A hét eseményei

Már megint hanyagoltam a blogot. Annyira zsúfoltak a napok, hogy elröppen az idő, estére meg már nem látok ki azon a két kis résen, ami a szemem helyén díszeleg. Pedig nagyon igyekszem kitartó és erős lenni.

Ma például fát vágtunk, hármat is. Szüleim kertjében irtózatos szaporodásnak indult az ecetfa, aminek anyukám nem bírja a szagát virágzáskor - ami hamarosan következett volna. Így hát halálra ítélték a három fát. Férjem hősiesen nyeste a láncfűrésszel, aztán hárman húztuk a kötelet, hogy boruljon - természetesen jó lett volna, ha arra, amerre mi akarjuk. Természetesen én is ott feszítettem a kötélhúzás élén, hiszen közölte a férjem, hogy az én egy póniló-erőm hiányzik ahhoz, hogy a fa tökéleteset boruljon :D. Nahát ezen ne múljon! Odavágtam a póniló-erőt, és dőlt is a fa. Ugye nem kell mondanom, hogy ez tökéletesen rajtam múlt? Nem a mázsa feletti súlyú férjemen és a mázsa közeli súlyú apukámon, hanem rajtam! Mert az az egy póniló-erő az bizony egy kőkemény póniló-erő, akárhonnan nézzük is :D

A gyerekek közben élvezték, hogy udvaron lehetnek (az én drága panel-gyerkőceim), ástak, virágot szedtek, Beni kijött segíteni fát hordani, úgyhogy tartalmasan telt a nap. El is fáradtak estére úgy, hogy nem kellett nekik könyörögni, hogy elaludjanak. Legfőképp, hogy az én nagyfiam nem is aludt délután. Ugyan már több mint egy éve nem alszik ebéd után, de ma akkorát dolgozott, hogy még... Hát igen, az esték ilyen esetekben már nehezek, hiszen jön a nyuszika-szindróma (ha sapka van rajtad az a baj, ha nincs, akkor meg az...). De hősök voltunk, kibírtuk, még egy fél esti mesét is meghallgattak, úgyhogy azt hiszem, jól zárult a nap.

A héten voltunk Doruskámmal a sebészeten. Újra megröntgenezték, de szerencsére nem találtak semmit, a csontja szépen összeforrt. Valószínűleg a növekedéstől IS fájnak a lábai, a törés meg még sokáig front-érzékeny lesz, úgyhogy nem marad más, kitartunk. Azért megnyugtatásnak nagyon jó volt ez az orvoslátogatás. Az én pici lányom meg annyira ügyes volt. Hozta a fonalhajú kisbabáját, akit még a röntgen asztalon is maga mellé fektetett, épp úgy, ahogy neki kellett feküdni, úgyhogy haláli aranyos volt. Mondanom sem kell, pillanatok alatt lekenyerez mindenkit. És úgy tud fürödni ebben a népszerűségben!!! Bár most egy kicsit alábbhagyott, mert beleérkeztünk ebbe a szégyenlős korszakba. Hát nála még ez is "lájtosabb" mint Beninél volt, mert a kisasszony legalább hatalmasakat köszön - és csak utána bújik belém pár percre. Beni még erre sem volt hajlandó. Sebaj, ezen is túl leszünk, ahogy én a kis cserfes lányomat ismerem, elég hamar :D

Szerdán meg Miluskám kapta meg az utolsó pneumococcus elleni védőoltását. Hason feküdt, és annyira ügyes volt, hogy meg sem mozdult. Az asszisztens néni meg is jegyezte, hogy le sem kellett volna fogni. Természetesen azért jól megsértődött, és ennek hangot is adott, de szerencsére nem tartott sokáig a bánata, fél perccel később már fülig ért a szája, és leste a játékokat. Szerencsére az esetleges láz sem kísérte az oltást, úgyhogy ez nagyon pozitív kimenetelű volt. Nem úgy a fogzás. Kismanónak ugyanis november óta egy foga sem bújt, és most pótolni igyekszik. Négy foga jön egyszerre lenn. Már részben áttörték az ínyt, meg vörös dudorokat produkálnak, amitől az én kis manóm iszonyúan szenved. Tegnap éjjel háromnegyed-kettőkor felébredt olyan zokogás kíséretében, hogy aki hallotta, arra is rátört a világfájdalom. Kriszti, remélem, nem ébredtetek fel rá!!! Egyszerűen vígasztalhatatlanul sírt. A fájdalom-csillapító után kissé megnyugodott, és akkor már álomba lehetett cirógatni. Természetesen a nagy ágyban apa mellett. Mert ott a csudijó aludni, ha éjjel kidobja az ágy!!!

Pénteken ballagásra megyünk a mátrai rokonaimhoz, konkrétan unokatestvérem ballag, és én erre az alkalomra kaptam egy nagyon csinos ruhát a férjemtől. Olyan boldog vagyok. Én amúgy is nagyon szeretem a nőcis cuccokat, és ha alkalom van rá, hogy csinosan felöltözhetek, na hát az nagy öröm számomra. Ez a ruha meg hát, hogy is mondjam, még fel sem vettem, de már imádom. Majd rakok fel fotókat a ballagás után.

Igyekszem most nem ennyire lusta lenni és hamarabb blogolni. (na mégsem volt olyan könnyű az elalvás, most voltam benn megmasszírozni Dorina hátát)

Ismét orvosnál

Nem bírtam ki, elvittem Milán babámat doktorbácsihoz. Közöltem vele, mostmár kulcsot kérek a rendelőhöz, úgyis nagyjából itt lakunk :D Megnézte Milánt, és közölte, hogy a calici mellett neki van még egy felsőlégúti nyavalyás vírusa is. Oh, ismét halmozza az élvezeteket. Legalább letudjuk egyben.

Ja igen, calici. Dokibácsink betelefonált az ÁNTSZ-be, mert ígérték, ma már gépen lesz az eredménye Beninek. A kért vizsgálatok eredménye az összesnek negatív. Egyedül calici-t nem néznek itt, úgyhogy kizárásos alapon ezt kaptuk ajándékba. Igen, tulajdonképpen emiatt van lezárva a fél kórház itt. Örülök. A lényeg, hogy már jól vannak a manók. Olyan iszonyúak ezek a vírusok, annyira utálom. Erőlködnek, szenvednek, fájdalmaik vannak, nem anyai léleknek való ez. És most a kicsi még dupláz is. Na mindegy, diagnózis ismeretében tudjuk hogyan kell kezelni, úgyhogy most neki esek ennek is. Mikor lesz vége a pech-szériánknak???????????????

Sípolós gyerekek

Ma ismét orvosnál voltunk, a változatosság kedvéért most mindhárom gyerkőccel. Mint valami futószalagra, úgy raktam fel a gyerekeket egymás után az ágyra, doktorbácsi meg diktált: ő is sípol, ő is sípol, jééé, még ő is sípol! (Tessék, nem kell nekünk hasnyomkodós sípolós játék!) Nahááááááát - gondoltam, nekem ebből csak az a fránya köhögés jutott, ami mint egy gejzír tör fel tulajdonképpen percenként a gyerekek torkából. Ráadásul olyan szörcszörejekkel, hogy csoda hogy a doktorbácsi még nem ment halláskárosodással betegszabira. Szóval ovi nincs, csak itthon játszás de az dögivel :D

Beni ma álomgyerek volt. Szót fogadott, mindent megcsinált, rendet rakott, kistesókra figyelt, evés után elpakolta a tányérját poharát (jó, ezt azért többnyire megcsinálja, de szereti elfelejteni én meg nem várom el). Úgyhogy este meg is jegyeztem neki, milyen csodálatosan viselkedett ma, egyszerűen egy rossz szót nem tudok szólni, nagyon nagyon büszke vagyok, mire ő:

- Anya, jó lenne, ha mindig ilyen édes lennék? 

- Igen, nagyon jó lenne. Azt azért tudd, hogy bárhogy viselkedsz is, bármit csinálsz is, én nagyon szeretlek akkor is, de nagyon boldog lennék, ha így viselkednél mindig.

- Na jó, anya, akkor mindig ilyen leszek!

Szóval volt eredménye a sok dícséretnek, amit kapott minden egyes alkalommal, mikor ilyen édes volt. El sem tudom mondani, mennyire büszke vagyok rá. 

Ő is büszke lett magára este, mert az történt, hogy rátört a hányinger és mint az elefánt törtetett végig a lakáson, hogy időben elérje a vécét (ezúton is bocsánat a szomszédoktól), így annak peremébe kapaszkodva tekintette meg újra a vacsoráját. Említést is tett, hogy a kukoricás-sonkás melegszendvics volt a hibás! Ez volt az első alkalom, hogy a mellékhelyiségben intézte eme tátottszájas tevékenységet, mert eddig ahol rátört, oda rakta - én nagy "örömömre". Fogmosás közben kérdezgette is: 

- Anya, ügyes voltam, hogy a vécébe hánytam? Ügyes voltam?

- Nagyon-nagyon ügyes kisfiam! Ma egész nap csodálatos voltál, nagyon büszke vagyok rád!

És rá kellett újra jönnöm, mennyire nagyon fontos neki az, hogy megerősítést kapjon, hogyha jót cselekedett. Hogy mennyire fontos, hogy megdicsérjem. De miért csodálkozom? Nekem pont ilyen fontos volt, és fontos a mai napig. Képes vagyok egy ebéd alatt akár 15x megkérdezni a férjemet, jót főztem-e, ízlik-e, szegény meg csak hősiesen bólogat, két falat között meg megdicsér.

Na el ne felejtsem, vele is volt egy jó kis diskurzusunk este. Orvosok és egyéb kapcsán szóba kerültek a vércsoportok, konkrétan gyermekeink vércsoportja. Na most ez nagyon izgalmas minálunk, ugyanis Bence B+, Dorina A+, Milán meg AB+. Na ezt csináljátok utánunk! Én B- vagyok, Krisz A+. Ebből kerekedett az a párbeszéd, hogy pont ellentétesek vagyunk, mire én: 

- Persze és ez  úgy is vagy, ha te azt mondod A, én azt mondom B

- Igen, és ha azt mondom pozitív, te azt mondod negatív!

És igen, van ilyen, sőt még a horoszkópunk is pont ellentétes jegy (én Ikrek, ő Nyilas), mégis tökéletes a harmónia kettőnk között. Nem azt mondom, hogy nincsenek súrlódások, pláne ebben a feszült időszakban, de tudom, határozottan tudom, hogy nála jobb társat keresve sem találnék. Ő az az ember, akiről kislány koromban álmodoztam. De tényleg. Elviseli a rigolyáimat, nem támad, hanem inkább megszeretget, mert tudja, abban a pillanatban arra sokkal nagyobb szükségem van, és inkább egy nyugodtabb pillanatban megbeszéljük. Csak néha ugye a nemtörődömség, amiről írtam is. De ezt általában áthidalja, ahogy megérzi, hogy szükségem van rá (hellyel-közzel). Szóval szeretem őt nagyon nagyon!

Köszönet, gyerekek, csontkovács

Tudjátok, nagyon-nagyon hálás vagyok nektek, tulajdonképpen "csak" azért, hogy itt vagytok. Köszönöm a sok szép hozzászólást is, igazán nagyon jól esett. Az a rossz, hogy nem tudom nektek elmondani, mit jelent ez nekem. De talán érzitek. Nem véletlenül szentelek ennek már többedszer pár sort, hiszen fontosnak tartom, hogy megköszönhessem. Remélem, sokáig itt lesztek velem :D

A mai nap is rohangálósra sikeredett. Elmentünk abba az áruházba, amelyik megkapta idén azt a szép díjat a magyar termékek forgalmazásáért (:DD), szóval oda, és bevásároltunk Miluskának csupa laktózmentes cuccot. Hú, hogy ez a GesztenyeMarci milyen finom! Mondja ezt olyan, aki nem igazán szereti a gesztenyemasszát. Magát a gesztenyét imádom, de massza formájában már nem barátom annyira. Szóval anyai meó után megkapta manó, és hát nem túlzok, ha azt mondom, hogy két falat volt a túrórudi nagyságú (küllemüket tekintve ikertesók) Marcika. Én olyan boldog voltam, hogy egy imádott dolog már kompenzálva van. A szója joghurt viszont már nem jött be neki annyira. Na majd más ízzel is megpróbálom. Holnap doki, úgyhogy talán egy pár infóval megint okosabb leszek. Meg a labor-eredmény is meglesz. 

Alig vártam, hogy a fiúk felkeljenek a délutáni alvásból, hogy mehessünk Doruskámért. Még a bizonyos kisdolog elintézésére is majdnem nem kaptak időt, olyan gyorsan összerittyentettem magam, aztán meg pironkodtam egy sort. Jól van na, ha egyszer annyira hiányzott a kicsi lányom :D Meg is kaptam a jussomat, mert hatalmas nyakba ugrással és öleléssel várt az én kis hercegnőm. Aztán történt az, ami leírhatatlan, ami csodálatos: meglátva Bencét hatalmas ugrással rajta termett, elborultak, de a földön fekve ölelték egymást percekig. Én nem tudtam odébb menni, sem szólni, csak néztem őket, és hihetetlenül boldog voltam. Talán nagyon jó testvérek lesznek.

Még egy dolgot lejegyzésre érdemesnek tartok, mert elég muris. Az történt, hogy álmodtam az éjjel. Igaz, szörnyű rossz éjszakám volt, de abban a pici időben, amit alvással töltöttem, hát még akkor is hülyeségeket álmodtam. Méghozzá azt, hogy összetört egy csontkovács. Hogy ez honnan jött? Hát onnan, hogy a bálban a tombolán nyertünk fejenként egy ingyen csontkovácsolást. A dolog maga funkcióját és hatását tekintve nagyon szuper, de az eljárás... na attól nem vagyok nyugodt. Nekem ehhez már volt szerencsém, és igencsak vegyes érzelmeket vált ki belőlem a mai napig. A helyzet az ugyanis, hogy sohasem voltam egy hajlékony típus - és most nagyon diszkrét voltam. Leginkább örültem, ha nyújtott lábbal és egyenes háttal meg tudtam ülni. Na persze, hogy ráhajoljak a lábamra? Az már sehogyan sem ment. Egy centicskét sem. Ebben a pózban még levegőt venni sem tudtam, mert már akkor is hanyatt borultam. Szóval az én gumi testemmel amit műveltek, hát apám... Az a rész, amikor a sarkammal a fejem búbját kopogtatták, az úgy nagyon mély nyomot hagyott bennem. Meg amikor hason fekve, oldalra kinyújtott kézzel azon küszködnek, hogy a hátad mögött tapsikoljál, szintén nem lett a szívem csücske. Persze jól kisarkítva, egy kicsit karikatúra jelleggel írtam mindezt, de el tudtok engem képzelni, amint az én szuper merev izmaimmal hajtogatni próbálnak? Meg az is biztos, hogy amikor a gerincemet akarta kiropogtatni a drága "doktorúr", benne maradt a nyomom az ágyban, az tuti, akkorát nyomott rajtam. Ja, laza könnyed takaró-mintavétel orrmélységből... Huh. De akkor is elmegyek. Mert a Tiszában nincs annyi kanyar, mint az én gerincemben, úgyhogy valamit kell kezdeni vele, de még gyűjtögetek egy kis lelkierőt.

Bőrbajok - mi ez???

Mostmár biztos, hogy nem atópiás dermatitisz. Ergo: holnap ismét orvost látogatunk. Az utasítás az volt, hogy a pirosan pöttyös bőrfelületet (ami akkor még csak a bal karján volt) kenegessem, de szigorúan csak ott, és ha elmúlt, nehogy folytassam. Én szótfogadván bőszen krémeztem manó bőrét, ő meg hősiesen tűrte, sőt, izgalommal figyelte, mi történik. Ma estére már ezek a nyavalyás pöttyök átterjedtek az oldalára, hátára, fenekére, a jobb könyökhajlatában is teli van, és a jobb oldala is pöttyös már. Természetesen a hóna aljáig fel/elkúsztak ezek a mikezek. Félek, aggódom. Nagyon. Alig várom a holnap délutánt, hogy vihessem az én szeretett doktorbácsimhoz, remélem okosabbak leszünk. 

Hihetetlen, hogy egy alig három éves (úristen, egy hónap múlva három éves!!!) kislány mit tud produkálni. Az történt ugyanis, hogy édesen vonatozott amikor Bence rárontott és önkényesen elvette tőle az útjelző táblákat, amin persze arany hercegnő vérig sértődött. Bence megkapta a magáét apától, szokásos ész-osztás, mire Dorina odalépett: Bencse, ha játcsani akalsz vele kéld el szépen! Megéltetted? - és a biztonság kedvéért mégegyszer visszakérdezett: - Hm? Megéltetted? - és amikor én rákérdeztem, hogy ezt ő hogy gondolja, a válasz azt volt: - Anya, én csak tudni akalom, hogy megéltette! :D

Ma délután itt volt Beni régen látott kisbarátja játszani. Megint csak elégedetten nyugtáztam, hogy sikerült örömet szereznem a fiamnak - azaz rögtön két kisgyereknek, mert annyira jó érzés volt, mikor kinyilvánította maradni akarását a kisfiú. Úgyhogy rögtön abban maradtunk mi anyák, hogy ezt majd folytatjuk, azaz "kölcsöngyerek visszajár" mármint hozzánk. :D Aztán ha megjön a jóidő (csak jönne már), akkor már a játszótéren is lehet bandázni - a környéken lakó barátokkal is. Láthatóan olyan apró dolgok elegek ahhoz, hogy egy kisgyerek boldog legyen, és ha ezen múlik, én örömmel megteszem. Remélem, ez a kisbarátja sokáig megmarad Beninek, nagyon szeretem! Bár az is igaz, hogy ebben abszolúte nem én döntök. Mivel élénken élnek még bennem az emlékeim, kitartóan tartom magam ahhoz az elhatározásomhoz, hogy nem fogok beleszólni abba, hogy kivel barátkozik a fiam. Azaz remélem, nem hoz olyan helyzetbe, hogy bele kelljen szólnom. Persze ezek nagyon szélsőséges helyzetek, minden szülő rémei, azaz rémképei, de inkább nem is gondolok rá. Bízom a fiamban, és ezt éreztetni is próbálom vele. Elég okos ő és remélem elég törődő vagyok én, hogy jó ember legyen belőle!

Mai kalandok

Jelentem: atópiás dermatitisz. Kaptunk spéci, gyógyszertár által összekatyvaszolt krémet, készülőben. De közben böngészgettem is, és láttam, hogy erre a Halicar kenőcs is nagyon megteszi. Ha legközelebb ilyen lesz, tutkóra először ezzel próbálkozom majd. Most reméljük rendbe jön a pöttyedli, én rajta leszek az ügyön. Amúgy valóban, iszonyúan száraz lett az elmúlt két hét folyamán a bőrünk. Pedig a lakás eléggé párás. Ennek ellenére úgy fogy a testápoló, mintha ennénk. Nem győzöm kenni a gyerkőcöket. Dorika nagyon élvezi, persze, hiszen ez is olyan csajos kencés dolog. Hihetetlen...

Orvos után gyorsan futottunk  babával bevásárolni, mivel arany férjem közölte reggel, nincs mit enni (!!!). Persze közel nem volt ilyen tragikus a helyzet, csak épp már valóban fogyatkozóban volt minden. A lényeg: a bevásárló központban sikerült akkorát égnem, hogy azon gondolkodom, sohasem megyek oda többet. :D Történt ugyanis, hogy cirka egy óra alatt összevadászgattam mindent, pénztáros néni lecsekkolta, fizetnék, kártya elutasítva, oka: "egyéb hiba". Tehát pénz van rajta, de hihi, enyim, nem adom. Kértem a hölgyet, mégegyszer próbáljuk, hiszen tudom, megnéztem, bőven van rajta. Megint ugyanaz. Na tipli a bankautomatához, magassarkú csizmában szedtem a lábaimat, mert itt már kezdett kialakulni az adott pénztárnál a lincshangulat. Hát esküszöm, ha szemmel ölni lehetett volna, csak négyszer haltam volna meg. Szóval rohanás, tranzakció elutasítva. Ismét: tranzakció elutasítva. Nesze kártya, fogd meg jól.

Rikító arcszínnel, ami gyönyörű szépen illett a tűzpiros pulóveremhez, visszatipegtem, közöltem, nem tudok mit tenni. Félretették a cuccom (közte Milán félig megrágott zsömijét is) és ígérgettem, valahogyan egy órán belül itt vagyok a pénzzel. Akkor már a fejem duplájára dagadt a dühtől. Persze közben iszonyat nagy hóesés kerekedett, mondjuk szerencsére, mert annyira lenyűgözött a szépsége, hogy egy jó darabig elfelejtettem a dühömet. Amennyire tudtam, siettem a bankhoz, naná, hogy ott elsőre kiadta a pénzt. Nyilván rendszerhiba (volt már ilyen) és nem működött a kommunikáció. Vissza autóba, sietve, de óvatosan igyekeztem a már egyszer megvásárolt és lecsekkolt cuccomért. Miért is ne, arany kispasi úgy döntött, neki tökre elég volt a napból, de legalábbis a délelőttből, és édesen elaludt. Á, gondoltam, úgysem tart öt percnél tovább és jó meleg volt a kocsiban akkorra, rázártam az ajtót, én meg futottam bevásárló kocsiért. Hát esküszöm nem hiszem el, ha nem velem történik, nem kellett a kocsiknak a százasom. De annyira nem, hogy az összesbe beledugdoztam, egyik sem akarta megkajolni. Futás vissza kocsihoz, másik százas. Na ez már oké. Pénztáros néni széles vigyorral már várt, betessékelt a sorba. Természetesen az előttem álló csak a fél áruházat vásárolta fel, az öt percből 25 lett, mire sorrakerültem. Ismét gyors csekkolás, közben néni elmeséli a fél életét. De végre kifizethettem, elhozhattam amit vásároltam. Immár diadalittas vigyorral toltam ki a kocsimat az autóhoz. Mostmár csak a hazautat kell túlélni és esküszöm, ma már ki sem teszem a lábam. Szép lassan gurultam át a városon, persze senki nem sietett. Csak egy fehér opelos "agyilag nem minősítem" srác gondolta úgy, hogy tök jó ralipálya a közút, és minden egyes kanyarban illetve körforgalomban driftelgetett. Tisztes távolban követtem, én szerettem volna egyben hazaérni. Sikerült is. Mire lakásba felértünk, baba felébredt, és most úgy gondolja, mára be is osztja az autózás alatti pihenését. Sebaj, kibírjuk valahogy.

Csak ugye túl vagyunk Benussal az éjszakai együtt alváson a nappaliban. Teli vigyorral, egyfolytában bújcizva feküdt az ágyon, annyira boldog volt. Csak azt nem tudom, a lottó ötös miért nem tud úgy bejönni, mint ahogy megjósolok dolgokat - jelen esetben azt, hogy nem lesz könnyű éjszakám. Hát nem volt. Firgés-forgás, láb a hátban, majd a hasban, aztán az egyik oldalra fordulásnál akkorát kaptam a képembe, hogy úgy szikráztak a szemeim, hogy világított a nappali. Aztán keltem arra, hogy annyira bújik, hogy a fejével átrendezte a bordáimat. Szóval most nem vagyok a fittség mintaképe. Nem baj, majd ma éjjel kialszom magam (remélem). Amúgy meg nagyon megérte így is, hiszen hosszú-hosszú percekig csak nézegettem én gyönyörű kisfiamat, ahogy aludt, és közben ezerszer hálát adtam a Jóistennek, hogy ilyen csodálatos gyermekeim vannak...

Betegség, balesetek, izgalmak

Huhúúúúú, de korán volt ma reggel. Hajnal ötkor érkeztek a csimoták mellém az ágyba, persze elmaradhatatlanul jött az én szívemnek oly kedves: "Anya, nagyon szeretlek". Hát érdekelt is engem a korai időpont... Ezért érdemes volt felkelni.

Ha már Dorinánál tartunk: történt az az eset, hogy a kisasszonyka imádott mellém kuporodni a WC-re (helyesbítek: anyáé WC, Dorkáé bili, egyszerre egy icipici helyiségben), mert mikor máskor jönne rá a szükség, mint amikor én is benn vagyok? Hát sztereoban jó ezt csinálni... Nekem annyira nem tetszett a dolog, úgyhogy szépen elbeszélgetettem vele. Megkértem, hogy mostantól kezdve legyen oly kedves megvárni míg kijövök, aztán mehet ő. Merthát azért ezt is ideje megtanulni már. Szóval tudomásul vette. Ma szokásos körömet futottam e nemes helyiségbe, mikoris kislányom rámnyitott és közölte: Anya, nekem is kell, siess!!!! - és visszacsukta az ajtót. :D 

Benivel napközben leültünk Foglalkoztató füzetet töltögetni. Még mindig lenyűgöz az a tudománya, ahogy a labirintusokból kivezeti az egérkét, cicát, kisfiút, apókát, stb. Ránéz, és már tudja az utat. Én (légyszi ne gondoljatok butának) jóval tovább nézegettem, hogy vajon melyik a helyes út. Hogy csinálja??? Amúgy szegényt ma baleset is érte. Mániája, hogy kamikaze mutatványt gyakorolva feláll a kis forgószékére, és úgy cserél lemezt a DVD lejátszóban. Jópárszor megkértem, inkább szóljon, futok-szaladok, kicserélem, de nem... Ő mindent egyedül akar, önállóan, mert ő ügyes. Bizony az, de ma a szék győzött. Mint egy megvadult hátasló ledobta a hátáról Bencust, aki az asztalon gellert kapva ért földet. Olyan csodás kék folt kerekedett az oldalán, hogy délután azt találgattuk, hogy az most Ausztrália, vagy kóborló gomolyfelhőcske? Nem beszélve arról, hogy a csíkozást tekintve amőbázni lehetne a hátán. Szépen lesúrolta az a fránya asztal. Vizes zsepi hűtésnek (kérésre), borogatás, langyos zuhany, sebkrém - elégedetten nyugtázva egy kör szaladgálás és vihánc után, hogy rendben, ezúttal sem kell mentőt hívni szerencsére. Nem sokkal később a konyhában ténykedtem, majd valamiért be kellett mennem Beni szobájába. Ért a meglepetés: hol volt Bencus? Na hol? A széken állt és lemezt cserélt. Azt hiszem, a szomszédok szóról szóra visszamondhatják, amit akkor "közöltem" a fiammal. Nem tanul ez a gyerek... Huh...

Azért ma Dorina sem maradt ki a jóból. Szegénykémnek nem tudom hogyan nőttek a fogai, vagy épp a nyelve sikeredett csámpásra, de minden egyes jobb ízű evésnél megharapja szegénykém. Ma is sikerült. Természetesen Bence balesete után sikerült ezt orvul elkövetnie, én meg az előző rémületből még fel sem ocsúdva "terepszínt" felvéve rohantam, hogy már megint katasztrófa történt - annyira visított angyalom. Persze vígasztalás közben megnyugodva konstatáltam, hogy azt hiszem, fogszabályzót fogunk kérni, mert a végén a saláta széle kutyafüle lesz Dorina nyelvéhez képest. De hogy ne érjen véget a nap egyéb izgalmak nélkül, arany pici lányom láza elkezdett szépen lassan fölfelé kúszni. Biztosan úgy gondolta, lassan már egy hónapja nem találkoztunk a doktorbácsival, talán ideje tiszteletünket tenni. De azért nem adom ám meg ilyen könnyen magam! Előkerült az igazából el sem rakott (orvul minden nap italba csempészett) grapefruit-mag csepp kissé emelt adagban, az extra adag C-vitamin rágótabletta formában, meg a homeopátiás kézikönyv. Láss csodát, Homéogéne gyógyítani kíván. Hazahoztuk, kollektíve dobáljuk befelé. Majd beszámolok az eredményességről. A beharangozója csodás, meglátjuk...

Summa summarum: azt hiszem, ma jót alszom. Nem mintha bármikor is gondom lett volna az elalvással (mármint azóta, hogy 3 édes kicsi gyermekem van), ma azért hallom, sír utánam a párna. Nagyon húzza a fejemet, úgyhogy át is adom magam az erőszaknak, tudjátok: okos enged...

Orvostól orvosig

Elég zsúfoltra sikeredett a hétfő. Milánnal megjártuk a sebészetet (kontrollra kellett menni), aztán Bencuskám megkapta a 6 éves korban esedékes oltását. Az én hős fiam nyüszögött egy sort, de utána büszkén elém állt: Látod, anya, csak egy nyüssz volt meg egy aúúúú! - mire én: - Én egy aúval is megelégedtem volna! - Azért volt egy nyüssz is anya. -- Estére már borogatnunk kellett a "hadi sérülést", mert annyira fájt neki. Azért közölte, hogy ma az oviban mindenkinek mutogatni fogja, hisz ez azért mégiscsak nagyon nagy dolog! :)

Ma megint nagyon nagy elhatározásra jutottam. Többet fogok tenni az egészségemért. Merthát az azért mégsem járja, hogy 28 évesen komoly harcokat vívok az endometriozissal és béta-blokkolót kell szednem. Úgyhogy előkerült az aerobic-dvd (hú, csak legyen kitartásom), meg a zöld tea és a homeopátiás kézikönyv. Hátha le tudjuk cserélni a gyógyszert.

Igaz, el kellett azon is gondolkodnom, hogy miért vagyok én örök elégedetlen? Persze csak saját magammal. Mert a körülöttem lévő személyek és dolgok úgy tökéletesek ahogy vannak, az életemet nem cserélném el, na de saját magamat... Arra simán nyitnék licitet. És hogy mi késztetett ez ügyben gondolkodásra? Inkább ki: a férjem. Az én csodálatos társam. Mert miután beoltották Bencust, és kijöttünk a tanácsadóból, megjegyezte: - Láttad az anyukákat odabenn? Nem értem mi bajod van magaddal, klasszisokkal csinosabb vagy náluk! -- Persze gondolhatnánk, elfogult, mert természetesen az is, de valóban, az ott lévő legsoványabb anyuka is egy húszast rám vert, pedig neki csak egy gyermeke volt. És igen, három gyermek után a 60 kg-mal tényleg nem lenne okom panaszra. Úgyhogy elhatároztam, nem a fogyókúra lesz a cél, hanem a mozgás. Azt iktatom be a hétköznapjaimba. Talán az össze-vissza ugráló ketyegőnek is jót fog tenni. Álljunk pozitívan a dolgokhoz. Csak az a gond, hogy bármikor hasonló elhatározásra jutottam, sosem volt kitartásom végigcsinálni. Remélem, most menni fog.