam, mert már akkor is hanyatt borultam. Szóval az én gumi testemmel amit műveltek, hát apám... Az a rész, amikor a sarkammal a fejem búbját kopogtatták, az úgy nagyon mély nyomot hagyott bennem. Meg amikor hason fekve, oldalra kinyújtott kézzel azon küszködnek, hogy a hátad mögött tapsikoljál, szintén nem lett a szívem csücske. Persze jól kisarkítva, egy kicsit karikatúra jelleggel írtam mindezt, de el tudtok engem képzelni, amint az én szuper merev izmaimmal hajtogatni próbálnak? Meg az is biztos, hogy amikor a gerincemet akarta kiropogtatni a drága "doktorúr", benne maradt a nyomom az ágyban, az tuti, akkorát nyomott rajtam. Ja, laza könnyed takaró-mintavétel orrmélységből... Huh. De akkor is elmegyek. Mert a Tiszában nincs annyi kanyar, mint az én gerincemben, úgyhogy valamit kell kezdeni vele, de még gyűjtögetek egy kis lelkierőt.

Esti séta

Beni kitalálta, hogy menjünk el sétálni a csónakázó tóhoz. Tele volt korisokkal. Kerestünk egy nyugodtabb, de bejáratott helyet, ahol csak mi csúszkáltunk. Nagyon élvezték a gyerekek. Igaz, Dorina sokat nem volt talpon, csak akkor, amikor két kézzel tartottam az overáljánál fogva. Ilyenkor nagyon nagyokat kacagott, mert oltárira élvezte, hogy próbál lábra állni, és kilibben hol jobbra, hol balra. Volt olyan is, hogy nem fogtam, és kinyúlt hason, mint a kisbéka. Érdekes módon ő ezt is nagyon élvezte. Milyen csodálatosan szép is a felhőtlen gyermekkor! És olyan nagyon jó, hogy velük részese lehetek ezeknek a feledhetetlen pillanatoknak!

A feledhetetlen pillanatokról jut eszembe: gazdagítottuk és színesítettük az aranyköpések palettáját. Beni bakancsa beázott. Megkértem, figyeljen oda, hogy többet ne lépjen vízbe (pocsolyába), mert akkor tüdőgyulladást is kaphat. Mire ő:

- Á anya, nem kaphatom el, hát kaptam védőoltást! :D

Úgy látszik, többet tud bármelyikünknél. Micsoda csodás védőoltás volna, ha így volna! Történetesen a DiPerTe volt az, amire ő gondolt, mert nemrég (egy hónapja) kapta meg a hat éves korban esedékest és úgy látszik, igencsak élénken él még a emlékeiben. Jó lenne, ha ezek valóban ilyen pajzsként védenék a szervezetünket, nem csak egy (ez esetben három) betegségtől, hanem az összestől. Hm, talán Bencéből még egyszer biológus lesz. :D

Megoldás

Ma sikerült eljutnunk bőrgyógyászhoz. Jóformán még le sem vetkőztettem a manót, kibökte az orvos: ekcémás a gyermekem, ez bizony atópiás dermatitisz. Elfogadtam, ismét gyógyszertár, ismét krém. Ezúttal szteroidos. Tényleg nincs más megoldás? Viki, te vérprofi vagy, előbb tudtad, mint az orvosok, mi a baj. Köszi. Ha tudsz csodaszert, várom nagyon a hasznos infókat! Nagyon hálás lennék... Bocsássa meg a világ, de magától a szótól, hogy "szteroid" frászt kapok. Alapjában véve sem vagyok gyógyszerpárti (persze itt meg kell jegyeznem, hogy a muszáj nagy úr), sokkal jobban pártolom a természetes gyógymódokat, ezt követi a homeopátia. Ezeket sokkal szívesebben használom, és megmondom őszintén jobban be is vált. 

Arany kicsi lánykám megint odamondott. Nem is akármilyet. Az volt az eset, hogy épp kanyarodtunk ki egy lakótelepről, és a szemben lévő autós úgy gondolta, pont elfér ő is, igaz, az ujjam már nem tettem volna be a két kocsi közé. Megjegyeztem a szerelmetes férjemnek: - Láttad? Majdnem belénk jött a Subaru! - Dorinám nagyon félrehalott valamit, mert visszakérdezett: - Mi anya? Szopó ló? :D

Na délután Bence is hozzátette a magáét. Hatalmas dialógusunk volt. Ballagtunk az utcán anyósomék felé és állandóan a sapkáját húzkodta. Miközben megigazítottam, megjegyeztem neki: 

- Kisfiam, akinek menyasszonya (!!!!) van, az legyen jólöltözött! - mire ő: 

- De anya, tényleg, tudod hány gyerekünk lesz? 

- Na mennyi kisfiam? 

- Hát nyolc!

- Húha, akkor sokat kell tanulnod, hogy jó munkád legyen és sokat keress!

- De anya, nem gondolod, hogy én megveszem a nyolc kiságyat! Majd megcsinálom!!!!! Fából! :D:D:D

Én ismételten rácsodálkoztam arra, hogy micsoda hatalmas és tiszta logikája lehet egy hat éves kisgyermeknek. És bármily egyszerű és egy felnőtt számára nem jelentőségteljes dolog az, ami az ő kis agyában megszületett, én mégis végtelenül büszke vagyok rá. Hihetetlenül nagyon. És bár nagyon érzelgős tudom, de úgy érzem, nem tudom elégszer mondani, hogy mennyire boldog vagyok, hogy ők itt vannak nekem.

Ebből kifolyólag jutott eszembe egy minap olvasott cikk, hogy egy pár két éve történt házasságkötésükkor megállapodtak, hogy nem lesz gyermekük. Most a feleség másképp gondolja, és úgy érzi, mégis szeretné tovább adni valakinek az életét. A férj azonban közölte, hogy nem hajlandó egy húsz-harminc éves felelősséget felvállalni. Úristen! Mondjátok meg, tényleg van aki csak ezt veszi észre? Mert igen, valóban nagyon sok lemondással jár egy gyermek, és a legnagyobb felelősség, a legnehezebb hivatás, de a legszebb is. Mástól nem kapjuk meg azt az őszinte és tiszta szeretetet, amit ők adhatnak, máshogy nem élhetnénk át azt a csodát, ahogy általunk, a kezünk által válik emberré valaki, hogy megtapasztalhatjuk, mennyire voltunk jók vagy rosszak, ahogy felépítettük benne a világhoz, a túléléshez, az élethez szükséges várat és csak rajtunk múlik, hogy ez mennyire stabil lábakon áll. És hogy még a realitás talaján is maradjunk, mi anyák élhetjük át a természet legnagyobb csodáját, ahogy két pici sejtből - magunkból - alkotunk egy pici embert. Ilyenkor szoktam nevetni azon, mikor egy férfi közli, csináltam egy gyereket! Nem, drága, te nem csináltál, félórát vigyorogtál és adtál egy sejtet, abból ÉN csináltam kezet, lábat, orrot, szájat, hasat, hátat, stb. Szóval kisembert. Na igen, így van ez. Javítsatok ki, ha tévedek. Hát meg lehet fosztani egy nőt ettől? A gyermekvállalás csodájától? Ugye nem?

A kezdetek

Ma úgy döntöttem, blog írásába kezdek. Nem tudom mi fog kisülni belőle, hiszen nagycsaládos anya lévén a pihenés és szabadidő - igencsak szépen hangzó -  szavak törlődtek a szótárból, de hangsúlyozom: EZ NEM PANASZ! Sőt, életem legnagyobb örömforrása. Ugyanis állítom, én erre vagyok hivatott: anya lenni. Egyszerűen elképzelni nem tudok szebbet. Pedig volt úgy, hogy nekem csak egy csoda adatik, de szerencsére az élet másképp rendezte. De erről majd később.

Magamról: 28 éves vagyok, három tüneményes, okos gyermek anyukája. Férjemet 20 évesen ismertem meg, ő akkor volt 27. Már az első pillanattól fogva tudtam, ő lesz az, akivel leélem az életemet. Hogy honnan? Fogalmam sincs. Tudtam, és kész. Persze hónapokig magamnak sem vallottam be. És lám, mi sült ki belőle. Lassan nyolc éve együtt élünk, fészket raktunk, gyarapodtunk, ő őszül, én fiatalodom :D És mi lettünk a világ legbüszkébb szülei! Igen, tudom, minden normális szülő ezt gondolja, de olyan jó kimondani, hát még érezni! És valóban van okunk végtelenül büszkének lenni.

Nagyfiunk, Bence most utolsó éves ovis. Összead, kivon, ismeri a betűket, leírja a nevét, azt, hogy anya, apa (meg amiről nem tudunk :))
Kislányunk, Dorina márciusban lesz három éves. Két éves volt, mikor nappal szobatiszta lett, pár hét múlva már éjjel sem kellett pelus. És persze ekkor már folyékonyan beszélt.
Icike-picikénk, Milán december 3.-án lett "öreg" egy éves. Hát ő a mi véletlen gyermekünk. Ezzel együtt egy hatalmas csoda. Ugyanis ő úgy költözött a pocakomba, hogy küzdök az endometriozis nevű betegséggel, és amúgy is, még a kislányom születése után nem került helyre odabenn minden, még szopott a hercegnő, szóval esély a nullával egyenlő. Apával egyetlen egyszer voltunk felelőtlenek. Ergo: neki jönni KELLETT. Terveztünk mi harmadik babát, annak ellenére, hogy elvileg már a második sem nagyon lehetett volna, őérte harcoltunk is sokat (majdnem két évet), nade azért én egy-két évet vártam volna még. Persze ember tervez, Isten végez. Hát nálunk végzett. És elég jó munkát. Köszönet érte.

A terveimben szerepel még gyermek, de ez nagyon távlati terv. Attól függ, lesznek-e olyan körülmények, hogy merjünk vállalkozni rá, mert egyelőre ott tartunk, hogy örülünk, ha ennek a három mazsolának megadhatunk mindent, ami szükséges. Az is igaz, hogy eddig nagyon kegyes volt hozzánk az élet, mert bármit elterveztünk, mindent sikerült megvalósítanunk, bármennyire is úgy tűnt, nem lehetséges. Értem ez alatt legfőképp a három gyerkőcöt, aztán a nagy lakást (jelenleg egy négy szobás lakással büszkélkedhetünk), és a nagy autót. Megdolgoztunk érte.

Lassan befejezem a bejegyzést, készülődünk fürdetéshez. Nálunk ez hétkor kezdődik. Igaz, ma rövid nap lesz ilyen szempontból, mert a két nagyot kölcsönkérték. Nagyszülőznek. Ez egyébként hihetetlenül kettős érzés. Ilyenkor szoktuk nyugtázni a férjemmel, hogy egy gyerek nem gyerek. Szinte tapintható csönd van ilyenkor és üresség. Hiányoznak nagyon. Persze megvan ennek a pozitív oldala is, hiszen gyerekek örülnek, mamáék örülnek, számunkra lazítás van. Én sosem voltam az a "lepasszolós szülő", aki minden hétvégén (jóesetben) odalökdösi a gyermekét, hogy neki szabadsága legyen. Elképzleni sem tudnám. Ezek az alkalmak sem azért vannak, hogy pihenhessünk, hanem mert igény van rá mind a gyerekek, mind a nagyszülők részéről. Én pedig, mivel nekem sohasem alakulhatott ki ilyen nagyszülő-unoka kapcsolatom, nem leszek ennek akadályozója - sőt, inkább szorgalmazom . Én drága nagymamikám nagyon messzi él, 220 km választ el bennünket egymástól, így nem voltak gyakoriak a látogatások. Nagypapám Angilában él. Másik két nagyszülőmet sohasem ismerhettem meg. Őszinte leszek, hiányoztak nagyon az életemből. Hát most tényleg befejezem, neked, kedves olvasó, pedig jó szórakozást a bloghoz (bár nem ez az elsődleges cél), és remélem, bizonyos esetekben tanulságos, és segítséges nyújtó bejegyzések is születnek majd.