Újdonságok

Ma megfőztem életem első spárgakrémlevesét. Úgy jött, hogy vásárolni voltam két kisebb gyerkőcömmel, és megláttam ott a pulton a kis drágákat, ahogy engem hívogattak - természetesen leolcsózva. Hát olyan guszta volt a csomag, és olyan olcsó, hogy gondoltam, itt az idő, ki kell ezt is próbálni. Nem nagyon voltam híve az efféle leveseknek, de mióta megcsináltam az első padlizsánkrémlevesemet, ami hatalmas sikert aratott a családom körében, gondoltam, ez sem lehet olyan rossz. Hát a hátamon állt a szőr, mire az összes kicsi spárgát megpucolgattam meg felvagdostam - időspórolás miatt. Az én hülyeségem (vagy okosságom), hogy mindent egy kicsit másképp csinálok, ahogy a receptek írják, hát ezzel is így voltam. Icipicit eltért a javaslatoktól, a szám íze szerint alkottam, de hihetetlen módon eszméletlenül finom lett. A férjem hatalmas tányérral benyomott belőle mikor hazaért. A második spenót volt, drága nagyfiam kérésére.

Na itt van az a pont, hogy el kell mondjam, az én gyermekeim rosszul vannak összerakva. Nem eszik meg a túrógombócot, pedig azt sem natúran csinálom, hanem még a tésztájába is csempészek egy kis vaníliás cukrot, mert apácskánk úgy szereti, de hiába a rafinéria, gyerkőcöknek nem kell - még édes tejfölös mártással sem. Ellenben a spenót, az ám a valami! Abból a fiam három tányérral megeszik. Tegnap meglátta a fagyasztóban, és könyörögni kezdett, hogy főzzek ma azt. Oviban ebédelt, utána jár haza (mármint ebéd után), és nem sokkal később odaült az asztalhoz és kérte. Imádja. Hát erre nem tok gombot varrni. Hiszen még viccek is keringenek szegény egészséges (de csúnya) spenótról (Kisfiam, edd meg a spenótot! - nem eszem! - de edd meg, szép színed lesz tőle! - akkor pláne nem eszem meg! - dehát miért???? - mert nem akarok zöld lenni! :D:D:D) Azt azért hozzá kell raknom, borzasztóan örülök a spenót iránti rajongásukért, a benne lévő vitaminok, vas és egyéb jóságok miatt.

Amúgy én az a fajta anyaállat vagyok, aki - ha nem is szeret valamit, megfőzi a családnak. Így van ez a tökfőzelékkel. Velem az óvódában sikeresen megutáltatták, képtelen vagyok azóta megenni. Viszont a férjem imádja. Így hát nekiálltam. Persze simán a számba vettem egy falatot, és előadtam a gyerkőcömnek (akkor még csak Beni volt), hogy ez mennyire finom, mmmmmmm, egye csak. Nem kell mondanom, közben zöldült kékült a fejem, szívem szerint szaladtam volna pökni egy nagyot, dehát elő kellett vennem a színészi vénámat. A szomorú az volt az egészben, hogy nem lett eredménye. Ugyanis nem lett szimpi a manó számára a kaja. Tudom, hogy nem én hibáztam, mert a férjem azt mondta, olyan, amilyennek lenni kell. Egyszerűen csak nem a fiam ízlése. Ergo: hiába voltam hős. Azóta sem eszi meg. Na mindegy.

Laktózmentes spenótomat Milubabám is nagyon tömte. Annyira édes volt, mert miután megetettem (másfél tányérnyi mennyiséget evett), akárki odaült az asztalhoz, mindenkihez odaoldalgott koldulni pár falatot. Munkából hazaért, megfáradt, éhes apához is odament kuncsorogni, mondtam is neki: Adj már neki, szegényt éheztettem egész nap! - persze fél órával előtte etette meg a bátyja, azelőtt fél órával meg a nővére. Azelőtt háromnegyed órával meg én. És esküszöm, nem látszik rajta, hogy ilyen nagyevő! Husis, erős, de egyáltalán nem kövér. Semmi felesleg nincsen rajta. Lehet hogy azért, mert a tejes cuccoktól (mikor néha becsúszik - mint pénteken, mikor Doruskám pusztán testvéri szeretetből és jószándékból megetette a saját csokijából - az mégiscsak eperkrémmel töltött tejcsoki, nem pedig sima ét, ami Milukáé volt) iszonyú hasmenése kerekedik, napokig is el tud tartani. Látványos, ahogy a pelus tartalmán látszik, hogyan ürül a laktóz, mert ahogy távozik, úgy sűrűsödik az állag. (na igen, fűt-fát-bokrot is leírok ide, de talán egyszer majd jót nevetünk ezen, vagy érdekes lesz számára tudni, miken mentünk keresztül). A hétvége sem volt egyszerű vele, hiszen a fent említett csokis téma bezavart. És kedden már nem tudtuk, hogy még mindig attól van-e rosszul a pocakja, vagy vírus, vagy az okozza, hogy négy foga jön egyszerre. A lényeg, hogy ma már alakul, igaz, a bismut-ra nagyon haragszik még :D

Dorina nagyon komoly személyiség-változáson megy keresztül. Eltűnt az én simulékony, kezes, szófogadó édes kislányom. Most lett egy köszönni nem akaró, feleselő, nagyszájú, dacos lányom, aki azért előszedi még bújcikázós, szeretgetős énjét, aminek olyankor nagyon-nagyon örülök. Megvannak még az esti arcsimizések is, ami nélkül elaludni nem lehet. Sem neki, sem nekem. Esküszöm, ha egyszer majd erre már nem tart igényt, nagyon-nagyon fog hiányozni. Olyan jó, mikor odabújok mellé, és ő a pici kezével simogatja az arcomat, elsimítja a hajamat, aztán odatolja a pofiját az enyémhez, kéri a "szemepuszit", ami segít szépeket álmodni, én meg az ő szép kis arcát simogatom közben végig meg ölelem ahogy csak tudom, na szóval szerintem ezt minden anya érti. Elmaradhatatlan, kihagyhatatlan. Imádom.

A másik nagyon fontos dolog az estében Beninél a meseolvasás. Ez már úgy beleitta magát a mindennapokba, hogy komoly büntetés, ha nem ül anya ágyszélére mesézni. Ez azért érdekes, mert azt hittem, én a kisfiamnak soha az életben nem fogok mesét olvasni, ugyanis legyen az bármilyen szép, izgalmas, tartalmas, színes mese, ő két perc után már pörgött mint a ringlispil és kereste, mivel tud babrálni. Rám sem hederített. Aztán egyszercsak igényelni kezdte. Nosza, olvassunk. Addig az én kedvenc verses mesémet mondtam el neki minden este, amit még az én nagymamámtól tanultam, hihetetlen kedves versike. Most viszont már igazi hosszú, klassz meséket olvasgatunk együtt. Utána ő is bújik, igaz, ő csak amolyan pasisan, de mostanában nagyon sokat mondja, hogy nagyon-nagyon szeret. És annyira édes, mert mindig kutat a gondolataiban, hogy milyen szóval is mondja el, hogy mennyire. Volt már űr, meg az összes bolygó, az összes ember, de elmondtam neki, a lényeg számomra, hogy szeret. Semmi más.

Iskolanyitogató

Hihetetlen változások történnek majd nálunk idén szeptemberben. Drága elsőszülöttem, Bencuskám elmegy iskolába. Te atya ég, hiszen még csak most lettem anya, még csak most ringattam a karomban! Minden egyes alkalommal, mikor belémhasít ez a tény, komoly izgalom fog el, meg félelem. Nem lehetne egy kicsit lassítani az időn? Annyira rohan. Annyira élvezném még a pillanatokat. 

Dorinám meg oviba fog menni. Már nagyon nagyon készül rá, "nagy" akar lenni, nagy óvódás. Reggel ennek hangot is adott. Így történt: reggelire egy hatalmas szelet májkrémes kenyeret megevett. Persze mikor már a fele elfogyott, onnantól minden második falatnál meg kellett nyomkodni a hasát, hogy ő már mennyit evett, hiszen folyamatosan lökte az itinert: Anyuci, nyomd meg a hasam, milyen kemény! :D Merthát ugye, mit hall a gyerek: edd meg szépen, attól nősz nagyra! Hát ez kellőképpen rögzült is.  A reggeli befejeztével elindultunk a piacra (kezdek aggódni, azt hiszem, kilométer hiányom van, hogy ennyit megyek - a férjem már utál is érte) szóval elindultunk, és egészen addig nem volt baj, míg le nem parkoltam hazaérkezvén a ház előtt. Mire a kisasszony kifakadt:

- Hát nem az oviba megyünk? De én az oviba akarok menni, hát nagy vagyok!!! Sokat reggeliztem!

Délután ismét Iskola-nyitogató foglalkozáson voltunk a leendő sulinkban. Beni nagyon ügyes volt, jelentkezett, okosakat válaszolt, gyönyörű bohócot csinált, szóval ma extra-extrán teljesített. Sőt, az első alkalommal tanult német dalt egyedül ő tudta szinte tökéletesen énekelni-táncolni, az én nagy büszkeségemre! Egy nagyon édes megnyilvánulása is volt, amit megmondok őszintén, meg is értettem, hiszen férfiember forma, vagy mi:

Tanárnéni megkérdezte, mi az a jármű, amivel télen szívesen közlekednétek (nem autó)?

Az összes kisgyerek kapásból rávágta, hogy a szánkó (a kérdés apropója az volt, hogy ezután tanultak egy szánkós verset), Bencus meg felállt, és közölte: HÓTOLÓ! :D Hát, az én (finoman szólva) kényelmet szerető fiamtól nem is várhattam mást :D

Este nyugtáznom kellett, hogy mégsem olyan jó Beni szobájában az én kis kinyithatós-fektethetős-lábtartós fotelem, mivel meseolvasásnál majdnem elaludtam benne. Valószínűleg megelégelték a gyerkőcök a túl nagy szüneteket a mesében, meg biztosan furcsa volt, hogy anya mennyire bólogat, így először csak Dorina, majd Bence is az ölemben landolt. Így már eléggé érdekes művelet volt ez az esti szertartás, ugyanis hol Bence válla fölött, hol a lába alatt próbáltam kibogozni a betűket, annyit helyezkedett, tollászkodott. Végül megunta ő is, nyilván sehogyan sem volt kényelmes, és befeküdt az ágyába, onnan hallgatta meg a mese végét. Persze jutalmul, mert olyan nagyon okos volt, még plusz egy verset is elolvastunk, ami pont illik az én iskolába készülő kisfiamhoz (Csitt meg én). Az este zárásaként mindkettő megkapta az éjszakai innivalóját, meg az anyai "szeme-puszikat", amiktől szép lesz az álmuk. Remélem, valóban békés, nyugodt éjszakájuk lesz.

Köszönet, gyerekek, csontkovács

Tudjátok, nagyon-nagyon hálás vagyok nektek, tulajdonképpen "csak" azért, hogy itt vagytok. Köszönöm a sok szép hozzászólást is, igazán nagyon jól esett. Az a rossz, hogy nem tudom nektek elmondani, mit jelent ez nekem. De talán érzitek. Nem véletlenül szentelek ennek már többedszer pár sort, hiszen fontosnak tartom, hogy megköszönhessem. Remélem, sokáig itt lesztek velem :D

A mai nap is rohangálósra sikeredett. Elmentünk abba az áruházba, amelyik megkapta idén azt a szép díjat a magyar termékek forgalmazásáért (:DD), szóval oda, és bevásároltunk Miluskának csupa laktózmentes cuccot. Hú, hogy ez a GesztenyeMarci milyen finom! Mondja ezt olyan, aki nem igazán szereti a gesztenyemasszát. Magát a gesztenyét imádom, de massza formájában már nem barátom annyira. Szóval anyai meó után megkapta manó, és hát nem túlzok, ha azt mondom, hogy két falat volt a túrórudi nagyságú (küllemüket tekintve ikertesók) Marcika. Én olyan boldog voltam, hogy egy imádott dolog már kompenzálva van. A szója joghurt viszont már nem jött be neki annyira. Na majd más ízzel is megpróbálom. Holnap doki, úgyhogy talán egy pár infóval megint okosabb leszek. Meg a labor-eredmény is meglesz. 

Alig vártam, hogy a fiúk felkeljenek a délutáni alvásból, hogy mehessünk Doruskámért. Még a bizonyos kisdolog elintézésére is majdnem nem kaptak időt, olyan gyorsan összerittyentettem magam, aztán meg pironkodtam egy sort. Jól van na, ha egyszer annyira hiányzott a kicsi lányom :D Meg is kaptam a jussomat, mert hatalmas nyakba ugrással és öleléssel várt az én kis hercegnőm. Aztán történt az, ami leírhatatlan, ami csodálatos: meglátva Bencét hatalmas ugrással rajta termett, elborultak, de a földön fekve ölelték egymást percekig. Én nem tudtam odébb menni, sem szólni, csak néztem őket, és hihetetlenül boldog voltam. Talán nagyon jó testvérek lesznek.

Még egy dolgot lejegyzésre érdemesnek tartok, mert elég muris. Az történt, hogy álmodtam az éjjel. Igaz, szörnyű rossz éjszakám volt, de abban a pici időben, amit alvással töltöttem, hát még akkor is hülyeségeket álmodtam. Méghozzá azt, hogy összetört egy csontkovács. Hogy ez honnan jött? Hát onnan, hogy a bálban a tombolán nyertünk fejenként egy ingyen csontkovácsolást. A dolog maga funkcióját és hatását tekintve nagyon szuper, de az eljárás... na attól nem vagyok nyugodt. Nekem ehhez már volt szerencsém, és igencsak vegyes érzelmeket vált ki belőlem a mai napig. A helyzet az ugyanis, hogy sohasem voltam egy hajlékony típus - és most nagyon diszkrét voltam. Leginkább örültem, ha nyújtott lábbal és egyenes háttal meg tudtam ülni. Na persze, hogy ráhajoljak a lábamra? Az már sehogyan sem ment. Egy centicskét sem. Ebben a pózban még levegőt venni sem tudtam, mert már akkor is hanyatt borultam. Szóval az én gumi testemmel amit műveltek, hát apám... Az a rész, amikor a sarkammal a fejem búbját kopogtatták, az úgy nagyon mély nyomot hagyott bennem. Meg amikor hason fekve, oldalra kinyújtott kézzel azon küszködnek, hogy a hátad mögött tapsikoljál, szintén nem lett a szívem csücske. Persze jól kisarkítva, egy kicsit karikatúra jelleggel írtam mindezt, de el tudtok engem képzelni, amint az én szuper merev izmaimmal hajtogatni próbálnak? Meg az is biztos, hogy amikor a gerincemet akarta kiropogtatni a drága "doktorúr", benne maradt a nyomom az ágyban, az tuti, akkorát nyomott rajtam. Ja, laza könnyed takaró-mintavétel orrmélységből... Huh. De akkor is elmegyek. Mert a Tiszában nincs annyi kanyar, mint az én gerincemben, úgyhogy valamit kell kezdeni vele, de még gyűjtögetek egy kis lelkierőt.

Mai kalandok

Jelentem: atópiás dermatitisz. Kaptunk spéci, gyógyszertár által összekatyvaszolt krémet, készülőben. De közben böngészgettem is, és láttam, hogy erre a Halicar kenőcs is nagyon megteszi. Ha legközelebb ilyen lesz, tutkóra először ezzel próbálkozom majd. Most reméljük rendbe jön a pöttyedli, én rajta leszek az ügyön. Amúgy valóban, iszonyúan száraz lett az elmúlt két hét folyamán a bőrünk. Pedig a lakás eléggé párás. Ennek ellenére úgy fogy a testápoló, mintha ennénk. Nem győzöm kenni a gyerkőcöket. Dorika nagyon élvezi, persze, hiszen ez is olyan csajos kencés dolog. Hihetetlen...

Orvos után gyorsan futottunk  babával bevásárolni, mivel arany férjem közölte reggel, nincs mit enni (!!!). Persze közel nem volt ilyen tragikus a helyzet, csak épp már valóban fogyatkozóban volt minden. A lényeg: a bevásárló központban sikerült akkorát égnem, hogy azon gondolkodom, sohasem megyek oda többet. :D Történt ugyanis, hogy cirka egy óra alatt összevadászgattam mindent, pénztáros néni lecsekkolta, fizetnék, kártya elutasítva, oka: "egyéb hiba". Tehát pénz van rajta, de hihi, enyim, nem adom. Kértem a hölgyet, mégegyszer próbáljuk, hiszen tudom, megnéztem, bőven van rajta. Megint ugyanaz. Na tipli a bankautomatához, magassarkú csizmában szedtem a lábaimat, mert itt már kezdett kialakulni az adott pénztárnál a lincshangulat. Hát esküszöm, ha szemmel ölni lehetett volna, csak négyszer haltam volna meg. Szóval rohanás, tranzakció elutasítva. Ismét: tranzakció elutasítva. Nesze kártya, fogd meg jól.

Rikító arcszínnel, ami gyönyörű szépen illett a tűzpiros pulóveremhez, visszatipegtem, közöltem, nem tudok mit tenni. Félretették a cuccom (közte Milán félig megrágott zsömijét is) és ígérgettem, valahogyan egy órán belül itt vagyok a pénzzel. Akkor már a fejem duplájára dagadt a dühtől. Persze közben iszonyat nagy hóesés kerekedett, mondjuk szerencsére, mert annyira lenyűgözött a szépsége, hogy egy jó darabig elfelejtettem a dühömet. Amennyire tudtam, siettem a bankhoz, naná, hogy ott elsőre kiadta a pénzt. Nyilván rendszerhiba (volt már ilyen) és nem működött a kommunikáció. Vissza autóba, sietve, de óvatosan igyekeztem a már egyszer megvásárolt és lecsekkolt cuccomért. Miért is ne, arany kispasi úgy döntött, neki tökre elég volt a napból, de legalábbis a délelőttből, és édesen elaludt. Á, gondoltam, úgysem tart öt percnél tovább és jó meleg volt a kocsiban akkorra, rázártam az ajtót, én meg futottam bevásárló kocsiért. Hát esküszöm nem hiszem el, ha nem velem történik, nem kellett a kocsiknak a százasom. De annyira nem, hogy az összesbe beledugdoztam, egyik sem akarta megkajolni. Futás vissza kocsihoz, másik százas. Na ez már oké. Pénztáros néni széles vigyorral már várt, betessékelt a sorba. Természetesen az előttem álló csak a fél áruházat vásárolta fel, az öt percből 25 lett, mire sorrakerültem. Ismét gyors csekkolás, közben néni elmeséli a fél életét. De végre kifizethettem, elhozhattam amit vásároltam. Immár diadalittas vigyorral toltam ki a kocsimat az autóhoz. Mostmár csak a hazautat kell túlélni és esküszöm, ma már ki sem teszem a lábam. Szép lassan gurultam át a városon, persze senki nem sietett. Csak egy fehér opelos "agyilag nem minősítem" srác gondolta úgy, hogy tök jó ralipálya a közút, és minden egyes kanyarban illetve körforgalomban driftelgetett. Tisztes távolban követtem, én szerettem volna egyben hazaérni. Sikerült is. Mire lakásba felértünk, baba felébredt, és most úgy gondolja, mára be is osztja az autózás alatti pihenését. Sebaj, kibírjuk valahogy.

Csak ugye túl vagyunk Benussal az éjszakai együtt alváson a nappaliban. Teli vigyorral, egyfolytában bújcizva feküdt az ágyon, annyira boldog volt. Csak azt nem tudom, a lottó ötös miért nem tud úgy bejönni, mint ahogy megjósolok dolgokat - jelen esetben azt, hogy nem lesz könnyű éjszakám. Hát nem volt. Firgés-forgás, láb a hátban, majd a hasban, aztán az egyik oldalra fordulásnál akkorát kaptam a képembe, hogy úgy szikráztak a szemeim, hogy világított a nappali. Aztán keltem arra, hogy annyira bújik, hogy a fejével átrendezte a bordáimat. Szóval most nem vagyok a fittség mintaképe. Nem baj, majd ma éjjel kialszom magam (remélem). Amúgy meg nagyon megérte így is, hiszen hosszú-hosszú percekig csak nézegettem én gyönyörű kisfiamat, ahogy aludt, és közben ezerszer hálát adtam a Jóistennek, hogy ilyen csodálatos gyermekeim vannak...

Esti szertartás

Reggel arra ébredtem, hogy hull a hav :D Nem is emlékszem mikor volt utoljára ekkora telünk. Az elmúlt három évben azon nyavalyogtam, hogy még csak egy pici hógolyót sem tudunk gyúrni, most meg eláraszt bennünket a fehér lepedő. A szépségét imádom, csak ne lenne annyira hideg...

Az esti fektetésnél elgondolkodtam, hogy ez az alvás dolog mennyi mindenre gyógyír! Én, gonosz anyuka állandóan ezzel magyarázok mindent a gyerekeknek. Ettől megnőnek, vidámak lesznek, begyógyul a seb, szépülnek, elmúlik a hasfájás, stb. Persze mindezt nem élből, csak azután, hogy Beni kijött a nagydolgát elintézni (mert ez mikor máskor érne rá, mint fürdetés és fektetés után), kétszer kért inni, már négyszer fájt a ma a térdét lízingelő pici seb, meg már legalább egyszer félt is. Na ez utóbbira nem az alvás a gyógyír, hanem a töménytelen mennyiségű plüss állat, az ajtó mellett vigyorgó plüss virág, az éjjeli lámpa, a kép a falon, és a jó meleg takaró. Ja, meg az ágyba pakolt három plüss maci. Mert mind kell, csak csapatban győzik le az áloműző rémeket.

Bezzeg a kicsik. Őket kettőnél többször nem kell győzködni, náluk az elalvás nem mumus. Nem értem Benit. Talán attól fél, hogy lemarad valamiről? Hogy történik valami életét jelentősen befolyásoló momentum, amit ő nem tapasztalhat meg élő egyenesben? Vagy talán nélkülünk nem akar lenni? Ezt orvosolva mondjuk holnapra beígértem neki egy együtt alvást a nappali kihúzható ágyán. Akár minden este megtenném, ha erre lenne igénye, csak ne úgy aludna, mint a ringlispil. Hol két bordám töri el, hol belelép a hasamba, de volt már olyan, hogy a könyökét a számból szedtem ki. Szerencsére a fogaim túlélték. Néhány könnycseppet azért elmorzsoltam a fájdalmat megtisztelve...

Az élet fontos dolgai

Én nem tudom, mi van velem, de kóvályog a fejem. Tegnap is azért maradt el a blogolás, mert iszonyúan fáradt voltam. Ma reggel meg úgy ébredtem, mint akin táncoltak az éjjel, fájt a fejem és szédültem. Barátom, Aspirin segített. A gyerekeken is érződik valami, kitört rajtuk a dili. Nagyon nehezen értettünk ma szót, úgyhogy azt hiszem, ma már pihentetem a hangszálaimat. Folyamatosan rácsodálkozom, hogy Bence milyen praktikákat talál ki, hogy ne kelljen rendet rakni, ezt már csak a délutáni alvás elkerülésének kiharcolása übereli. Ma azért revansot vett az élet, mert a nagy ágyból-menekülés közben az ajtó akart nevelni helyettem, és arcul csapta az én szerelmetes nagyfiamat. Hát azt a sértődést... De természetesen ez újabb okot adott a nem alvásra.

Tegnap családlátogatóban voltunk. Én voltam a sofőr. Hasznosnak bizonyult a nagy autó, mert a hét személyes kedvencem megtelve robogott végig a Velencei-tó partján - és még egy kicsivel tovább. Mivel az alkohol meg én két külön világ vagyunk, evidens, hogy én vállalom ezt a szerepet, mármint az autó-vezetést, a fiúk meg hadd mulatozzanak. Amúgy is, olyan édesek, mikor a hazafele úton a magas maligánfok kontra autó-fűtés hatására nagyokat bólintgatnak. Csak a nyakuk meg ne ránduljon :D

Drága Milánkám talált egy pofás gumilabdát, amit eleinte csak gurítgatott, majd ráhasalt, és hatalmas sikolyok kíséretében ütemes farmozgásokba kezdett. Gondolkodóba estem, hogy most a játék hevében kapta "farba" szegény labdát, vagy észrevette a kinn egymáson ügyködő kutyákat, és próbálta labdán utánozni a technikát, mindenesetre könnyfakasztó volt a dolog. Fuldokolva fetrengtem az ágyon, persze amennyire lehet, észrevétlenül, hiszen nem akartam sem megzavarni, sem önérzetében megsérteni az én drága pici fiamat. De egy feledhetetlen élménnyel megint gazdagabb lettem :D

Azt hiszem, imádott szomszédasszonyomnak igaza van, és nagyon szentimentális vagyok. De azt is érzem, hogy nekem ez így nagyon jó. Az elmúlt két napban egy nagyon-nagyon kedves barátnőmtől két nagyon szép e-mailt kaptam. A tegnapi a szeretetről szólt. Hogy miért szerethetnek minket. A maiban pedig ő biztosított a szimpátiája felől (persze nem ilyen hivatalosan - olyan nagyon érzelgősen, ahogy mi szoktuk "nyalni-falni" egymást :D) és rájöttem, hogy én ezért élek. Hogy szeressek, és hogy szeressenek. Sokáig ebből nekem nem nagyon jutott. Pedig tudom, hogy már kisgyerekként is nagyon vágytam rá. Kiharcolni is próbáltam, kértem, könyörögtem, de nem nagyon kaptam. Most úgy gondolom, hogy ha már csak egy olyan ember van valakinek az életében, mint nekem Ő, akár társként, akár barátként, már megérte létezni. Érzem, tudom... Tehát: köszönök minden csepp szeretetet, amit nekem ajándékoztok. Visszaadom kamatostul, ha elfogadjátok. Puszi puszi puszi!

Unalom? Mi az???

A mai napot megint nem sikerült (viszonylag) eseménytelenül - vagy legalábbis csak a szokásos körökkel - átvészelni. Már korán reggel maxra emelkedett a pulzusszám. Egy rém kedves és ügyes sofőr (hölgyemény!!!) rosszul mérte fel a távolságot a kereszteződésben és simán lezúzta a kocsink hátulját. Károkozás elismerve, biztosító elintézve, kár felmérve - de akkor is, abban az autóban benne ült a kisfiam!!!!! Még jó, hogy nem történt nagyobb baj. Köszönet érte ismét legjobb barátomnak, a Jóistennek!

Muszáj elmesélnem, ma olyan történt, ami ritkán van a világtörténelemben. Délután Benus nagyon nyűgös volt, sírás, cirkusz, hogy ő kihagyná a délutáni alvást. Jó, akkor csak pihenjünk - mellé bújtam. Átölteltük egymást, betakaróztunk. Hát én még álmodtam is! Igen, yes, aludtam délután! Komolyan! Sikerült! Mikor felkeltem, legalább öt percig gondolkodtam, hogy hol vagyok, és mi történt. Mert olyan marha sűrűn történik velem ilyen, hogy nem volt tiszta a kép jó darabig. Aztán végül sikerült magammal elhitetnem, hogy igen, megtörtént.

Estére adtunk a kalóriáknak. Előkotortam régen elfeledett e-mailezések közül egy receptet. ÖT PERCES SÜTI! Hát apám, ez valóban csúcsszuper! Csak összekuttyintottam, három perc mikróban, és kész a csodálatos csokis sütike. Gyerekek imádják, anya apa tömte, és elég belőle egy adag, olyan laktató. Már meg is fogalmazódtak a fejemben bizonyos változtatások, forradalmasítások, amiket majd legközelebb kipróbálok. Azt hiszem, egy 3 gyermekes anyának ez maga a mennyország, hiszen alig kell vele dolgozni, és mégiscsak édesség a csimotáknak! És persze villámgyors! (én kihagytam a vanília aromát és csak fele cukrot raktam bele, úgyis épp eléggé édes)

Íme a recept:

A  legveszélyesebb sütirecept
5 perces bögrés  csokis süti 

• 4 evőkanál  liszt  
• 4 evőkanál  cukor  
• 2 evőkanál  kakaó  
• 1  tojás  
• 3 evőkanál  tej  
• 3 evőkanál olaj vagy  olvasztott vaj  
• 3 evőkanálnyi  csokidarab (kihagyható)  
• egy csepp vanília  aroma  
• 1 nagy  bögre

Tegyük a száraz  hozzávalókat a bögrébe és keverjük jól össze. Adjuk hozzá a tojást is  és jól keverjük el. Öntsük hozzá a tejet és az olajat (vajat) és ismét  keverjük meg. Adjuk hozzá a csokidarabokat (ha használjuk) és a  vaníliát és ismét keverjük meg.
Tegyük a bögrét a  mikrohullámú sütőbe és kapcsoljuk be 3 percre 1000 watton (magas  fokozaton). A sütemény felemelkedik a bögre széléig, de ne aggódjunk!  Hagyjuk kissé kihűlni és helyezzük  kistányérra.
És miért veszélyes? Mert  így csak öt percre leszünk attól, hogy éjjel-nappal csokis sütit  együnk!