Újból feltört érzések

Kellemes nap volt a mai. A reggeli gyors bevásárlás alkalmával - a több napos bezártság után - felfrissültem, meg is táltosodtam, úgyhogy főztem ebédre csirkemáj-rizottót meg tejszínes tepsis csirkemellet rizzsel - én ettem még hozzá barackbefőttet. Nagyon jól esett. Hogy finom volt-e, arról nem nyilatkozom, haza nem beszélek. A lényeg, hogy megteltek az éhes pocakok. Ma végre - Beni kivételével - már mindenki jót evett. Milán egészen hozta formáját, mostmár öt percenként kiabál, hogy mámmám. Ha megneszeli, hogy valaki a konyha felé megy, mélyrepülésben, hajtóműveket sugárhajtásba állítva rombol utána. Mostmár tudom, ez így van jól. 

Beni még nagyon csúnyán köhög, nyakló nélkül tolom bele a Stodalt, az oscillo-t, a Spiropentet (na ezt azért csak óvatosan), vitaminokat, és egyéb más, jótékony hatással lévő csodaszert, ami még itthon fellelhető és alkalmazható. Hát csoda, hogy szegénynek nincs étvágya? Elég ezt a sok izét megemészteni. De legalább már nem morog minden alkalommal, hanem csendben tűri a sorsát.

Délután elrohantam  babalátogatóba. Tegnap este megszületett a szomszéd kisbaba, és nekem feltétlen el kellett mennem, hogy magamba szívjam egy kis részét a születés csodájának. És láttam, ott feküdt az ágyacskájában (azaz LÖKhajtásos szuperkocsiban) és édesen aludt. Imádtam és imádom. Alig várom, hogy hazajöjjön, és esküszöm kölcsönkérem néha! :D Hihetetlenül magával ragadott az érzés. Ahogy tegnap is írtam, nagyon rámtört a vágy, hogy átélhessem mégegyszer. Most, hogy láttam a babát, le is tisztázódott bennem, hogy igen, nekem még egyszer, később, de egyszer még ott kell lennem a szülőszobában. 

A férjem kicsit most utál is miatta. Meg jókat mosolyog. Elmondta, hogy nem is gondolta volna, hogy ennyire vágyok rá, és nagyon meglepte, mert más nő egy szülés után azt mondja, ő aztán soha többet, én meg már lassan óvodát nyithatok. De ha egyszerűen nem bírok betelni a gyermekeimmel. Sem velük, sem az általuk ajándékozott csodával. A születés csodájával, a fejlődés csodájával, mely minden nap újat ad, egyszerűen imádom.

Na szóval, én kicsi férjem próbált diszkréten rávilágítani, hogy nem biztos, hogy kéne vállalnuk még gyermeket, de valahogy azt is éreztetni akarta, hogy megérti az érzéseimet, így kibökte:

- Nem vállalnál inkább béranyaságot? :D

Behaltam. Egy nap távlatából ez már nagyon vicces, jókat mosolygunk rajta, de komolyan elgondolkodtatott a dolog. Félreértés ne essék, nem vállalnám, semmi pénzért. Na jó, erkölcsi megfontolásból nyilván, tehát ha valakinek ezen múlna a családi boldogsága, hogy én hordok ki neki egy babát, nyilván megtenném. Pénz nélkül is. De azt tudom, ha ilyen dologra vetemednék, abban a pillanatban, amikor oda kéne adni a babát, egy kicsit belehalnék. Elképzelni sem tudom, mekkora lelki törést okozna. Hisz én az a fajta vagyok, aki már az első pillanattól (konkrétan a pozitív teszteléstől - azaz még előbb, a megérzésektől) iszonyatosan nagyon kötődik a babához és ki is alakul egy mély érzelmi kapcsolat. Természetesen nem tudhatom, hogy ha tudnám, hogy az a gyermek nem az enyém, hogyan élném meg, hogyan viselkednék, de nem bírnám magam elképzelni ebben a helyzetben. Aki akar vessen meg ezért.

Pontosan az olyan dolgok miatt vannak bennem ezek az érzések, a fellángolt újból anyának lenni akarás, amit ma este Dorkától kaptam. Fektetéskor leültem az ágy szélére. Elkezdtük a bejáratott szokás szerint egymás arcát simogatni. Én az övét, ő az enyémet, mire közölte velem:

- Anya, te vagy az én tündérem! - kell ennél több? Nekem nem. Ettől vagyok én a világ legboldogabb anyukája!

Anyatigris mindent legyőz

Jelentem: én vagyok az erősebb, legyőzöm a gyerekeim betegségét, mindegyik egyre jobban van. Délután már lázuk sem volt. Sőt, mintha a köhögés is hagyna alább a nagyoknál. Hihetetlen ölre menő küzdelmeket vívunk Mr Bacilussal, és időnként, mikor a fáradtság a tetőfokára hág nálam, úgy néz ki, győzhet, de újabb erőre kapok, hiszen ANYA vagyok, vagy miszösz, és kegyetlenül lecsapok! Előveszem bacigyilkos fegyvereimet, támadásba lendülök, és hol egy kis homeopátiával csapok le, hol a testgyertya végtelen erejével vetem be magam, de amíg csak tudok, keményen küzdök. Az én betegségemet olyannyira elfelejtettem a nagy harcoskodásban, hogy alighanem el is tűnt. A kínzó vesefájdalom meg torokkaparászás maradt, meg mintha néha köhögnék is, de nem vagyok benne biztos... 

Miluskám szerencsére már nagyon jókedvű. Olyan édes bújcikákat ajándékozott ma nekünk, mintha hálálgatná a gondoskodást. És újfent meg kellett állapítsam, hogy csodálatosan okos. Mindent megért és megcsinál. Pl. ledobálta az összehajtogatott és elrakásra váró ruhákat. Én szépen megkértem, ha ledobta, szedje össze. És apám, nekiállt, és mindet felrakosgatta az ágyra. Szemem szám tátva maradt. Aztán: kézenfogva húzott valahova (általában a konyha az úticél, állandóan éhes), mire én megjegyeztem, mostmár nem megyünk, mert itt az idő pancsizni. Erre ő: kiballagott a fürdőszobába, leült a zuhanytálcával szembe a kis fellépőre, és türelmesen várta, hogy utánamenjek, megcsináljam a vizet, és vetkőztessem. Hihetetlen, hogy minden szót, minden mondatot megért és akként cselekszik. Sokszor elgondolkodom, hogyan gondolkodhatnak ők. Mi járhat a még oly csekély tapasztalattal rendelkező agyukban. Sokkal-sokkal többre képesek, mint azt az ember gondolná. Legalábbis én. Ja, és este kimondta azt is apának, hogy pápá. Aztán többször sem, mert annyira boldog lett, hogy örülünk és körbeugráljuk, hogy egyfolytában csak vigyorgott. Mostmeg már az igazak álmát alusszák angyalkáim. 

Ma drága amplik szomszédom elment szülni. Hát esküszöm, úgy izgulok, mintha minimum én mentem volna. Délután, mikor elvittem orvoshoz, a nőgyógyászati váróban annyira elkapott az érzés, hogy én MÉG át akarom élni az életadás csodáját. Annyira vágyom arra, hogy az életben csak még egyszer egy kicsi életet gondozhassak már a pocakomban is, hogy érezzem a fészkelődését, hogy tudjam, ő egy belőlem létező kis csoda. ANNYIRA SZERETNÉM! És csak néztem a hasam, és ellentétben az egy-két héttel ezelőtti megnyilvánulásommal most ez jött ki belőlem, hogy: fúj, de lapos! A gömbölyű, az szép! Az igen! Apa, pumpáld fel!!! :D (ezzel viccelődtünk sokat, mikor lufinak hívtuk a pocimat, és ő volt a bűnös, mert ő pumpálta fel). Előjöttek azok az emlékek, hogy éjszakánként nagykifli-kiskifliben alszunk, de a terhességek alatt nagykifli-kiscipó lettünk (meg néha zsömle). És a szülésznőm intelmei ellenére nem győztem cirógatni, simogatni a hasamat, nem azért, hogy ellene tegyek, hanem egyszerűen nem bírtam megállni. Tudattalanul is odavándorolt a kezem és csak simogattam, simogattam, egészen belefeledkeztem a közvetett babaszeretésbe. Ó, Istenem, bárcsak mégegyszer megadatnék ez nekem!

Megoldás

Ma sikerült eljutnunk bőrgyógyászhoz. Jóformán még le sem vetkőztettem a manót, kibökte az orvos: ekcémás a gyermekem, ez bizony atópiás dermatitisz. Elfogadtam, ismét gyógyszertár, ismét krém. Ezúttal szteroidos. Tényleg nincs más megoldás? Viki, te vérprofi vagy, előbb tudtad, mint az orvosok, mi a baj. Köszi. Ha tudsz csodaszert, várom nagyon a hasznos infókat! Nagyon hálás lennék... Bocsássa meg a világ, de magától a szótól, hogy "szteroid" frászt kapok. Alapjában véve sem vagyok gyógyszerpárti (persze itt meg kell jegyeznem, hogy a muszáj nagy úr), sokkal jobban pártolom a természetes gyógymódokat, ezt követi a homeopátia. Ezeket sokkal szívesebben használom, és megmondom őszintén jobban be is vált. 

Arany kicsi lánykám megint odamondott. Nem is akármilyet. Az volt az eset, hogy épp kanyarodtunk ki egy lakótelepről, és a szemben lévő autós úgy gondolta, pont elfér ő is, igaz, az ujjam már nem tettem volna be a két kocsi közé. Megjegyeztem a szerelmetes férjemnek: - Láttad? Majdnem belénk jött a Subaru! - Dorinám nagyon félrehalott valamit, mert visszakérdezett: - Mi anya? Szopó ló? :D

Na délután Bence is hozzátette a magáét. Hatalmas dialógusunk volt. Ballagtunk az utcán anyósomék felé és állandóan a sapkáját húzkodta. Miközben megigazítottam, megjegyeztem neki: 

- Kisfiam, akinek menyasszonya (!!!!) van, az legyen jólöltözött! - mire ő: 

- De anya, tényleg, tudod hány gyerekünk lesz? 

- Na mennyi kisfiam? 

- Hát nyolc!

- Húha, akkor sokat kell tanulnod, hogy jó munkád legyen és sokat keress!

- De anya, nem gondolod, hogy én megveszem a nyolc kiságyat! Majd megcsinálom!!!!! Fából! :D:D:D

Én ismételten rácsodálkoztam arra, hogy micsoda hatalmas és tiszta logikája lehet egy hat éves kisgyermeknek. És bármily egyszerű és egy felnőtt számára nem jelentőségteljes dolog az, ami az ő kis agyában megszületett, én mégis végtelenül büszke vagyok rá. Hihetetlenül nagyon. És bár nagyon érzelgős tudom, de úgy érzem, nem tudom elégszer mondani, hogy mennyire boldog vagyok, hogy ők itt vannak nekem.

Ebből kifolyólag jutott eszembe egy minap olvasott cikk, hogy egy pár két éve történt házasságkötésükkor megállapodtak, hogy nem lesz gyermekük. Most a feleség másképp gondolja, és úgy érzi, mégis szeretné tovább adni valakinek az életét. A férj azonban közölte, hogy nem hajlandó egy húsz-harminc éves felelősséget felvállalni. Úristen! Mondjátok meg, tényleg van aki csak ezt veszi észre? Mert igen, valóban nagyon sok lemondással jár egy gyermek, és a legnagyobb felelősség, a legnehezebb hivatás, de a legszebb is. Mástól nem kapjuk meg azt az őszinte és tiszta szeretetet, amit ők adhatnak, máshogy nem élhetnénk át azt a csodát, ahogy általunk, a kezünk által válik emberré valaki, hogy megtapasztalhatjuk, mennyire voltunk jók vagy rosszak, ahogy felépítettük benne a világhoz, a túléléshez, az élethez szükséges várat és csak rajtunk múlik, hogy ez mennyire stabil lábakon áll. És hogy még a realitás talaján is maradjunk, mi anyák élhetjük át a természet legnagyobb csodáját, ahogy két pici sejtből - magunkból - alkotunk egy pici embert. Ilyenkor szoktam nevetni azon, mikor egy férfi közli, csináltam egy gyereket! Nem, drága, te nem csináltál, félórát vigyorogtál és adtál egy sejtet, abból ÉN csináltam kezet, lábat, orrot, szájat, hasat, hátat, stb. Szóval kisembert. Na igen, így van ez. Javítsatok ki, ha tévedek. Hát meg lehet fosztani egy nőt ettől? A gyermekvállalás csodájától? Ugye nem?

A fodrász kéznél van :)))

Ma nagyon rosszul ébredtem. El is döntöttem reggel, hogy elmegyek letusolni, hátha lemossa a "zsémbet" rólam, és nem leszek a családi életünk megkeserítője. Tus nagyon jól esett, szép és illatos lettem, de hiszti maradt. Ragaszkodó fajta! Sebaj, gyakoroltuk az önkontrollt. Szerencsére a főzéssel ma nem kellett bíbelődni, mert a tegnapról megmaradt gyümileves, palacsinta és túrógombóc bőven megtette. Helyette levágtam a fiúk haját. Azaz délelőtt csak Kriszével bíbelődtem (arany férjem - ha valaki az olvasók közül még nem lenne képben), egész frankó lett. A fodrász sem csinálná jobban ;) Beniét a délutáni alvás után vágtam le. Na ő annyira nem örült ennek a dolognak. Meg is jegyezte, mikor közöltem a tényállást, hogy: Anya, tavaszig nem melegíthetné inkább a fejemet? - na ezen kidőltünk, de persze hajból nem lett radiátor, annak ott a sapka, úgyhogy hajkorona távozott.

Mint ma tapasztaltam, az én hajkoronám is. Csakhogy az úgy, hogy én nem tudtam róla. Történt ugyanis az eset, hogy nekiálltam szőnyeget puceválni. Nekiestem drága jól bejáratott minden szöszt összeszedő csodakefémmel, és láss csodát, annyi hajszálat összevakarásztam vele, hogy Dorka bármelyik babájának parókát csinálhattam volna belőle. És akkor én még csodálkozom, hogy kevés a hajam. Azt hiszem, neki kéne állni valami csodabogyó szedésének (pl. Biovanné vagy hasonló), hátha megoldja ezt a problémát. Csak semmilyen hírem és tapasztalatom nincsen ezekkel a szerekkel kapcsolatban. De még mostanában elkezdem, mielőtt az egész szőrmém elhagy. Pedig esküszöm törődöm vele! Miért ilyen hűtlen???

Dorinára visszatérve: nem tudom, hogy valóban a Homéogéne-nek tulajdonítsam a hatást, de az esti láz másnapra nyomtalanul eltűnt. Kiscsaj kivirult, egészséges. Se köhögés, se tüssz, se orrfújás. Hm... Ha ez a bogyó legközelebb is bejön, esküszöm írok róla egy verset :D:D Ma kérte Dorina, hadd kapjon be belőle, kétszer is, úgyhogy adtam. Én vallom, a szervezet pontosan tudja mire van szüksége. Bár könnyen lehet, hogy neki a szőlőcukor-szerű kivitele tetszett meg, és azért nyomná befelé. :) Nem baj, láthatóan csak hasznára válik.

Jelentem: tornáztam. Igen, másfél hét késéssel, és kevésbé lelkesen, de tornáztam. És ma már egész jól ment. Igaz, a végén már vonyítottam a fájdalomtól, de akkor is megcsináltam. Megintcsak agykontroll, megintcsak pálmafák, tengerpart, de olyan rövid ideig tartott ez az idilli kép, és olyan sokáig dumált ez a nő, hogy majdnem belegebedtem. Fájt, nagyon fájt a végén már, de kibírtam, végigcsináltam. Csak az volt az érdekes, hogy a jobb lábam tovább bírta, mint a bal.  A titok nyitja az lehet, hogy amíg a jobb tornázott, a bal már akkor is dolgozott (hát hadd ne mondjam, mekkora kuffert kellett tartania addig is), és talán ezért bírta kevésbé, mert ő csak utána jött. Na legközelebb majd vele kezdem.
A torna vége átcsapott baba-mama tornába, ugyanis arany kicsi fiam besurrant, és "TÁMADÁÁÁÁÁÁS" arckifejezéssel rávetődött a hasamra. Épp a belső combizom erősítésénél tartottam, bőszen nyomtam fekve a terpeszeket. Ezután már hasizomra kezdtem gyúrni, mert kitört belőlem a nevetés, ahogy a család többi tagja is beszivárgott a nappaliba, legalábbis az ajtóig, és tátott szájjal nézték, ahogy próbálok valami torna-félét produkálni a szőnyegen. Esküszöm, mintha UFO-k szállták volna meg a szobát. Na erről beszéltem a múltkor, nem lehettem szép látvány. A férjem diszkréten el is vonult, nagyfiam is, a kislányom meg elkezdett tornázni, gondolta, megmutatja, hogyan kell ezt csinálni, nem úgy, mint egy  hájas víziló. Ő valóban nagyon szépen mozog. Engem nem érdekel hányan röhögnek ki, csak a végeredmény számít. Ha formálódik a hátsófertály, eltűnik a "lovagló-izom", ahogy "kedvenc edzőm" emlegeti (neki inkább a fogai hasonlítanak a lóéra), akkor nekem már megérte a sok ciki.

Betegség, balesetek, izgalmak

Huhúúúúú, de korán volt ma reggel. Hajnal ötkor érkeztek a csimoták mellém az ágyba, persze elmaradhatatlanul jött az én szívemnek oly kedves: "Anya, nagyon szeretlek". Hát érdekelt is engem a korai időpont... Ezért érdemes volt felkelni.

Ha már Dorinánál tartunk: történt az az eset, hogy a kisasszonyka imádott mellém kuporodni a WC-re (helyesbítek: anyáé WC, Dorkáé bili, egyszerre egy icipici helyiségben), mert mikor máskor jönne rá a szükség, mint amikor én is benn vagyok? Hát sztereoban jó ezt csinálni... Nekem annyira nem tetszett a dolog, úgyhogy szépen elbeszélgetettem vele. Megkértem, hogy mostantól kezdve legyen oly kedves megvárni míg kijövök, aztán mehet ő. Merthát azért ezt is ideje megtanulni már. Szóval tudomásul vette. Ma szokásos körömet futottam e nemes helyiségbe, mikoris kislányom rámnyitott és közölte: Anya, nekem is kell, siess!!!! - és visszacsukta az ajtót. :D 

Benivel napközben leültünk Foglalkoztató füzetet töltögetni. Még mindig lenyűgöz az a tudománya, ahogy a labirintusokból kivezeti az egérkét, cicát, kisfiút, apókát, stb. Ránéz, és már tudja az utat. Én (légyszi ne gondoljatok butának) jóval tovább nézegettem, hogy vajon melyik a helyes út. Hogy csinálja??? Amúgy szegényt ma baleset is érte. Mániája, hogy kamikaze mutatványt gyakorolva feláll a kis forgószékére, és úgy cserél lemezt a DVD lejátszóban. Jópárszor megkértem, inkább szóljon, futok-szaladok, kicserélem, de nem... Ő mindent egyedül akar, önállóan, mert ő ügyes. Bizony az, de ma a szék győzött. Mint egy megvadult hátasló ledobta a hátáról Bencust, aki az asztalon gellert kapva ért földet. Olyan csodás kék folt kerekedett az oldalán, hogy délután azt találgattuk, hogy az most Ausztrália, vagy kóborló gomolyfelhőcske? Nem beszélve arról, hogy a csíkozást tekintve amőbázni lehetne a hátán. Szépen lesúrolta az a fránya asztal. Vizes zsepi hűtésnek (kérésre), borogatás, langyos zuhany, sebkrém - elégedetten nyugtázva egy kör szaladgálás és vihánc után, hogy rendben, ezúttal sem kell mentőt hívni szerencsére. Nem sokkal később a konyhában ténykedtem, majd valamiért be kellett mennem Beni szobájába. Ért a meglepetés: hol volt Bencus? Na hol? A széken állt és lemezt cserélt. Azt hiszem, a szomszédok szóról szóra visszamondhatják, amit akkor "közöltem" a fiammal. Nem tanul ez a gyerek... Huh...

Azért ma Dorina sem maradt ki a jóból. Szegénykémnek nem tudom hogyan nőttek a fogai, vagy épp a nyelve sikeredett csámpásra, de minden egyes jobb ízű evésnél megharapja szegénykém. Ma is sikerült. Természetesen Bence balesete után sikerült ezt orvul elkövetnie, én meg az előző rémületből még fel sem ocsúdva "terepszínt" felvéve rohantam, hogy már megint katasztrófa történt - annyira visított angyalom. Persze vígasztalás közben megnyugodva konstatáltam, hogy azt hiszem, fogszabályzót fogunk kérni, mert a végén a saláta széle kutyafüle lesz Dorina nyelvéhez képest. De hogy ne érjen véget a nap egyéb izgalmak nélkül, arany pici lányom láza elkezdett szépen lassan fölfelé kúszni. Biztosan úgy gondolta, lassan már egy hónapja nem találkoztunk a doktorbácsival, talán ideje tiszteletünket tenni. De azért nem adom ám meg ilyen könnyen magam! Előkerült az igazából el sem rakott (orvul minden nap italba csempészett) grapefruit-mag csepp kissé emelt adagban, az extra adag C-vitamin rágótabletta formában, meg a homeopátiás kézikönyv. Láss csodát, Homéogéne gyógyítani kíván. Hazahoztuk, kollektíve dobáljuk befelé. Majd beszámolok az eredményességről. A beharangozója csodás, meglátjuk...

Summa summarum: azt hiszem, ma jót alszom. Nem mintha bármikor is gondom lett volna az elalvással (mármint azóta, hogy 3 édes kicsi gyermekem van), ma azért hallom, sír utánam a párna. Nagyon húzza a fejemet, úgyhogy át is adom magam az erőszaknak, tudjátok: okos enged...