Szülinap, ballagás és betegség

Csodálatos nap volt a tegnapi. Szülinapot ültünk, és egyszerűen elámultam, mennyi embernek eszébe jutottam. Annyira jó érzés volt. Kellemes telefonbeszélgetések, kedves sms-ek, e-mail üzenetek sora várt rám, de a legszebbre mégis az este sikeredett. Drága szomszédasszonyom csodálatos meglepetéssel készült számomra. Először is egy nagyon szép könyvet kaptam tőle, az a címe: mindörökké barátok. Remélem, úgy lesz. :D Sütött nekem egy csodafinom tortát, ami pillanatok alatt elkopott. Aztán jött a fénypont: meghívott magához, egy kis esti csevejre, miután lefektettük a gyerekeket. Hát ami ott várt engem: egy kád forró víz, körbe mécsesek, bekészítve nasi és innivaló, és hangulatos fuvola-zene szólt. És hogy ennek mi a jelentősége? Hatalmas. Ugyanis a mi lakásunkban nincsen kád, zuhanyzós. És pár hónappal ezelőtt megjegyeztem, hogy nekem borzasztóan hiányzik az, hogy egy órát áztathassam magam, mert nekem az előző lakásunkban mindig az volt a relaxációs helyem. Imádtam, És nekem valóban mérhetetlenül hiányzik. Ő ezt megjegyezte, és így akart nekem (nem kicsi) örömöt okozni. Sikerült. Még a párját is elküldte (a férjemmel iszogattak addig a mi lakásunkban), hogy még az se feszélyezzen, tökéletes hangulatban, nyugalomban ázhassak egy kád forró vízben. Mennyei volt. Csak még azt nem tudom, hogyan fogom ezt neki viszonozni. Hogy ő is érezhesse azt, amit én tegnap este. Mert - ha ő nem is hiszi el magáról - egy csodálatos ember, értékes és szeretetre méltó. Nagyon nagyon meghatódtam tegnap.

Közben utolért az érzés is, hogy hihetetlen gyorsasággal cseperedik a fiam. Nagyon bölcs meglátásai és mondatai vannak. Pár napja is olvasgatta az egyik áruház szórólapját, és meglátott benne egy klassz, öt az egyben lego-t. Odahívott, és azt mondta: Anya, nézd milyen klassz! Tudom, hogy szeretetből megvennéd nekem, de tudom, hogy most nincsen pénzünk. - ez volt az első alkalom, hogy ezt nem nekem kellett mondanom. Értette, tudta, és nyilatkozott. Nagyon jól esett a lelkemnek, hogy ilyen okos. Azért lesz ám neki meglepi, hiszen jövő héten ballag. Ott várja már az összeszerelt, csodálatos teleszkópos vadonatúj bicikli a tárolóban. Remélem, fog neki örülni. Apropó, ballagás. Rémisztő, hogy már a ballagási dal gyakorlása közben összeszorul a gyomrom és könny szökik a szemembe. Mi lesz velem a nagy napon? Fogok egyáltalán látni valamit a bepárásodott szememtől? Nagyon izgulok. Hát ilyen nagyfiam van nekem. Ráadásul már azon görcsölök, hogy hogyan fogom beosztani az időmet, hogy mindennel készen legyek. Annyi mindent szeretnék csinálni vendégvárónak, hiszen itt lesz az ünnepség után az egész család nálunk. Fura, mert a készülődést végig idegeskedem, még néha az is előtör belőlem, hogy mi a francnak kellett ezt nekem bevállalni, aztán amikor jönnek, és elismerően bólogatnak, ízlik és tetszik amit csináltam, na akkor már halálosan boldog vagyok, hogy készülhettem. Jah, nem beszélve arról, hogy minden egyes alkalommal rettegek attól, hogy elrontok valamit. Ez az én defektem. Ez pedig nagy nap lesz, nem lehet akármilyen, emlékezeteset kell csinálnom. Muszáj. Azt szeretném, ha a kisfiamnak szép emlékként maradna meg, ha érezné, minden érte, az ő öröméért van. Mert az a nap az övé lesz. Az én majdnem-iskolás nagyfiamé.

Közben Dorina dackorszakba lépett. Egyre többet felesel, ha valamire megkérem, nyüszög, hogy most neeeem, meg nem tudoooom, meg fájni kezd a hasa, és a többi.... Hát igen, az egyik végéére ért, most elkezdi a másik. Anya nem pihen. Anya küzd. De anya szeret küzdeni is, mert legalább van kiért küzdeni. Tegnapelőtt este elkapott az érzés, mikor Dorust öltöztettem pizsibe, aztán betakargattam, puszilgattam, hogy Istenem, de csodálatos, hogy ők itt vannak, és gondoskodhatok róluk! Még ha néha nehéz is, mert nincs megállj, nincs pihenés, nincsen azt-csinálok-amit-akarok, mégis oly csodálatos ez, mert miattuk, értük nincsen. Mert itt vannak ők, akikről gondoskodhatok, terelgethetek, akiket feltétel nélkül szerethetek, és ez minden fáradságot megér.

Pont emiatt változtatják pokollá az életemet a rejtelmes rohamaim. Már egy ideje nagyon rakoncátlankodik a szivem. Mentőt is láttam miatta belülről, és hiába lett rossz az EKG-m (amire simán rámondták már benn a sürgősségin, hogy döccent a mentő - én meg magyarázzam meg, hogy álló mentő nem döccen), szervi eltérést nem találtak, így nem kezelnek. Egy végtelenül kedves és lelkiismeretes doktornő épített rám holtert, ami ki is mutatta, hogy pitvari és kamrai melléütések is vannak, de mivel tűréshatáron belül (nem rohamos időszakban volt), ő sem tud mit csinálni. Viszont én borzasztóan érzem magam, mikor arra ébredek, hogy kiugrott a bal mellemen a szivem, elefánt ült a mellkasomra és nem tudok levegőt venni, zsibbad az összes végtagom. Rettegek ilyenkor. Három napja is este nagyon durva volt, és azon kaptam magam félálomban, hogy összekulcsolt kézzel imádkozom, hogy hadd lássam felnőni a gyerekeimet. Borzasztó. Most szedek fokhagyma-galagonya-fagyöngy drazsét, az valamit segít. De ez a rettegés és halálfélelem iszonyú. A mentős eset után jártam pszichológushoz, mert azt mondták, a fejemben van baj, pánikbeteg vagyok, ott kéne kezeltetni. Mindezt iszonyú lekezelő hangnemben. Persze visszaválaszoltam az orvosnak, hogy ha még szerinte szégyen is, higgye el, ha attól gyógyulok meg, simán elmegyek. Szerencsére egy hihetetlenül jó szakembert találtam, aki végtelenül kedves is, így a bizalom rögtön adott volt - ami nem utolsó egy pszichológiai kezelésnél. Több mint egy év "beszélgetés" után is azt mondta, hogy az én fejemben a múltbéli feldolgozatlan sérelmeken kívül semmi baj nincsen, tán kéne egy normális orvos után nézni. Normális orvost megtaláltam, de mint az előbb írtam, megállt ott a dolog, hogy most magamat kezelem. Pedig annyira szeretném már, ha ennek vége lenne. Az átvirrasztott éjszakáknak, a halálfélelemnek, a zsibbadásoknak - ennek az egész tortúrának. Borzasztó így élni.  Hogy ezeken az éjszakákon nem tudom, lesz-e holnap.

Egy nagyon szép vers

Ezt most olvastam, és nagyon nagyon tetszett. Talán mert egy kicsit magamra ismertem.

Pótvizsga a szeretetből

A Mester nagy iskolájában
Ma szeretetből pótvizsgáztam.
Tanítóm előtt remegve álltam...
Az első vizsgán én megbuktam
A tételt bár kívülről tudtam,
De a gyakorlatban előre alig jutottam.

Szeretem én, ki engem szeret,
Minden jó embert, akit csak lehet,
De az ellenségem?
Aki megrágalmaz, kinevet,
Ad mindenféle csúfnevet,
Gyaláz és megaláz engemet?

Ilyet nem tudok szeretni! Nem!
És ezt húztam ki a tételen,
,,Hogy az ellenségemet is szeressem!"
Szereted-e? - Kérdezte tanárom,
Az én Mesterem és Megváltóm.
Nem tudom, hiába próbálom!

Szelíden monda, de erélyesen:
- - Pótvizsgára mész, és ha mégsem
Tanulod, megbuksz egészen.
A szeretet nehéz tétel,
A legtöbben ebben buknak el,
Mert, aki bánt is, szeretnünk kell!

De Mesterem tovább tanított,
Különórára magához hívott,
Szeretetével sokat kivívott!
Mutatta kezén, lábán a sebet,
Hogy mennyit terem a szeretet,
Eltűri a kereszt-szegeket.

Eltűri a gúnyt, a gyalázatot,
Töviskoszorút, s nehéz bánatot.
A dárdaszúrást, mit értem kapott.
Így tanított, szívem felrázta.
Látta, hogy hajlok a tanításra.
Szeretetét a szívembe zárta.

És most pótvizsgáztam belőle.
Ott volt az ellenségem is.
Gúnyos megjegyzést kaptam tőle,
De szeretettel feleltem,
S e szeretettel őt megnyertem...
És a pótvizsgán átmentem.

Tovább tanulok, tovább megyek,
Vannak ,,szeretet-egyetemek",
Magasak, s mégsem elérhetetlenek!
Mert más tudományt sokat tanulhatok,
Megcsodálhatnak, úgy vizsgázhatok.
Ha szeretet nincs bennem:
semmi vagyok.

Újdonságok

Ma megfőztem életem első spárgakrémlevesét. Úgy jött, hogy vásárolni voltam két kisebb gyerkőcömmel, és megláttam ott a pulton a kis drágákat, ahogy engem hívogattak - természetesen leolcsózva. Hát olyan guszta volt a csomag, és olyan olcsó, hogy gondoltam, itt az idő, ki kell ezt is próbálni. Nem nagyon voltam híve az efféle leveseknek, de mióta megcsináltam az első padlizsánkrémlevesemet, ami hatalmas sikert aratott a családom körében, gondoltam, ez sem lehet olyan rossz. Hát a hátamon állt a szőr, mire az összes kicsi spárgát megpucolgattam meg felvagdostam - időspórolás miatt. Az én hülyeségem (vagy okosságom), hogy mindent egy kicsit másképp csinálok, ahogy a receptek írják, hát ezzel is így voltam. Icipicit eltért a javaslatoktól, a szám íze szerint alkottam, de hihetetlen módon eszméletlenül finom lett. A férjem hatalmas tányérral benyomott belőle mikor hazaért. A második spenót volt, drága nagyfiam kérésére.

Na itt van az a pont, hogy el kell mondjam, az én gyermekeim rosszul vannak összerakva. Nem eszik meg a túrógombócot, pedig azt sem natúran csinálom, hanem még a tésztájába is csempészek egy kis vaníliás cukrot, mert apácskánk úgy szereti, de hiába a rafinéria, gyerkőcöknek nem kell - még édes tejfölös mártással sem. Ellenben a spenót, az ám a valami! Abból a fiam három tányérral megeszik. Tegnap meglátta a fagyasztóban, és könyörögni kezdett, hogy főzzek ma azt. Oviban ebédelt, utána jár haza (mármint ebéd után), és nem sokkal később odaült az asztalhoz és kérte. Imádja. Hát erre nem tok gombot varrni. Hiszen még viccek is keringenek szegény egészséges (de csúnya) spenótról (Kisfiam, edd meg a spenótot! - nem eszem! - de edd meg, szép színed lesz tőle! - akkor pláne nem eszem meg! - dehát miért???? - mert nem akarok zöld lenni! :D:D:D) Azt azért hozzá kell raknom, borzasztóan örülök a spenót iránti rajongásukért, a benne lévő vitaminok, vas és egyéb jóságok miatt.

Amúgy én az a fajta anyaállat vagyok, aki - ha nem is szeret valamit, megfőzi a családnak. Így van ez a tökfőzelékkel. Velem az óvódában sikeresen megutáltatták, képtelen vagyok azóta megenni. Viszont a férjem imádja. Így hát nekiálltam. Persze simán a számba vettem egy falatot, és előadtam a gyerkőcömnek (akkor még csak Beni volt), hogy ez mennyire finom, mmmmmmm, egye csak. Nem kell mondanom, közben zöldült kékült a fejem, szívem szerint szaladtam volna pökni egy nagyot, dehát elő kellett vennem a színészi vénámat. A szomorú az volt az egészben, hogy nem lett eredménye. Ugyanis nem lett szimpi a manó számára a kaja. Tudom, hogy nem én hibáztam, mert a férjem azt mondta, olyan, amilyennek lenni kell. Egyszerűen csak nem a fiam ízlése. Ergo: hiába voltam hős. Azóta sem eszi meg. Na mindegy.

Laktózmentes spenótomat Milubabám is nagyon tömte. Annyira édes volt, mert miután megetettem (másfél tányérnyi mennyiséget evett), akárki odaült az asztalhoz, mindenkihez odaoldalgott koldulni pár falatot. Munkából hazaért, megfáradt, éhes apához is odament kuncsorogni, mondtam is neki: Adj már neki, szegényt éheztettem egész nap! - persze fél órával előtte etette meg a bátyja, azelőtt fél órával meg a nővére. Azelőtt háromnegyed órával meg én. És esküszöm, nem látszik rajta, hogy ilyen nagyevő! Husis, erős, de egyáltalán nem kövér. Semmi felesleg nincsen rajta. Lehet hogy azért, mert a tejes cuccoktól (mikor néha becsúszik - mint pénteken, mikor Doruskám pusztán testvéri szeretetből és jószándékból megetette a saját csokijából - az mégiscsak eperkrémmel töltött tejcsoki, nem pedig sima ét, ami Milukáé volt) iszonyú hasmenése kerekedik, napokig is el tud tartani. Látványos, ahogy a pelus tartalmán látszik, hogyan ürül a laktóz, mert ahogy távozik, úgy sűrűsödik az állag. (na igen, fűt-fát-bokrot is leírok ide, de talán egyszer majd jót nevetünk ezen, vagy érdekes lesz számára tudni, miken mentünk keresztül). A hétvége sem volt egyszerű vele, hiszen a fent említett csokis téma bezavart. És kedden már nem tudtuk, hogy még mindig attól van-e rosszul a pocakja, vagy vírus, vagy az okozza, hogy négy foga jön egyszerre. A lényeg, hogy ma már alakul, igaz, a bismut-ra nagyon haragszik még :D

Dorina nagyon komoly személyiség-változáson megy keresztül. Eltűnt az én simulékony, kezes, szófogadó édes kislányom. Most lett egy köszönni nem akaró, feleselő, nagyszájú, dacos lányom, aki azért előszedi még bújcikázós, szeretgetős énjét, aminek olyankor nagyon-nagyon örülök. Megvannak még az esti arcsimizések is, ami nélkül elaludni nem lehet. Sem neki, sem nekem. Esküszöm, ha egyszer majd erre már nem tart igényt, nagyon-nagyon fog hiányozni. Olyan jó, mikor odabújok mellé, és ő a pici kezével simogatja az arcomat, elsimítja a hajamat, aztán odatolja a pofiját az enyémhez, kéri a "szemepuszit", ami segít szépeket álmodni, én meg az ő szép kis arcát simogatom közben végig meg ölelem ahogy csak tudom, na szóval szerintem ezt minden anya érti. Elmaradhatatlan, kihagyhatatlan. Imádom.

A másik nagyon fontos dolog az estében Beninél a meseolvasás. Ez már úgy beleitta magát a mindennapokba, hogy komoly büntetés, ha nem ül anya ágyszélére mesézni. Ez azért érdekes, mert azt hittem, én a kisfiamnak soha az életben nem fogok mesét olvasni, ugyanis legyen az bármilyen szép, izgalmas, tartalmas, színes mese, ő két perc után már pörgött mint a ringlispil és kereste, mivel tud babrálni. Rám sem hederített. Aztán egyszercsak igényelni kezdte. Nosza, olvassunk. Addig az én kedvenc verses mesémet mondtam el neki minden este, amit még az én nagymamámtól tanultam, hihetetlen kedves versike. Most viszont már igazi hosszú, klassz meséket olvasgatunk együtt. Utána ő is bújik, igaz, ő csak amolyan pasisan, de mostanában nagyon sokat mondja, hogy nagyon-nagyon szeret. És annyira édes, mert mindig kutat a gondolataiban, hogy milyen szóval is mondja el, hogy mennyire. Volt már űr, meg az összes bolygó, az összes ember, de elmondtam neki, a lényeg számomra, hogy szeret. Semmi más.

Nehéz napok

Valamiért Benivel most nagyon nehéz. Tegnap is meg ma délután is műsorozott vég nélkül. Tegnap apósom telefonált, hogy kivinnék Csórra a telekre, hiszen imádnak ott lenni a manók. Mikor hazaért Bebi, már nagyon fáradt volt. Nem akart fürödni menni, úgyhogy a sokadik könyörgés után már rápirítottam, hogy vetkőzzön. Mire ő: - Jaj, bárcsak Csóron maradhattam volna!
Hát mit ne mondjak, letaglózott. De végtelen nyugalmat erőltettem magamra, miközben zokogott a szívem, és mondtam neki, hogy vegye vissza a melegítőjét. Kérdezi, miért. Azért, mert hívom a taxit és mehet Csórra. Erre elővettem a bőröndjét, és kérdeztem, két póló elég lesz-e, meg két pár zokni. Szépen berakodtam a táskába a ruháit, mire ő hangos zokogásban tört ki, hogy ő inkább mégis maradna, mert ő nem szeret egyedül, meg ő amúgy is itt szeret lenni, a családdal. És inkább ne küldjem őt el Csórra. Gyorsan elment inkább fürödni. Mikor visszajött, akkora ölelést kaptam, amekkorát ritkán, úgyhogy azt hiszem, megértette, mi a helyzet. Szépen meg is beszélgettük, hogy most megbántottuk egymást egy kicsit, de legközelebb majd átgondoljuk. Elmondtam neki, hogy nagyon fájt a szivem, nagyon-nagyon, mikor azt mondta, hogy költözni akar, de annyira szeretem, hogy az ő kedvéért még ezt is megteszem, még ha a szívem hasad is meg. Ő meg közölte, hogy ő inkább itt marad, és sohasem hagy el. Pár percig még öleltük egymást, aztán elaludt.

Ma reggel egy csokor tulipánnal ment az oviba. Úgy döntött, hogy a telken szedett friss virágokkal meglepi a lányokat. Nem a szerelmeit, mindet. Hát igen, nem semmi pasi a fiam. Azért itt megjegyezném, én nem kaptam a virágból, de Dorusnak hozott egy gyöngyvirágot - hatalmas örömet okozva ezzel, hiszen mint említettem már, Dorina nagy virág-fun! Szóval lányok kivirágoztak, anya nem - csak reménykedik a vasárnapban. Lehet, hogy van férfi, aki ezt észben tartja, na az nem az én férjem. Szegény most biztos bajban van, mert ilyen téren a számítógép (a munkahelyi) volt az esze. Ami ugyebár már és még nincsen. Kíváncsi leszek. Hé, nem ér súgni! :D

Délutánra Bence nem tudom, hogy a frontra lett-e érzékeny, mindenesetre kitört rajta a hisztis énje, és minden egyes játékdarab elrakásáért könyörögni kellett. Pedig ott voltam mellette, segítettem, úgy menni szokott zokszó nélkül, de ma így is kiborulás lett belőle. Ilyenkor szoktunk leülni beszélgetni, de ma erre sem volt kapható. Inkább azt kérte, hogy hadd bújjon mellém, ő most csak velem akar lenni. Csak abban bízom, nem érte semmi baj, nem bántja semmi, mert ő nem az a fajta, aki könnyen túllép dolgokon, és pikk-pakk feldolgozza a sérelmeit, kell hogy segítsek neki. De most ezt sem hagyta. Nem erőltettem, remélem, ha majd úgy gondolja, már ki akarja adni magából a bánatát, tudni fogja, hogy hozzám jöhet.

Azért csodás szépen zárult a nap. Természetesen fektetés után előfordul, hogy kiabálnak még valamiért a gyerkőcök, behívnak bennünket. Ma este tökéletesen összeidőzítette a két gyermek. Először Dorushoz mentem be, mert kicsi lévén nem buzog benne a türelem, azaz azt mondják, számukra az idő még sokkal hatalmasabb és ólomlábas dolog (inkább fogalom), mint számunkra, úgyhogy ha nem érkezem időben, elégedetlenségének is hangot ad. Ellenben Beni szépen megvárja, míg beérek, tudja, nem hagyom cserben, menni fogok. Leültem kis hercegnőm ágya szélére, jött az általános "Itt maradsz egy nyucira?" (nem tudom írtam-e, zenélő ikeás nyuszikája van, arra alszik el minden nap). Ott maradtam egy nyucira :D, miközben ő végig az arcomat simogatta és mosolygott. Olyan nagyon jó érzés volt. Gyönyörű kislány, gyönyörű mosollyal, úgyhogy anyai szívem elolvadt, melynek hatására dőlt belőlem az "úúúúgy szeretlek, annyira nagyon".
Ezután bementem Benihez. Itt ért a másik csodálatos dolog. Kisfiam tárt karokkal várt, amit - miután leültem az ágyára - átfont a nyakamon és nagy lendülettel közölte: Anya, nagyon nagyon nagyon nagyon nagyon (azt hiszem ennyiszer mondta) szeretlek! Nagyobban mint a Föld, meg az űr, meg az összes bolygó, sokkal jobban! - ismét olvadás. És mindig elgondolkodom azon, hogy lám, még ha néha nehéz időszakok is vannak, még ha el is bizonytalanodom magamban, azért mégis nekem vannak a világon a legcsodálatosabb gyermekeim.

Azt is le kell még ehhez a gondolatmenethez írnom, hogy az elmúlt héten legalább öt különböző embertől hallottuk a párommal azt (amit aztán meg is beszéltünk egyik este és ki is veséztünk), hogy öröm nézni ezeket a gyerekeket, mert imádják egymást, rendszeres az ölelés, a puszi, a cirógatás, egyszerűen hihetetlen ez a testvérek közötti kapocs. És valóban. Számunkra természetessé vált, de azért minden egyes alkalommal mosolyt csal az arcunkra, és melegséget a szívünkbe, amikor ezt látjuk. Még a picike is azon dolgozik, hogy a lehető legjobban hozzáférhessen a testvéreihez, és úgy ölelhesse őket. A két legbeváltabb módszere a nyakölelés, és a nyakukba hajta a kis fejét, és az, hogy a hátukra fekszik, és úgy fonja át kis karjait rajtuk. Annyira jó látni és tapasztalni! Olyan jó, hogy ők az én gyermekeim! Mérhetetlenül büszke vagyok rájuk!

Események

Az elmúlt két napban nagyon kellemes elfoglaltságom volt. Egy nagyon kedves - de messzi került barátnőm hazalátogatott, így vele töltöttem az időm nagy részét. Nem beszélve arról, hogy így találkozhattam a kislányával, az én "majdnem" keresztlányommal. Azért majdnem, mert nincs megkeresztelve, de azért barátnőm névileg felfogadott. Valahogy mostanság körvonalazódott bennem, hogy számomra ez a dolog is mennyire nagyon sokat jelent. Mármint a keresztanyaság. Mert az az érzésem, én sohasem leszek az, aki  bárkinek a gyermekét is keresztvíz alá tarthatná. Úgy szerettem volna, ha csak egyszer is... Hát ez van. Marad nekem ő, kicsi szívem csücske, akit annak gondolhatok. Csodás két nap volt.

Annyira édes volt ma Benus, hogy el sem tudom mondani. Valamin nagyon dolgoztam, és nem úgy sikerült, ahogy szerettem volna. Ennek folyományaként kitört belőlem, hogy: "Ajj, ezt nem így akartam!!!" Mire ő:
- Anya, én is elrontottam valamit, ne légy szomorú, mindenki követhet el hibát! - és a csodás érzést fokozva még hozzám is bújt. Hát igen, kezd felnőni az én már éppen csak óvódás nagyfiam.

Picike fiam meg kezd nagyon féltékeny lenni. Benire délután rátört a bújós hangulat, és mellém kuporodott. Milán mikor megneszelte, magas C-s csatakiáltással odarohant, fejjel az ölembe, és ha nem vagyok elég gyors, még Beni is kap egyet a szeme alá. Na nem azért, mert agresszív lenne kismanó, hanem mert akkora elánnal repült az ölembe. Hihetetlen volt. Kezdődik az "apa, anya nem szerethet mást" korszak. Azért megsúgom, egy picit élvezem, mert ebből is kiszívom a szeretetet. Olyan nagyon aranyos.
De azért most szenved is drágám, mert mostmeg begyulladt a szeme. Nem tudom, hogy kötőhártya-gyulladás-e, de váladékozik neki. Én komolyan mondom, átok ül rajtunk. Pedig esküszöm közelében sem voltunk beteg embernek. Azért az immunerősítő gyógyszer láthatóan segít neki. Adagoljuk hősiesen tovább. Szerencsére megadta magát, és magától megeszi, hiszen okos gyerek, és tudja, így is, úgy is be kell venni, akkor meg jobb, ha magától hamar túl van rajta. Úgyhogy haladunk.

Dorust meg délelőtt akkora köhögés-roham kapta el, hogy simán kidobta a taccsot a konyhában. Ő amúgy is ilyen kis hányós típus, ráadásnak ez a tevékenység egyáltalán nem zavarja. Szóval kirakta, de a köhögés nem maradt abba. Azt hiszem, holnap ismét doktorbácsit látogatunk, és bérletet kérünk - de legalábbis rendelő-kulcsot biztos.

Még mindig betegség és régi-új barátok

Jaj hol is kezdjem... Elkiabáltam legutóbbi bejegyzésemben, Milánbaba visszaesett, ez a fránya vírus ragaszkodó fajta. Borzasztó hasmenések és hányások után kedd reggel elvittem egy kedves doktornénihez, mert a mi dokibácsink jól megérdemelt pihenését töltötte. Szóval elvittem, doktornéni közölte, vírus újra kinőtte magát, szigorú diéta, széklet-vizsgálat, bejelentés, majd aggodalmak elsöprése, ugyanis nem volt kiszáradva manó. Pisilt is épp a peluba, mikor ott voltunk, meg semmi erre utaló jelet nem látott a dokinéni, úgyhogy megnyugtatott - mondta, ez ilyen, majd túl leszünk rajta. Hát most megint tegnap óta nem volt hányás, úgyhogy remélem valóban vége. Alig merek neki enni adni, meg zugevők lettünk mi is, suttyomban, csukott ajtók mögött, vagy akkor eszünk, mikor ő épp alszik. Annyira nagyon sajnálom szegényt. Ma azért már óvatosan kapott kicsit tartalmasabb falatokat, dehát még így is nem győz könyörögni. Ezt a szót már tökélyre fejlesztettük, hogy: mámmám! Nem baj, ha vége ennek a nyavalyának, és megjön az első normális széklet, olyan ebédet rittyentek neki, hogy még. Csak gyógyuljon meg. A Domestos meg a mosószerem/öblítőm gyártója biztosan nagyon örül nekem, várom is az ajándékcsomagot köszönetképp, hiszen az elmúlt hetek alatt sokat gazdagodott rajtam, hiszen volt, hogy még este kilenckor is ment a mosógépem - reggeltől. Ágyneműk, ruhák - napi hat-hét adag, törölközők,  plédek, ágytakarók, ruhapelenkák, aztán fertőtlenítés agyba-főbe. Huh.  Mikor kaján vigyorral a fejemen öntöttem a fertőtlenítőt a vécébe, eszembe jutott a cuki reklám, és megjelent lelki szemeim előtt, ahogy most az én vécém bacijai is visítozva menekülnek, látva a szirup folyását az otthonuk fele. Ez van, ebben a lakásban csak ötünknek van hely :D Egészen megszerettem a hypo-szagot! Hogy ez milyen megnyugtató és áldásos tud lenni! Mármint egy ilyen vírus után.

Amúgy ma nagy-nagy takarításban voltam. Rengeteget mostam, konyhát puceváltam, meg Milán szekrényét kiszanáltam. Megint kinőtt egy zsáknyi ruhát. Már nem tudom, hova rakodjam a zsákokat. Eladni nem akarom, merthát mi van, ha mégis helyre jövünk anyagilag, meg úgy alakul az életünk, és apa mégis rááll, hogy még egyszer átélhessem az életet adás csodáját? Akkor kelleni fognak, bizony ám! Azért van még pár évem ahhoz, hogy ne adjam fel a reményt. Mivel így magunk között vagyunk, megsúgom, ez az én nagy-nagy álmom. A harmadik gyermekemre semmilyen módon nem voltam felkészülve, sem fizikailag, sem lelkileg, és nehéz volt maga a terhesség is (elveszítettem az ikertesót), így nem tudtam úgy kiélvezni, ahogyan ő is és én is megérdemeltük volna. Nem volt egyszerű időszak, bár kompenzálásképpen egy csodálatos gyermeket kaptam az élettől. Szeretetteli, nyugodt, vidám, édes kisbaba. Imádom őt is - mint a másik kettőt. De ha így leszünk család, én akkor is nagyon-nagyon boldog leszek.

Ma a nagy találkozások napja volt számomra. Reggel elfutottam vásárolni, ott találkoztam egy volt osztálytársammal, akivel ugyan sosem voltunk közeli barátságban, de mindig jókat beszélgettünk, és olyan jó volt most vele meg a kislányával találkozni. Egy teljesen más közegben, egy teljesen más élethelyzetben, már nem kisdiákként, hanem anyaként álltunk ott, az anyaságról beszélgettünk, hiszen már így élünk. Olyan furák, de olyan jól furák ezek a találkozások. Csak eszébe juttatják az embernek az idő múlását.
Délután pedig egy nagyon kedves, de rég nem látott barátnőmmel találkozhattam, meg a kislányaival. Valaki egyszer nekem azt mondta, hogy az az igazi barátság, amikor hosszú ideig nem találkoztok, de amikor újra összefuttok, ugyanott folytatjátok, ahol abbahagytátok, mintha soha el sem váltatok volna. Na ővele ilyen volt. Találkozás, nagy örülés, puszi, és dumáltunk, mintha tegnap hagytuk volna abba. Ugyanúgy, mint régen. Biztosan úgy van, ha egyszer elrendeltetett, kinek kell része lenni az életednek, akkor az, bármit teszel is, része lesz. Mi még odafönn biztosan eldöntöttük, hogy barátok leszünk, mert csodálatos módon össze tudjuk hangolni az érzéseinket, a gondolatainkat, egyszerűen mindent. És ez az évek alatt sem változott.
Pár évvel ezelőtt, sőt, pár hónappal ezelőtt is még egy önbizalom-hiányos, önmagát állandóan ostorozó, magában folyton hibát kereső ember voltam, aki nem tudta elhinni azt, hogy bárki is önmagáért szeretheti. De most: nap mint nap találkozom olyan emberekkel, akik biztosítanak afelől, hogy van bennem mit kedvelni, hogy tettem olyat, ami értékelhető, hogy tudok szeretni, és ezért lehet is szeretni. Ők a barátaim, akik miatt már nem vagyok elveszett, magányos, csendben sírdogáló. Nagyon sokat kaptam tőlük, annyit, amennyit ember csak kaphat, és ez segített nekem nagyon sokat abban, hogy megtaláljam önmagam. Hogy merjek az lenni, aki valóban vagyok. Hogy ne keveredjek hazugságokba amiatt, hogy nem merek önmagam lenni, mert azt hiszem, feltétlenül meg kell felelni a társadalmi elvárásoknak, kötelező megfelelni mindenkinek. A lehetetlent akartam, és összetörtem ha nem sikerült. A kudarcot most is nehezen viselem, de ma már átsegít rajta az, hogy tudom, őhozzájuk bármikor fordulhatok. Hogy valakinek én is számítok. Hogyan köszönjem meg nektek? Hm???

Lázas készülődés

Ma nagyon nagy készülődésben voltam. Ugyanis holnap jönnek vendégek megköszönteni Dorinát, hiszen igen éltes lett angyalom, betölti hamarosan a három évet. Sütöttem rántotthúst, fasírtot, csináltam francia salátát, meg megsütöttem a holnapi nap fő attrakcióját, a szülinapi tortát. Na ez szegény olyan szerencsétlenre sikeredett, legalábbis szerintem. Annyira elképzeltem, gondolatban már megcsináltam, kidíszítettem, hát közel sem jár ahhoz a mostani formája. Azért remélem örülni fog neki a hercegnőm. 

Mi ma megköszöntöttük a gyermekeket. Én több ok miatt is nem szeretek együtt köszönteni másokkal. A mama köszöntése az legyen csak az övé, a mienk is kis családi banzáj :D Ez így van jól. Holnap csinálok dínom-dánomot, meg a torta is holnap lesz, de az ajándékot odaadtuk. Volt nagy-nagy öröm. Dorina kapott játékkonyhát, egy nagyon szép babát, ami olyan mint a barbie nagyobb kiadásban (Witch), meg a mostani mániája a Chi-Chi love kiskutyák - na ebből is kapott négyet. Ez utóbbi nagyon megtetszett Milánnak is, és szerette volna megnézni, mire Dorka jött mérgesen apához:

- Apa, Milán el akarja venni a boldog szülinapomat! :D

Benit is megköszöntöttük, ugyanis neki meg hamarosan névnapja lesz. Az ő első neve Krisztián, mint apukájának, és mivel szegénykém karácsonykor született (épp 24-én), így meg szoktuk ezt a névnapját is tartani. Ő kapott egy ismeretterjesztő könyvet (Hogyan készül c.), egy autós készletet, amiben van két autó meg kilövő rugókkal, meg egy foglalkoztató füzetet. Meg is beszéltük, hogy holnap azt fogja csinálgatni (nagyon szereti), meg az esti mese helyett az új könyvet tanulmányozták apával. Olyan boldog vagyok, hogy örültek! Nagyon örültek! És ez mindent megért.

Ezt még le kell írjam: a héten megcsináltam életem első túrófánkját. Hát ez többszörös meglepetés volt nekem. Egyrészt: ha tudom, hogy ez ilyen egyszerű, már hamarabb csinálok. Másrészt: hihetetlen nagy buli volt, ahogy ezek a jópofa labdacsok saját magukat forgatják az olajban. Esküszöm: én voltam a szurkoló tábor. Komplett versenyt csináltam, szurkoltam, szóval nagyon jól mulattam. Olyannyira megtetszett, meg annyira megszerettük, hogy most ott várja fél kiló túró, hogy holnap megcsináljam. Alig várom, hogy újra ott szurkolhassak a lábas fölött :D

Aki ismer, az tudja, hogy én teljesen érzelmi síkon élem az életemet. Ezért is tökéletes társ számomra a férjem, hiszen ő velem ellentétben abszolút racionális, szóval szépen kiegészítjük egymást. Az én érzelmes lényemnek csodálatos jelentőséggel bír a tegnapi nap. Rá kellett jönnöm, mennyire igaz az, hogy a bajban ismerszik meg, ki a jó barát. És komolyan, hihetetlenül jó érzés volt, hogy tegnap két barátnőm is felhívott, hogy segítsenek abban, hogy az én férjem munkát találjon, van, aki meg azt érezteti folyamatosan, hogy igenis aggódik értem, fontos neki a lelki állapotom, és ha kell, ott a válla. Ez nekem olyan nagyon-nagyon sokat segít! Köszönöm nektek! Tiszta szívből köszönöm! Ha nem is lesz a munkákból semmi, nem ez a lényeg, hanem az, hogy gondoltatok ránk! 

Még utószónak annyit: mostanában csodálatos ébredéseim vannak. Kaptam a férjemtől egy jácintot. Ő most kinyílt, és csodálatosan illatozik. Mikor kinyitom a szemem, napsütés fogad, madárcsicsergés, és a virágillat. És ez hihetetlenül jó érzés a hosszú hideg tél után! Nagyon jót tesz a lelkemnek, hogy így kelhetek fel. Amplik, ezt akartam átadni neked!

Érzelmi anarchia

Sokat gondolkodtam, mit is írhatnék. Ahogy azt a mellékelt ábra mutatja, mostanság nehezen megy. Pedig én az a fajta ember vagyok, akinek mindenről van véleménye, mindenhez hozzá- illetve beleszól, nem lehet lelőni. És most nem megy. Két napja már a főzésbe temetkezem, a férjem meg is jegyezte, hogy rámtört a mánia. Pedig dehogy, még el is magyaráztam neki, miért van. Őmiatta. Hogyha mással nem is, ezzel is örömet tudjak neki okozni. Mert nagyon nehéz napokat élünk.

Mint afféle magyar ember, méghozzá nem is kisdarab (190 cm), szeret enni. Azaz jókat enni. Tegnap nekiálltam, csináltam husilevest, rántotthusit, kétféle sültkolbászt, krumplipürét, párolt zöldséget. Ma borsófőzeléket főztem, pulykát sütöttem, megcsináltam életem első túrófánkját (ha tudom, hogy ez ilyen egyszerű, már hamarabb nekilátok), meg két tepsinyi pizzát kisütöttem. És tényleg csak azért, hogy örömet okozzak. De nem örült. Jót evett, aztán megint ott tartunk, hogy egymást marjuk. Azt hiszem, nagyon felőröl bennünket ez a munkanélküli állapot. Ki kell mondanom: félek. Nagyon próbára tesz ez az időszak bennünket, de próbálok én is türelmes lenni, nem rátestálni másra az én nyűgömet. De egyszerűen ez olyan, mintha egy kényszerzubbonyban lennék, és nem tudnék szabadulni. Csak üvöltve próbálom magam kihúzkodni valahogy belőle, de azt sem tudom, merre kezdjem. Csak azt tudom, hogy szabadulnom kell. De a hogyan az a holnap rejtélye. 

A talpon maradásomat a gyermekeim segítik, az ölelésük, az, hogy meglátnak, futnak, hozzám bújnak. Ma is például lementek apával biciklizni. Nagy boldogság volt, hiszen végre itt a jó idő, ki lehet menni. Én itthon maradtam pizzát sütni. Mikor hazajöttek, hatalmas ölelés fogadott, Dorinától meg az, hogy anya, nagyon szeretlek! Hát nem lehet itt belesüllyedni a problémákba! Pláne, ha még grátisz kap az ember ezek mellé egy igaz barátot. Hogyan van az, hogy megismerkedsz valakivel, és úgy kezdesz el vele beszélgetni, mintha gyerekkori barátod lett volna? Hogy rögtön tudod adni a bizalmat, a nyíltságot, szívesen segítesz, szívesen mész, pedig nem régóta ismered? Nekem ez eddig közhelyesnek tűnt, de most megéreztem, hogy igenis létezik ilyen. Egy testvér-lélek a közelemben. Holnaptól őérte is köszönetet mondok. Természetesen a többi barátomért is, akik megtisztelnek a szeretetükkel, a bizalmukkal. Hiszen nekik köszönhetem, hogy mostanság már nem érzem magam oly nagyon egyedül.

Sípolós gyerekek

Ma ismét orvosnál voltunk, a változatosság kedvéért most mindhárom gyerkőccel. Mint valami futószalagra, úgy raktam fel a gyerekeket egymás után az ágyra, doktorbácsi meg diktált: ő is sípol, ő is sípol, jééé, még ő is sípol! (Tessék, nem kell nekünk hasnyomkodós sípolós játék!) Nahááááááát - gondoltam, nekem ebből csak az a fránya köhögés jutott, ami mint egy gejzír tör fel tulajdonképpen percenként a gyerekek torkából. Ráadásul olyan szörcszörejekkel, hogy csoda hogy a doktorbácsi még nem ment halláskárosodással betegszabira. Szóval ovi nincs, csak itthon játszás de az dögivel :D

Beni ma álomgyerek volt. Szót fogadott, mindent megcsinált, rendet rakott, kistesókra figyelt, evés után elpakolta a tányérját poharát (jó, ezt azért többnyire megcsinálja, de szereti elfelejteni én meg nem várom el). Úgyhogy este meg is jegyeztem neki, milyen csodálatosan viselkedett ma, egyszerűen egy rossz szót nem tudok szólni, nagyon nagyon büszke vagyok, mire ő:

- Anya, jó lenne, ha mindig ilyen édes lennék? 

- Igen, nagyon jó lenne. Azt azért tudd, hogy bárhogy viselkedsz is, bármit csinálsz is, én nagyon szeretlek akkor is, de nagyon boldog lennék, ha így viselkednél mindig.

- Na jó, anya, akkor mindig ilyen leszek!

Szóval volt eredménye a sok dícséretnek, amit kapott minden egyes alkalommal, mikor ilyen édes volt. El sem tudom mondani, mennyire büszke vagyok rá. 

Ő is büszke lett magára este, mert az történt, hogy rátört a hányinger és mint az elefánt törtetett végig a lakáson, hogy időben elérje a vécét (ezúton is bocsánat a szomszédoktól), így annak peremébe kapaszkodva tekintette meg újra a vacsoráját. Említést is tett, hogy a kukoricás-sonkás melegszendvics volt a hibás! Ez volt az első alkalom, hogy a mellékhelyiségben intézte eme tátottszájas tevékenységet, mert eddig ahol rátört, oda rakta - én nagy "örömömre". Fogmosás közben kérdezgette is: 

- Anya, ügyes voltam, hogy a vécébe hánytam? Ügyes voltam?

- Nagyon-nagyon ügyes kisfiam! Ma egész nap csodálatos voltál, nagyon büszke vagyok rád!

És rá kellett újra jönnöm, mennyire nagyon fontos neki az, hogy megerősítést kapjon, hogyha jót cselekedett. Hogy mennyire fontos, hogy megdicsérjem. De miért csodálkozom? Nekem pont ilyen fontos volt, és fontos a mai napig. Képes vagyok egy ebéd alatt akár 15x megkérdezni a férjemet, jót főztem-e, ízlik-e, szegény meg csak hősiesen bólogat, két falat között meg megdicsér.

Na el ne felejtsem, vele is volt egy jó kis diskurzusunk este. Orvosok és egyéb kapcsán szóba kerültek a vércsoportok, konkrétan gyermekeink vércsoportja. Na most ez nagyon izgalmas minálunk, ugyanis Bence B+, Dorina A+, Milán meg AB+. Na ezt csináljátok utánunk! Én B- vagyok, Krisz A+. Ebből kerekedett az a párbeszéd, hogy pont ellentétesek vagyunk, mire én: 

- Persze és ez  úgy is vagy, ha te azt mondod A, én azt mondom B

- Igen, és ha azt mondom pozitív, te azt mondod negatív!

És igen, van ilyen, sőt még a horoszkópunk is pont ellentétes jegy (én Ikrek, ő Nyilas), mégis tökéletes a harmónia kettőnk között. Nem azt mondom, hogy nincsenek súrlódások, pláne ebben a feszült időszakban, de tudom, határozottan tudom, hogy nála jobb társat keresve sem találnék. Ő az az ember, akiről kislány koromban álmodoztam. De tényleg. Elviseli a rigolyáimat, nem támad, hanem inkább megszeretget, mert tudja, abban a pillanatban arra sokkal nagyobb szükségem van, és inkább egy nyugodtabb pillanatban megbeszéljük. Csak néha ugye a nemtörődömség, amiről írtam is. De ezt általában áthidalja, ahogy megérzi, hogy szükségem van rá (hellyel-közzel). Szóval szeretem őt nagyon nagyon!

Rossz nap és szép este

Ma nagyon rossz napom volt, egész nap tiszta hiszti és nyűg voltam. Férjem meg is jegyezte (természetesen óvatosan, nehogy kapjon egy mokeszt :D), hogy - látom ma rosszul ébredtél! - hát igen. Nem tudom mit érzek, mi van velem. Kicsi dolgokból megint összeraktam magamnak az "én senkinek nem vagyok fontos" igen komoly problémámat. Tudom, hogy túlzásokba estem, mert például ilyenen is kiakadtam (ez csak egy volt a sok közül), hogy a férjem által nekem készített rántotta tocsogott az olajban. Tudta jól, hogy nem bírja a gyomrom, rögtön hányingerem lesz, nem bírom megenni, és meg is jegyezte, le kellett volna itatnia a zsiradékot, de akkor miért nem tette? Persze bűnbánó fizimiska is befigyelt. De tényleg nem értettem: ha egyszer tudta, és emlékezett is rá, miért nem úgy csinálta? Tényleg nem számított neki? Várjunk csak, így ő ette meg a tojást, hm... biztos erre hajazott. :D

Na viccet félre téve, gyilkosan a lelkembe hatoltak ezek a történések, persze nem ez volt az egyetlen, és nem igazán  értettem, hogy miért van az, hogy én a lelkem kiteszem a családomért, próbálok minden óhajukra odafigyelni (köztük az étkezésre is, mert nem egyszerű művelet kitalálni azt minden nap, hogy mi olyat főzzek, ami mindenki ízlésének megfelel és változatosan is étkezzünk), de tényleg, bár lehet, hogy ezt csak én gondolom így, hogy ennyire lesem a kívánságukat, de akkor is... Én teszek erőfeszítéseket azért, hogy nekik jó legyen, akkor miért nem lehet csak egyetlen egy olyan nap, amikor ez fordítva van? Vagy az törvényszerű, hogy egy feleség csak ad, és nem vár el? Vagy pont hogy sokat várok el? Nem tudom. Aaaaaaaaannyira szeretnék egy kicsi törődést érezni, leginkább Tőle. 

Ráadásként arany kicsi hercegnőm is elment anyukámékhoz. Régen nem aludt már ott, úgyhogy nagyon lelkes volt. Remélem legalább annyira jól is érzi magát. Kicsit rossz, hiszen még a hétvégét sem hevertem ki, amit nélkülük töltöttem, dehát nem vehetem el a nagyszüleitől. Mivel én csak egy nagymamámat ismertem egész életemben, és ő is 220 km-re lakik, nagyon hiányzott a gyerekkoromból ez a különleges nagyszülő-unoka kapocs. Nekik megadatik, és én nem fogok ennek útjába állni. Remélem, ha majd felnőttek lesznek, azt gondolják, hogy szép volt a gyermekkoruk. 

Mivel nincs itthon a kisasszony, nagy takarítást csináltunk. Szanáltam, szortíroztam, ide tettem, oda tettem, és a kis hercegnő szobáját is kicsit átalakítottuk. Kapott egy kicsi asztalt Beni szobájából, oda meg átkerült az én kedvenc kinyithatós, lábtartós relax-fotelem. Abból olvasok neki esti mesét mostmár :D Kíváncsi leszek, mit szól majd hozzá gyönyörűm. Beninek nagyon tetszett!

Édes kincsem, nagyfiam meg mondta is délután: 

- Apa, mindjárt este van, hol van már Dorka?

- Messzi-mamánál.

- És mikor jön? 

- Holnap délután megyünk érte együtt.

- Jaj ne már, menjünk apa, hozzuk haza! Kérlek!

Alig tudtuk meggyőzni, hogy most ez így jól van, és legalább most egy kicsit kijátszhatja magát úgy, hogy nem szól bele senki, mire nagy nehezen megnyugodott. Persze közben a szívemet annyira melengette, hogy hiányzik neki a testvére. Olyan boldog voltam!!! Este még Kinn a mókus, benn a mókust is játszottunk. Vagy ki a házból be a házba? Nem tudom, mi a hivatalos neve ennek a játéknak, de hatalmasakat kacagtunk. A picuri is próbált becsatlakozni, és hatalmas sikolyok közepette szaladt a bátyja után. Mikor elüvöltöttem magam, hogy - Mókusok, be a házba! - apa már készenlétben állt, felkapta a pöttyedlit és feldobta az ágyra. Hát olyan kerekeket göcögött, hogy nekem folyt a könnyem a nevetéstől. Olyan aranyosak voltak. Imádok anya lenni!

Szeretetről, magamról

Úgy örülök, hogy egyre több rendszeres olvasóm van, és ilyen sokan olvassátok a blogomat! Nem is gondoltam volna, hogy ekkora sikere lesz! Köszönöm! :D

Ma kaptam kölcsön egy könyvet. Azt hiszem, érdekes és tanulságos olvasmány lesz. A címe: A teremtő önismeret. A bevezető szerint a lényege az, hogy segítsen megérteni, miért tartok ott ahol tartok, miért viselkednek velem úgy, ahogy viselkednek, megérteni a körülöttem lévő eseményeket. Hát mit ne mondjak, tartalmas gyermekkorom, és a nagyon intenzíven megélt mindennapok miatt nagyon felkeltette az érdeklődésemet. Hátha választ találok a bennem kavargó és már-már anarchiát okozó rengeteg miértemre. Néha vágyom arra, hogy már ne csak a kapott pofonokat éljem meg, hanem ezeket az emlékeket szeretném átformálni valami tanulságossá, valamiféle bölcsességé, úgy felfogni, hogy az a pofon egy iránymutatás, egy fontos része az életemnek, mely segített azzá válni, aki lettem. Mert talán nem lettem annyira rossz ember.

A következő fontos dolog számomra a könyvben rögtön az első csodálatos gondolat. Szeretet: Az érzés, amitől függ az egész életünk, és amiért létezünk. Minden, ami történik velünk, a szeretet-energiák minőségének függvénye." Hát ezért... Szóval ezért van az, hogy ennyire szívom magamba a szeretet minden cseppjét, és folytok meg mindenkit a sajátommal. A sok szeretetlen év miatt. Kompenzálni akarok? Lehet. De tudjátok, imádok szeretni, és végtelenül boldog tudok lenni minden egyes kedves szótól, öleléstől. Tényleg elég egy kis lelki ciróka-maróka, hogy egész éjjel vigyorogva aludjak. Mert jó, mert boldoggá tesz.

Viszont itt a másik véglet: nagyon-nagyon tud fájni, ha bántanak. Vagy ha azokat bántják, akiket szeretek. Sokan sokszor nem értik, hogy miért fájnak olyan dolgok, amiken más esetleg mosolyog, vagy csak legyint és továbblép. Nekem fáj, sírok, a lelkem is sír. Talán az én toldozott-foltozott lelkem nem bír többet. Talán a hátam már nem elég nagy több terhet cipelni. Nem tudom. De mint említettem, minden érzelmi dolgot nagyon-nagyon intenzíven élek meg, és mélyen belémhatol. Sokáig tipródok és gondolkodok rajta, hogy mi rosszat tettem, amiért ezt kaptam. Aztán elég egy kedves szó - a bántó után - és nem csak megbocsájtás jön, szeretet is. Mert igen, létezni nem lehet nélküle. Én nem tudok. Valahol az én létszükségleteim listájában ez ott áll, ahol a levegő, legalább annyira fontos.

Farsangra készülve

Azzal kell kezdenem a mai blogomat, hogy boldog vagyok, hogy vannak még olyan emberek, akik ismeretlenül képesek kedvességet adni, az ember lelkéig hatolni. Hogy ebben a materiális és önző világban vannak olyanok, akiknek igenis fontos az, hogy a másik hogy érzi magát, nem sajnálja a kedves szavakat, a támogatást. Hogy ismeretlenül és látatlanul is képesek adni, szeretetet sugározni. Örülök, hogy magam körül tudhatlak benneteket.

Ma nagy-nagy jelmezgyártásban voltunk. Beni kitalálta, hogy ő páncélos lovag lesz. Előkerült a régóta rejtegetett hatalmas doboz, meg a nemrég vásárolt alufólia hegyek. Na ebből sikerült annyit vennünk, hogy nem csak egy lovag, hanem egy egész hadsereg készülhetett volna belőle. Álmodoztam is, hogy csatarendbe állnak és gyönyörűen kitakarítják a lakást, némelyik a tűzhely mellé áll, egyesek teregetnek... Na felébredve: miután kinevettük magunkat, hogy az alufólia-gyár biztosan áldja most a nevünket, kiszerkesztettük-vágtuk-ragasztottuk a hősi páncélt. Kard is készült, az ám a nem semmi. Majd farsangkor rakok fel képeket, addig a jelmezeket lakat alatt őrzöm. Ahogy a gyermekeimet ismerem, a holnapot sem érnék meg. A kard nagyon szuper lett, a páncél még kezdeti stádiumban van. Kész a hasa-háta, de még kell válvédő és sisak, no meg címert gyártok a pocakra. Elképzelés az van, csak sikerüljön is olyan szépre megvalósítani.

Dorina pillangó lesz. Neki is megvettük a kartont a szárnyhoz, meg a csillámot a díszítéshez. Olyan nagyon macásra akarom csinálni, mint amilyen ő maga. Amúgy pont ezzel a macáskodással, nőciskedéssel kapcsolatban nagyon sokszor eszembe jut, hogy ez mennyire nem tanult dolog, abszolút genetika, azaz konkrétan x kromoszóma. Csak azt nem tudom még, a fejére a kis csápokat hogyan fogom odaerősíteni. Hajpánt oké, van is a jelmezhez illő, de hogy ahhoz rögzítve állva is maradjanak a kis csápocskák, na ez a talány. De megoldom, számomra nincsen lehetetlen. Aki jól ismer, az tudja... Így van, csajok??? :D:D

Amúgy valami furaság van készülőben. Milán karját (csak a balt!!!) ellepték a kiütések. Calcimusc betolva, anya megrémülve. Láttam melegkiütést, ételallergiás kiütést (ez egyébként pont így néz ki), de mindkettőt hamar orvosolni tudtam. Tegnap már kapott Calcit a manó, ma is, de kiütések szaporodnak. Várok holnapig, még reggel kap egy fél ampullát, ha nem múlik, megmutatom egy szakembernek. Azaz: irány az ügyelet. Dorina is pöttyös, de ő jóval kevésbé. Nem értem. Természetesen jött a leltár, mit ettünk, mikor ettünk, semmi allergizáló. Tényleg semmi. Fogalmam sincs mitől lehet. Számba vettem a mosószert, öblítőt, tisztítószereket, mindent, de még mindig nem jutottam semmire. Lehet, hogy nem is allergia? De akkor mi? Remélem hamar elmúlik.

Nyílt nap és tánci-tánci

Igencsak mozgalmas nap volt a mai. Reggel gyors rendrakás, reggeliztetés, aztán fél tízre futottam be az oviba. Azaz szaladt a négy kerék helyettem, de annyira oda akartam érni, hogy néha igencsak mélyen volt a gázpedál. A lényeg, hogy hihetetlenül jól éreztem magam, annyira édesek ezek a gyerekek! És lám, mintha kis angyalkák volnának, és pontosan tudnák, az embernek mire van szüksége, édes kislánykoszorú lógott szinte állandóan a nyakamban. Csodás szeretet-áradat vett körül ott, csak nagyon kellett figyelnem, mert mikor kisfiam a nagy munka közepette megneszelte, hogy anyát elhappolták, rögtön lógó orral odakuporodott mellém - mert az ölembe nem fért, ott épp két kislány ücsörgött. No akkor előkerültek a csak neki tartogatott puszijaim :D Persze pici lelke megnyugodott, és szaladt tovább tenni a dolgát. Közben mi anyákok nagy traccspartit tartottunk a kispadon - azért egyik szemünk mindig a gyerekeken volt! Büszkén és mosolyogva jöttem haza - de csak miután a kerítésen át az utolsó búcsúpuszit odaadtam az én drágaságomnak.

Itthon utána előkerült a Judit és a zenemanók és a Zeneovi, hát Dorka hatalmas retye-rutyát penderített rá. Balett és jóga elemek beiktatásával létrehozott táncába annyira belemerült, hogy a nagy pörgések közben "orrmélységben mintát vett az ágy lécéből". Ez annyira már nem volt vicces számára, csak anyája kuncogott, mikor meglátta, ahogy édesen fogja a nóziját és látványosan haragszik az ágyra :D Hát hogy jön ő ahhoz, hogy eléugrik és megüti? VENDETTA!

A délutáni alvás után nekiálltunk ruhákat válogatni. Lekerültek a szekrényekből a régóta rejtegett zsákok is, és hát mondanom sem kell, kincseket találtunk. Milánnak most megint van egy darabig pár jobbfajta rucija, ami még Bencusé volt és hellyel-közzel épen maradt. Csak a port kell lefújkodni róla. :D Dorka kisruháit bezsákoltuk, elutaztak oda, ahol talán szükség van rájuk. Tudjátok, nekem olyan jó érzés, ha adom ezeket, és látom, hogy hordja a mini-manó. De tényleg. Igen, megint szentimentalizmus. De ez vagyok én. Mostmár talán ti is tudjátok.

Kösz, jól vagyok!

Tudjátok, köszönettel tartozom. Hihetetlen érzés volt, ahogy törődtök velem. Köszönöm. Jöttek az aggódó telefonok, üzenetek. Köszönöm. Azt tudtam, hogy büszke lehetek a barátaimra, de hogy ennyire csodálatos barátaim vannak, azt nem is gondoltam. Köszönöm. Nem azt nem gondoltam, hogy ti csodálatosak vagytok, azt tudtam, hanem azt, hogy ennyit érek nektek. Köszönöm. Hogy időt nem sajnálva aggódva megkerestetek, és kaptam vállakat sírni, füleiteket sírást meghallgatni, és szeretetet - hogy tisztán lássak. Köszönöm. Ígérem, mától ezzel fogok foglalkozni, nem pedig azzal, amivel fukar volt a sors. Köszönöm. Nagyon szeretlek benneteket, és ígérem, az én vállam is ott lesz, ha szükség lesz rá, az én ajtóm is nyitva lesz, az én karom is tárva lesz. Köszönöm. Bár sohase kelljen ezt viszonoznom, nem irigységből, hanem hogy ne szenvedjetek sohasem. Már csak egy dolgot nem tudok: hogy elégszer megköszöntem-e, hogy vagytok nekem! KÖSZÖNÖM!

P.S.: Amplik drágám! Szerda délelőtt???

Ki vagyok én???

Ma nem lesz vidám a bejegyzés. Bár értek ma örömök is, úgy érzem, ki kell írnom szívem bánatát. Persze nagyon nagyon diplomatikusan. Egyszerűen csak az elmúlt napok történései miatt gondolkodóba estem: miért van az, hogy rajtam mint egy úthenger átgázolhat mindenki és én akkor is szeretem? Még ha szóvá is teszem, ha látom, hogy rosszul esik neki, rögtön cirógatni kezdem a lelkét? Miért van az, hogy legtöbbször nem tudok önmagam lenni, mert TUDOM, hogy akkor úgysem szeretne senki sem? Miért van az, hogy ha ismerkedni próbálok, merev vagyok, és feszült, minden szavamon gondolkodom, nem tudok önfeledten csacsogni, nehogy valami butaságot mondjak, vagy csináljak, és ha véletlenül mégis sikerül valamit félrebeszélnem, csak hallgatok és nézek, és érzem, most butának és értéktelennek gondolnak? Miért hitette el velem az élet, hogy ha én vagyok én, nem lehet szeretni? Nincsenek valós értékeim, nincs szerethető személyiségem, így semmim sincs.

Miért van az, hogy szemérmetlenül bántanak azok, akik nekem a világot jelentik? Akikhez elszakíthatatlanul köt az élet? Miért hiszik, hogy nekem semmi nem fáj? Miért nem látják, hogy az önzőség nem vezet sehova? Én miért csak a pihenés, vásárlás, munka, főzés, takarítás, olvasás, tévézés, stb. után jövök? Hát tényleg ennyire rossz vagyok? Hát tényleg ennyire nem tudok adni semmit? Bárhogy igyekszem, kedves szóval, törődéssel, cirógatással, kitartással nem tudom megmelengetni a lelküket? Hát ennyit érek én?

Belefáradtam az örökös harcba. Hiába tettem, mindig alul maradtam. Csak szerettem volna valakinek fontos lenni, elérni, hogy büszke, nagyon büszke legyen rám. Hogy tudjam, olyat tettem, ami jó.  Észre sem vették. Én még mindig szeretek, törődök most is, de már nem várom, hogy értékeket lássanak bennem. Elfogadtam a helyemet a  rangsorban, és így élek tovább. Másfelé fordítom a fejemet, másfelé nyújtom a kezemet. Nem ölelésre, hanem kapaszkodásra. Kapaszkodásra a túlélésért. Amihez nekem nem kell más, csak szeretet. Tudom, a legnagyobb dolgot kérem, de nem lehetetlent. Elfáradtam. Istenem, nagyon elfáradtam...

Az élet fontos dolgai

Én nem tudom, mi van velem, de kóvályog a fejem. Tegnap is azért maradt el a blogolás, mert iszonyúan fáradt voltam. Ma reggel meg úgy ébredtem, mint akin táncoltak az éjjel, fájt a fejem és szédültem. Barátom, Aspirin segített. A gyerekeken is érződik valami, kitört rajtuk a dili. Nagyon nehezen értettünk ma szót, úgyhogy azt hiszem, ma már pihentetem a hangszálaimat. Folyamatosan rácsodálkozom, hogy Bence milyen praktikákat talál ki, hogy ne kelljen rendet rakni, ezt már csak a délutáni alvás elkerülésének kiharcolása übereli. Ma azért revansot vett az élet, mert a nagy ágyból-menekülés közben az ajtó akart nevelni helyettem, és arcul csapta az én szerelmetes nagyfiamat. Hát azt a sértődést... De természetesen ez újabb okot adott a nem alvásra.

Tegnap családlátogatóban voltunk. Én voltam a sofőr. Hasznosnak bizonyult a nagy autó, mert a hét személyes kedvencem megtelve robogott végig a Velencei-tó partján - és még egy kicsivel tovább. Mivel az alkohol meg én két külön világ vagyunk, evidens, hogy én vállalom ezt a szerepet, mármint az autó-vezetést, a fiúk meg hadd mulatozzanak. Amúgy is, olyan édesek, mikor a hazafele úton a magas maligánfok kontra autó-fűtés hatására nagyokat bólintgatnak. Csak a nyakuk meg ne ránduljon :D

Drága Milánkám talált egy pofás gumilabdát, amit eleinte csak gurítgatott, majd ráhasalt, és hatalmas sikolyok kíséretében ütemes farmozgásokba kezdett. Gondolkodóba estem, hogy most a játék hevében kapta "farba" szegény labdát, vagy észrevette a kinn egymáson ügyködő kutyákat, és próbálta labdán utánozni a technikát, mindenesetre könnyfakasztó volt a dolog. Fuldokolva fetrengtem az ágyon, persze amennyire lehet, észrevétlenül, hiszen nem akartam sem megzavarni, sem önérzetében megsérteni az én drága pici fiamat. De egy feledhetetlen élménnyel megint gazdagabb lettem :D

Azt hiszem, imádott szomszédasszonyomnak igaza van, és nagyon szentimentális vagyok. De azt is érzem, hogy nekem ez így nagyon jó. Az elmúlt két napban egy nagyon-nagyon kedves barátnőmtől két nagyon szép e-mailt kaptam. A tegnapi a szeretetről szólt. Hogy miért szerethetnek minket. A maiban pedig ő biztosított a szimpátiája felől (persze nem ilyen hivatalosan - olyan nagyon érzelgősen, ahogy mi szoktuk "nyalni-falni" egymást :D) és rájöttem, hogy én ezért élek. Hogy szeressek, és hogy szeressenek. Sokáig ebből nekem nem nagyon jutott. Pedig tudom, hogy már kisgyerekként is nagyon vágytam rá. Kiharcolni is próbáltam, kértem, könyörögtem, de nem nagyon kaptam. Most úgy gondolom, hogy ha már csak egy olyan ember van valakinek az életében, mint nekem Ő, akár társként, akár barátként, már megérte létezni. Érzem, tudom... Tehát: köszönök minden csepp szeretetet, amit nekem ajándékoztok. Visszaadom kamatostul, ha elfogadjátok. Puszi puszi puszi!

Rohangászós nap

Természetesen a mai nap sem a pihenéssel telt. Már reggel elindultunk bevásárló körutunkra, mivel ki kellett használni a ma induló akciókat. Elsősorban a pelus volt a lényeg, arany "potrohos" kisfiamnak. Sikerült is vennünk egy fél csecsemőotthonnak elegendő adagot. Nem baj, nem kér enni. Meg aztán el is fér. A másik áruházba szörpért mentünk, mert az nálunk nagyon fogy és ennyire jó áron ritkán van. Szintén sikerült bespejzolni - cirka három kartonnal (háromszor hat üveg, üvegenként két liter). Na erre sem kell gondolni egy darabig. A harmadik boltban Dorkának vettünk egy éjszakai jelzőfényes ledlámpát, mivel elirigyelte Bencusét. Neki már régebb óta van. Persze miért is ne, az új az jobb, most mindkettőnek az kell. Tegyen igazságot aki tud...

Délután meg takarítottunk nagyon. De még mindig van mit csinálni. Szerencsére az én drága férjecském aktívan kivette a részét a dolgokból, leginkább a gyerekek utáni rohangászásból. A porszívózás azért az övé maradt! Én átpakoltam Milán ruhásszekrényét. Gondolkodásra is késztetett, mert majd' belefulladtam a sok ruhába, és érdekes módon sosincs mit ráadni. Rendszereztem, szanáltam, most egy darabig megint van miben járni :D A másik két gyerkőc szekrényét is sorra kerítem a hétvégén azt hiszem.

Arany kicsi Dorinám még mindig szerelmes. Hihetetlen érzés, hogy egy nap kb. 12x elmondja, hogy "anya, nagyon szeretlek!" Reggel erre ébredek, este ezzel fekszem. El sem tudok képzelni ennél szebbet. Én meg sem érdemlem ezeket a csodálatos gyerekeket. Annyit gondolkodom ezen. Igaz, próbálok nagyon jó anyukájuk lenni, megteszem ami tőlem telik, de ezt nyilván nem érdemlem meg. És mégis megkapom. Őszintén, szívből, feledhetetlenül. És ugyanilyen érzés, ugyanennyire csodás, mikor Beni odajön, és belekuporodik az ölembe. Mert tudom, ő így mondja el az érzéseit. Ő nem szereti sem mondani, sem kimutatni, hisz ő pasi, nem simulékony, de néha érdemesnek tart az ölelésére, a puszijára. És tőle ez hatalmas dolog. Igyekszem ezt kellőképpen értékelni, megköszönni neki. Éreztetni vele, hogy nagyon boldog vagyok ettől, hogy imádom, ha hozzám bújik. Remélem, egy idő után kellőképpen gyökeret ver benne ez, és nem csak "ünnepnapokon" kapok ebből a csodálatos élményből.

Icike-picikémnél az érzelem-kimutatás egyelőre abban áll, hogy ha bele merészel valamelyik tesó ülni az ölünkbe, ő indián harci üvöltéssel kilökdösi onnan. Természetesen cirka három másodpercre el is foglalja a győzelemért kijáró öl-trónust, aztán rohan tovább a dolgára. Persze legjobb barátja, NENE (fehér puha takaró) mindenhova elkíséri. Hogy miért NENE? Fogalmam sincs. És miért takaró? Méginkább nem tudom. Talán ez volt kéznél. De tudom, eljön az idő, mikor ő is talál egy puha plüss nyünyörgetni való állatkát, és az lesz az imádott (anya számára utálatos - mert nem moshatom, ha nem visszük visítás van, mert nélküle sehova sem megyünk) alvós cimbora. Egyelőre a kiságy sarkában ücsörögve várja, hogy kisgazdája felfedezze, és megszeresse. Most még nagyon magányos - Elefáncsi úr! Azért ő, mert kutya-cica le van foglalva: Cica Bencusé, azaz már csak egy darab rongy, de valaha esküszöm macska formája volt, a kutyus pedig Dorináé. Ez utóbbi még csak a színét vesztette el. Elefáncsi úrra azért esett a választás, mert kutyán kívül víziló és ő volt kapható és ez volt a szimpatikusabb. Van jó kis csavargatni való ormánya, és cuki farkincája. Talán hamarosan fellángol a szerelem!

Udvarlás a köbön

Megtörtént a nagy udvarlási ceremónia. Virág és gyűrű átadva. Siker... A hazafelé úton közölte a fiam, két másik kislány is kérte, hogy vigyen nekik virágot. Hárem? Szó sem lehet róla. Bevallom őszintén, egy kicsit megriadtam. Beszélgettem az óvónővel délután, és elmondta, kell, hogy ezen átessen a gyerkőc - mármint a szerelmen - mivel ez a természetes fejlődés része - ilyenkor nagycsoportban. Hát ez van. El kell fogadnom, hogy már ilyen hamar is más nők is fontosak az én romantikus nagyfiam életében.

Töredelmesen bevallom, nem tornáztam. Illetve ez nem egészen igaz, mert simán nyomtam a karizom-gyakorlatokat, miközben emelgettem legkisebb gyermekem, merthogy kb. 125 435-ször kellett felvennem ma is. Ő amolyan kis púpocska, mintha érintésből táplálkozna. Neki nem elég az, hogy lát, neki éreznie kell. Méghozzá minél nagyobb térfogaton és legfőképp a lehető legmagasabban. Na sebaj, ilyenkor mindig arra gondolok, hogy ki kell ezt is élvezni, hiszen olyan rövid ideig kicsik. Annyira gyorsan felnőnek, lásd Don Juan Bence, és hipp-hopp, már nem tart igényt arra, hogy babusgassuk.

Dorina teljesen más habitusú, mint a fiúk. Ő nagyon-nagyon érzelmes - persze a fiúk is, de Dorina kimutatja. Mostmár hetek óta úgy ébredek, hogy mellémbújik az ágyba, átöleli a nyakamat és közli: Anya, nagyon szeretlek! Hát így minden napom csodálatosan indul. Imádom :D Vajon neki meddig lesz igénye erre? Remélem nagyon-nagyon sokáig. Annyira jó szeretve lenni. Várok ám még jelentkezőket :D Viszonzom esküszöm. Kisdobos becsület szó!!! :D