Ma nagyon rosszul ébredtem. El is döntöttem reggel, hogy elmegyek letusolni, hátha lemossa a "zsémbet" rólam, és nem leszek a családi életünk megkeserítője. Tus nagyon jól esett, szép és illatos lettem, de hiszti maradt. Ragaszkodó fajta! Sebaj, gyakoroltuk az önkontrollt. Szerencsére a főzéssel ma nem kellett bíbelődni, mert a tegnapról megmaradt gyümileves, palacsinta és túrógombóc bőven megtette. Helyette levágtam a fiúk haját. Azaz délelőtt csak Kriszével bíbelődtem (arany férjem - ha valaki az olvasók közül még nem lenne képben), egész frankó lett. A fodrász sem csinálná jobban ;) Beniét a délutáni alvás után vágtam le. Na ő annyira nem örült ennek a dolognak. Meg is jegyezte, mikor közöltem a tényállást, hogy: Anya, tavaszig nem melegíthetné inkább a fejemet? - na ezen kidőltünk, de persze hajból nem lett radiátor, annak ott a sapka, úgyhogy hajkorona távozott.
Mint ma tapasztaltam, az én hajkoronám is. Csakhogy az úgy, hogy én nem tudtam róla. Történt ugyanis az eset, hogy nekiálltam szőnyeget puceválni. Nekiestem drága jól bejáratott minden szöszt összeszedő csodakefémmel, és láss csodát, annyi hajszálat összevakarásztam vele, hogy Dorka bármelyik babájának parókát csinálhattam volna belőle. És akkor én még csodálkozom, hogy kevés a hajam. Azt hiszem, neki kéne állni valami csodabogyó szedésének (pl. Biovanné vagy hasonló), hátha megoldja ezt a problémát. Csak semmilyen hírem és tapasztalatom nincsen ezekkel a szerekkel kapcsolatban. De még mostanában elkezdem, mielőtt az egész szőrmém elhagy. Pedig esküszöm törődöm vele! Miért ilyen hűtlen???
Dorinára visszatérve: nem tudom, hogy valóban a Homéogéne-nek tulajdonítsam a hatást, de az esti láz másnapra nyomtalanul eltűnt. Kiscsaj kivirult, egészséges. Se köhögés, se tüssz, se orrfújás. Hm... Ha ez a bogyó legközelebb is bejön, esküszöm írok róla egy verset :D:D Ma kérte Dorina, hadd kapjon be belőle, kétszer is, úgyhogy adtam. Én vallom, a szervezet pontosan tudja mire van szüksége. Bár könnyen lehet, hogy neki a szőlőcukor-szerű kivitele tetszett meg, és azért nyomná befelé. :) Nem baj, láthatóan csak hasznára válik.
Jelentem: tornáztam. Igen, másfél hét késéssel, és kevésbé lelkesen, de tornáztam. És ma már egész jól ment. Igaz, a végén már vonyítottam a fájdalomtól, de akkor is megcsináltam. Megintcsak agykontroll, megintcsak pálmafák, tengerpart, de olyan rövid ideig tartott ez az idilli kép, és olyan sokáig dumált ez a nő, hogy majdnem belegebedtem. Fájt, nagyon fájt a végén már, de kibírtam, végigcsináltam. Csak az volt az érdekes, hogy a jobb lábam tovább bírta, mint a bal. A titok nyitja az lehet, hogy amíg a jobb tornázott, a bal már akkor is dolgozott (hát hadd ne mondjam, mekkora kuffert kellett tartania addig is), és talán ezért bírta kevésbé, mert ő csak utána jött. Na legközelebb majd vele kezdem.
A torna vége átcsapott baba-mama tornába, ugyanis arany kicsi fiam besurrant, és "TÁMADÁÁÁÁÁÁS" arckifejezéssel rávetődött a hasamra. Épp a belső combizom erősítésénél tartottam, bőszen nyomtam fekve a terpeszeket. Ezután már hasizomra kezdtem gyúrni, mert kitört belőlem a nevetés, ahogy a család többi tagja is beszivárgott a nappaliba, legalábbis az ajtóig, és tátott szájjal nézték, ahogy próbálok valami torna-félét produkálni a szőnyegen. Esküszöm, mintha UFO-k szállták volna meg a szobát. Na erről beszéltem a múltkor, nem lehettem szép látvány. A férjem diszkréten el is vonult, nagyfiam is, a kislányom meg elkezdett tornázni, gondolta, megmutatja, hogyan kell ezt csinálni, nem úgy, mint egy hájas víziló. Ő valóban nagyon szépen mozog. Engem nem érdekel hányan röhögnek ki, csak a végeredmény számít. Ha formálódik a hátsófertály, eltűnik a "lovagló-izom", ahogy "kedvenc edzőm" emlegeti (neki inkább a fogai hasonlítanak a lóéra), akkor nekem már megérte a sok ciki.
hajvágás , homeopátia , sport
Megtörtént a nagy udvarlási ceremónia. Virág és gyűrű átadva. Siker... A hazafelé úton közölte a fiam, két másik kislány is kérte, hogy vigyen nekik virágot. Hárem? Szó sem lehet róla. Bevallom őszintén, egy kicsit megriadtam. Beszélgettem az óvónővel délután, és elmondta, kell, hogy ezen átessen a gyerkőc - mármint a szerelmen - mivel ez a természetes fejlődés része - ilyenkor nagycsoportban. Hát ez van. El kell fogadnom, hogy már ilyen hamar is más nők is fontosak az én romantikus nagyfiam életében.
Töredelmesen bevallom, nem tornáztam. Illetve ez nem egészen igaz, mert simán nyomtam a karizom-gyakorlatokat, miközben emelgettem legkisebb gyermekem, merthogy kb. 125 435-ször kellett felvennem ma is. Ő amolyan kis púpocska, mintha érintésből táplálkozna. Neki nem elég az, hogy lát, neki éreznie kell. Méghozzá minél nagyobb térfogaton és legfőképp a lehető legmagasabban. Na sebaj, ilyenkor mindig arra gondolok, hogy ki kell ezt is élvezni, hiszen olyan rövid ideig kicsik. Annyira gyorsan felnőnek, lásd Don Juan Bence, és hipp-hopp, már nem tart igényt arra, hogy babusgassuk.
Dorina teljesen más habitusú, mint a fiúk. Ő nagyon-nagyon érzelmes - persze a fiúk is, de Dorina kimutatja. Mostmár hetek óta úgy ébredek, hogy mellémbújik az ágyba, átöleli a nyakamat és közli: Anya, nagyon szeretlek! Hát így minden napom csodálatosan indul. Imádom :D Vajon neki meddig lesz igénye erre? Remélem nagyon-nagyon sokáig. Annyira jó szeretve lenni. Várok ám még jelentkezőket :D Viszonzom esküszöm. Kisdobos becsület szó!!! :D
Hát igen, kezdenek a viharfelhők elvonulni, de meg kell mondjam, irtó rosszul indult az új év. Remélem, nem ez lesz a jellemző, mert asszem akkor az idei szilvesztert 35 kg-ra fogyva egy gumiszobában pattogva fogom ünnepelni. De vasból vagyok, nem adom fel. Pláne amíg ilyen csodálatos férjem van, és ilyen fantasztikus gyermekeim.
Azt el kell, hogy mondjam, azóta sem vettem rá magam a tornára. Az izomláz is még csak múlófélben van. Ha holnap nem is, de hétfőn már tutira ráveszem magam a folytatásra. Igenis kitartó leszek. Amúgy valahogyan sikerült két kilót fogynom. És hihetetlen boldogság, hogy már nem hatossal, hanem ötössel kezdődik. Remélem, így is marad. Mert aztán én úgy tudom lifteztetni ezt a két-három kilócskát, hogy azt tanulni lehetne.
Ma lebontottuk a fenyőfát. Azaz a fenyőfákat. Dehát az egyik, a gyerekeké említésre sem méltó, na nem azért mert nem volt szép, hanem mert az egy kicsi műfenyő, nem volt teljesítmény díszteleníteni. A nappaliban lévő viszont annál nagyobb piszkot hagyott maga után. Még a nyomtatóból is a fenyőtüskéket porszívóztam. Azért bár nem volt nagy az idei karácsonyfánk, csodálatos szép dísze volt a nappalinak. Kicsit fájt a lelkem azért, mikor megtanult repülni a nappali ablakból. Dehát ugye egyszer minden elmúlik. Most lapoztunk egyet az élet nagy könyvében és új fejezet kezdődik.
Először is: izomláz jött, látott, győzött... és letepert. Azt hiszem, hasznos volt a tegnapi torna, hiszen az ülőgumóim is nyikorognak a fájdalomtól. Ilyen nem volt még. Egész nap azon munkálkodtam, hogy nehogy két centinél magasabbra kelljen emelni a lábamat, mert akkor megjártam a kínok kínját.
Persze aztán mégiscsak úgy alakult, hogy el kellett mennem itthonról, így lefele még csak-csak elviseltem a lépcsőzést, de hazafelé az az ötven lépcsőfok a mai nappal hatalmasra nőtt, és olyan magasra kellett emelnem a lábam, mint még soha. Persze ilyenkor mentőöv az agykontroll: miközben a fájdalomtól hatalmas verítékcseppek szaladgáltak rajtam lefelé, én gondolatban megjártam Ibizát, meleg volt és napsütés, és IZOMLÁZAM VOLT! Hát nem jött be. Azért nagy nehezen ezt az akadályt is leküzdöttem.
Hogy hol jártunk? Bizony Bence leendő sulijában. Hihetetlen nagy dolog volt! Szülői fórum volt. Én remegő gyomorral, izgalommal telve kuporogtam az iskolapadban, és hallgattam az ismerős és ismeretlen tanárnénik bemutatkozását, tájékoztatását, és közben azon elmélkedtem, hogy még csak most volt, hogy a karomban ringattam a fiamat, és most naaaagy iskolás lesz. Csodálatos tankönyveik lesznek, merthogy azokat is megnézhettük. A mieink ehhez képest anno nagyon szegényesek voltak. Rengeteg szakkör és foglalkozás is várja a leendő kisdiákokat, így lesz mivel elfoglalni azt hiszem. Talán én már jobban várom, mint ő. Telve vagyok izgalommal. Elképzeltem, mennyire jó lesz ott ülni vele az asztal fölött, és segíteni megoldani a házit. Istenem, de nagyon megy az idő. Emberek, csak én vagyok ennyire szentimentális?
Elég zsúfoltra sikeredett a hétfő. Milánnal megjártuk a sebészetet (kontrollra kellett menni), aztán Bencuskám megkapta a 6 éves korban esedékes oltását. Az én hős fiam nyüszögött egy sort, de utána büszkén elém állt: Látod, anya, csak egy nyüssz volt meg egy aúúúú! - mire én: - Én egy aúval is megelégedtem volna! - Azért volt egy nyüssz is anya. -- Estére már borogatnunk kellett a "hadi sérülést", mert annyira fájt neki. Azért közölte, hogy ma az oviban mindenkinek mutogatni fogja, hisz ez azért mégiscsak nagyon nagy dolog! :)
Ma megint nagyon nagy elhatározásra jutottam. Többet fogok tenni az egészségemért. Merthát az azért mégsem járja, hogy 28 évesen komoly harcokat vívok az endometriozissal és béta-blokkolót kell szednem. Úgyhogy előkerült az aerobic-dvd (hú, csak legyen kitartásom), meg a zöld tea és a homeopátiás kézikönyv. Hátha le tudjuk cserélni a gyógyszert.
Igaz, el kellett azon is gondolkodnom, hogy miért vagyok én örök elégedetlen? Persze csak saját magammal. Mert a körülöttem lévő személyek és dolgok úgy tökéletesek ahogy vannak, az életemet nem cserélném el, na de saját magamat... Arra simán nyitnék licitet. És hogy mi késztetett ez ügyben gondolkodásra? Inkább ki: a férjem. Az én csodálatos társam. Mert miután beoltották Bencust, és kijöttünk a tanácsadóból, megjegyezte: - Láttad az anyukákat odabenn? Nem értem mi bajod van magaddal, klasszisokkal csinosabb vagy náluk! -- Persze gondolhatnánk, elfogult, mert természetesen az is, de valóban, az ott lévő legsoványabb anyuka is egy húszast rám vert, pedig neki csak egy gyermeke volt. És igen, három gyermek után a 60 kg-mal tényleg nem lenne okom panaszra. Úgyhogy elhatároztam, nem a fogyókúra lesz a cél, hanem a mozgás. Azt iktatom be a hétköznapjaimba. Talán az össze-vissza ugráló ketyegőnek is jót fog tenni. Álljunk pozitívan a dolgokhoz. Csak az a gond, hogy bármikor hasonló elhatározásra jutottam, sosem volt kitartásom végigcsinálni. Remélem, most menni fog.
