Ballagás

Kérem szépen, túl vagyunk a ballagáson. Ne tudjátok meg, mennyit görcsöltem. Szerdán már tisztára lázban voltam, rakodtam, gondolkodtam (!!!), vásároltam, terveztem. Csütörtökön aztán nekiálltam főzőcskézni, meg alaposan előkészülni. Estére elhoztuk a vendégváró asztalt is, hogy elférjek :D. Pénteken délelőtt meg iszonyúan izgultam, hogy minden flottul menjen, ide-oda szaladgáltam, sütöttem, főztem, és valahogy semmi nem akart elkészülni, az idő meg csak rohant. Pár szál hajam megint kihullott pluszban :D Aztán végül mégis minden a helyére került.
Pénteken reggel, mikor bevittem a manót, olyan fájó volt, hogy utoljára lépi át óvódásként ezt az ajtót az én okos nagyfiam. Hiába van ott a tudat, hogy ősztől a kicsi lányom fog ide járni, ugyanazokhoz az óvónénikhez, de mégis, az én elsőszülöttem már iskolába megy. Kinőtte az édes kicsi ovis létet. És hogy ez az idő milyen gyorsan elment... Naná, hogy közben csak ők öregedtek :D
Pici meglepetéssel készültem az óvónéniknek, úgyhogy megkérdeztem reggel őket, hogy mikor mehetnék be átadni nekik, mikor mindhárman együtt vannak. Megkaptam az időpontot, én meg nyakam törve rohantam vissza, hogy meglephessük őket. Ez az ajándék pedig egy vers volt, amit ugyan én írtam, de segített a kisfiam is, tapasztalatai és élményei által. Édes volt ő is, ahogy hallgatta a végeredményt. Íme a vers:

Kicsi voltam még, alig három éves,
Tudásra, játékra, társaságra éhes.
Beléptem az ajtón, s ti fogadtatok,
Kezembe rögtön játékot adtatok.

Kati néni, lágyan simogattad a fejem,
És ha néha féltem, megfogtad a kezem:
"Nézd csak, Bencus, milyen szép autó,
Kolléga, ott akad még egy utánfutó!"
Ölelő karodban hamar vígaszt leltem,
És benned anyám helyett anyámra leltem.

Julika néni, játékra te tanítottál,
A földön vidáman mellettem te gurultál,
Hancúroztunk, nevettünk a tornaóra alatt,
Általad kaptam a vidám pillanatokat.
Sokmindenre bizony te tanítottál,
Köszönöm, hogy az életem része voltál!

Jolánka néni, tudom, értem sokat fáradoztál,
Az asztalra finom ebédet nekem te hoztál.
Mikor aludtunk, csendben betakartál,
S az álmunkra bizony mindig te vigyáztál.

Elszaladtak a szép óvodás évek,
De tudom, hozzátok én még visszatérek,
Szeretlek titeket, s nem feledlek soha,
Viszlát szék, asztal, viszlát Óvoda!

Hát ez volna. (magyarázat hozzá tartozik: Kati néni néha játékosan kollégának hívta a fiamat, azért ez a szó a versben). Szeretettel adtam, és szeretettel fogadták. Szép hátteret kreáltam a versnek a lapon, kinyomtattam és belamináltattam - hogy maradandó legyen. A reakció felülmúlta a várakozásaimat. Amellett, hogy hihetetlen sírásba torkollott a versolvasás, csodálatos szavakat kaptam. Egyik óvónéni mondta, hogy ő azt hitte, előző nap kisírta magát, mikor a ballagási csomagokat rakta össze, aztán jövök én, és most megint sír. És hogy ezek miatt a pillanatok miatt éri meg nekik ezt csinálni, és köszöni nagyon. És hogy nagyon meghatotta. A másik óvónéni pedig elmondta, hogy ez lesz az az ajándék, amit elrak, és majd öreganyó korában előszedi és olvasgatja, mutogatja. A dajka néni pedig könnyek közt ölelt... Hihetetlenül megható volt, és számomra feledhetetlen élmény. Persze megkaptam azt is csupa szeretettel tőlük, hogy három év múlva (mivel most kezd majd náluk a kislányom) ugyanezt várják tőlem. Mondtam, pont ezen gondolkodtam, hogy annak is majd pont ekkorát kell durrannia, és nem tudom, hogy menni fog-e. Erre ők: persze, hogy fog, van rá három évem, hogy kitaláljam :D Hát ez volt a mi megható és csodálatos pillanatunk, melyben elbúcsúztunk, ami azt hiszem, mindannyiunk számára szép emlék marad.

Délután csodálatos, humoros és tanulságos műsort láthattunk, hihetetlen fantáziadúsan, szórakoztatóan összerakva. Elámultam, hogy mire képesek ezek a pici gyerekek, és mire képesek az óvónénik, hogy ezt ki tudják hozni belőlük. Néha kacagtam, néha párát törölgettem a szememből, a lényeg, hogy nagyon-nagyon tetszett. A tömör tartalom: kalózok kincset lopnak, a hajós kapitány keresi, vannak horgászok, pelikánok, halak útközben, és végül rájönnek, hogy az igazi kincs a tudás. Nagyon jól éreztem magam a műsor alatt. Csak azt sajnáltam, hogy voltak olyan tapintatlan és faragatlan emberek, akik szégyen nélkül végig dumálták a műsort, nem törődve azzal, hogy mennyit dolgozott ez a aprónép, és mennyit dolgoztak az óvónők vele. Ha nem is érdekelte, legalább annyival megtisztelhette volna őket, hogy csendben végigüli. Na jó, nem mérgelődök ezen.

Mikoz hazajöttünk, Beni alig mert odamenni az új bicójához, nem merte elhinni, hogy az az övé. Itt állt a nappali közepén. Bebit meg győzködni kellett, hogy menjen, próbálja ki, üljön rá. Nagyon boldog volt. Kapott ezüst láncot kishajó medállal (ez volt a jele), amit a Pláza szuperakciós szülinapján vettem a szomszédasszonyom üzletében. Ezt azért írtam le, mert nem tervezett dolog volt, csak bementünk traccsolni, és muszáj volt körülnéznünk, és akkor megragadott ez a lánc meg a medál. El kellett hoznom. Csak az volt a rossz, hogy hosszú időt itt állt, dugdozva és nagyon nagy volt a kísértés, hogy odaadjam neki idő előtt. Persze néha elővettem, megnézegettem, gyönyörködtem, de mostmár ott díszeleg kicsi fiam nyakában. Hihetetlenül jól áll neki, a szép barna bőrén nagyon jól mutat.
Aztán kapott egy kulcscsomót. Saját lakáskulcsa lett, névvel ellátott kulcstartóval. Azóta is hurcolja. Nagyon büszke rá. Az utolsó ajándék pedig egy könyv volt, amit kifejezetten óvódai ballagásra nyomtattak, Búcsú az óvodától címen. Bejegyezhet emlékeket, képeket, és szép versek vannak benne.
Végül íme, az én ballagó fiam:

Szülinap, ballagás és betegség

Csodálatos nap volt a tegnapi. Szülinapot ültünk, és egyszerűen elámultam, mennyi embernek eszébe jutottam. Annyira jó érzés volt. Kellemes telefonbeszélgetések, kedves sms-ek, e-mail üzenetek sora várt rám, de a legszebbre mégis az este sikeredett. Drága szomszédasszonyom csodálatos meglepetéssel készült számomra. Először is egy nagyon szép könyvet kaptam tőle, az a címe: mindörökké barátok. Remélem, úgy lesz. :D Sütött nekem egy csodafinom tortát, ami pillanatok alatt elkopott. Aztán jött a fénypont: meghívott magához, egy kis esti csevejre, miután lefektettük a gyerekeket. Hát ami ott várt engem: egy kád forró víz, körbe mécsesek, bekészítve nasi és innivaló, és hangulatos fuvola-zene szólt. És hogy ennek mi a jelentősége? Hatalmas. Ugyanis a mi lakásunkban nincsen kád, zuhanyzós. És pár hónappal ezelőtt megjegyeztem, hogy nekem borzasztóan hiányzik az, hogy egy órát áztathassam magam, mert nekem az előző lakásunkban mindig az volt a relaxációs helyem. Imádtam, És nekem valóban mérhetetlenül hiányzik. Ő ezt megjegyezte, és így akart nekem (nem kicsi) örömöt okozni. Sikerült. Még a párját is elküldte (a férjemmel iszogattak addig a mi lakásunkban), hogy még az se feszélyezzen, tökéletes hangulatban, nyugalomban ázhassak egy kád forró vízben. Mennyei volt. Csak még azt nem tudom, hogyan fogom ezt neki viszonozni. Hogy ő is érezhesse azt, amit én tegnap este. Mert - ha ő nem is hiszi el magáról - egy csodálatos ember, értékes és szeretetre méltó. Nagyon nagyon meghatódtam tegnap.

Közben utolért az érzés is, hogy hihetetlen gyorsasággal cseperedik a fiam. Nagyon bölcs meglátásai és mondatai vannak. Pár napja is olvasgatta az egyik áruház szórólapját, és meglátott benne egy klassz, öt az egyben lego-t. Odahívott, és azt mondta: Anya, nézd milyen klassz! Tudom, hogy szeretetből megvennéd nekem, de tudom, hogy most nincsen pénzünk. - ez volt az első alkalom, hogy ezt nem nekem kellett mondanom. Értette, tudta, és nyilatkozott. Nagyon jól esett a lelkemnek, hogy ilyen okos. Azért lesz ám neki meglepi, hiszen jövő héten ballag. Ott várja már az összeszerelt, csodálatos teleszkópos vadonatúj bicikli a tárolóban. Remélem, fog neki örülni. Apropó, ballagás. Rémisztő, hogy már a ballagási dal gyakorlása közben összeszorul a gyomrom és könny szökik a szemembe. Mi lesz velem a nagy napon? Fogok egyáltalán látni valamit a bepárásodott szememtől? Nagyon izgulok. Hát ilyen nagyfiam van nekem. Ráadásul már azon görcsölök, hogy hogyan fogom beosztani az időmet, hogy mindennel készen legyek. Annyi mindent szeretnék csinálni vendégvárónak, hiszen itt lesz az ünnepség után az egész család nálunk. Fura, mert a készülődést végig idegeskedem, még néha az is előtör belőlem, hogy mi a francnak kellett ezt nekem bevállalni, aztán amikor jönnek, és elismerően bólogatnak, ízlik és tetszik amit csináltam, na akkor már halálosan boldog vagyok, hogy készülhettem. Jah, nem beszélve arról, hogy minden egyes alkalommal rettegek attól, hogy elrontok valamit. Ez az én defektem. Ez pedig nagy nap lesz, nem lehet akármilyen, emlékezeteset kell csinálnom. Muszáj. Azt szeretném, ha a kisfiamnak szép emlékként maradna meg, ha érezné, minden érte, az ő öröméért van. Mert az a nap az övé lesz. Az én majdnem-iskolás nagyfiamé.

Közben Dorina dackorszakba lépett. Egyre többet felesel, ha valamire megkérem, nyüszög, hogy most neeeem, meg nem tudoooom, meg fájni kezd a hasa, és a többi.... Hát igen, az egyik végéére ért, most elkezdi a másik. Anya nem pihen. Anya küzd. De anya szeret küzdeni is, mert legalább van kiért küzdeni. Tegnapelőtt este elkapott az érzés, mikor Dorust öltöztettem pizsibe, aztán betakargattam, puszilgattam, hogy Istenem, de csodálatos, hogy ők itt vannak, és gondoskodhatok róluk! Még ha néha nehéz is, mert nincs megállj, nincs pihenés, nincsen azt-csinálok-amit-akarok, mégis oly csodálatos ez, mert miattuk, értük nincsen. Mert itt vannak ők, akikről gondoskodhatok, terelgethetek, akiket feltétel nélkül szerethetek, és ez minden fáradságot megér.

Pont emiatt változtatják pokollá az életemet a rejtelmes rohamaim. Már egy ideje nagyon rakoncátlankodik a szivem. Mentőt is láttam miatta belülről, és hiába lett rossz az EKG-m (amire simán rámondták már benn a sürgősségin, hogy döccent a mentő - én meg magyarázzam meg, hogy álló mentő nem döccen), szervi eltérést nem találtak, így nem kezelnek. Egy végtelenül kedves és lelkiismeretes doktornő épített rám holtert, ami ki is mutatta, hogy pitvari és kamrai melléütések is vannak, de mivel tűréshatáron belül (nem rohamos időszakban volt), ő sem tud mit csinálni. Viszont én borzasztóan érzem magam, mikor arra ébredek, hogy kiugrott a bal mellemen a szivem, elefánt ült a mellkasomra és nem tudok levegőt venni, zsibbad az összes végtagom. Rettegek ilyenkor. Három napja is este nagyon durva volt, és azon kaptam magam félálomban, hogy összekulcsolt kézzel imádkozom, hogy hadd lássam felnőni a gyerekeimet. Borzasztó. Most szedek fokhagyma-galagonya-fagyöngy drazsét, az valamit segít. De ez a rettegés és halálfélelem iszonyú. A mentős eset után jártam pszichológushoz, mert azt mondták, a fejemben van baj, pánikbeteg vagyok, ott kéne kezeltetni. Mindezt iszonyú lekezelő hangnemben. Persze visszaválaszoltam az orvosnak, hogy ha még szerinte szégyen is, higgye el, ha attól gyógyulok meg, simán elmegyek. Szerencsére egy hihetetlenül jó szakembert találtam, aki végtelenül kedves is, így a bizalom rögtön adott volt - ami nem utolsó egy pszichológiai kezelésnél. Több mint egy év "beszélgetés" után is azt mondta, hogy az én fejemben a múltbéli feldolgozatlan sérelmeken kívül semmi baj nincsen, tán kéne egy normális orvos után nézni. Normális orvost megtaláltam, de mint az előbb írtam, megállt ott a dolog, hogy most magamat kezelem. Pedig annyira szeretném már, ha ennek vége lenne. Az átvirrasztott éjszakáknak, a halálfélelemnek, a zsibbadásoknak - ennek az egész tortúrának. Borzasztó így élni.  Hogy ezeken az éjszakákon nem tudom, lesz-e holnap.

Megint itt

Jaj annyi minden történt, azt sem tudom, hol kezdjem. Legelőször is: voltunk a Mátrában unokatesóm ballagásán. Annyira nagyon jó volt, a távolság miatt rég nem látott családtagokkal is találkoztunk, sőt, még a Kanadai rokon is tiszteletét tette - úgyhogy a hangulat és az öröm (ünnepség nélkül is) adott volt. Egy szép szertartás, egy isteni sokfogásos ebéd és dínom dánom után hatalmas traccsparti kerekedett. A nagy sokaságban mindenkinek akadt beszélgető partner, természetesen azt sem tudtuk, ki kinek a társaságát keresse, persze mindenki szépen lassan sorra került. Úgyhogy lepcses számnak volt mit dolgozni, hazafelé nem is kívánkozott koptatni nyelvecskémet. Viszont vezetni azt nagyon rossz volt. Én, aki imádok a volán mögött ülni, nálam ember ezt jobban nem szereti, nem gondoltam, hogy bármikor is ilyet mondok, de ez tény. Annyira elfáradtam a sok benyomástól és ingertől, no meg a korai indulástól, hogy hazafele kőkeményen koncentrálnom kellett, hogy ne legyen semmi baj. Nem is vállaltam az elejétől-végéig autópályát, avagy a monoton utazást, hanem inkább a csodálatos falvakon, erdei tájakon mentem keresztül, ami azért változatos volt, és nem kicsit szemet gyönyörködtető. Sajnos a képek nem adják vissza azt a csodát, amit én ott éreztem és magamba szívtam:

Pénteken egy csodás napnak néztünk elébe. Anyák napja volt az oviban. Az utolsó ovis anyák napja a fiamnál. Lázas készülődés előzte meg, ő is, én is nagyon izgultunk. Annyira cuki volt, gőzerővel gyakorolta még itthon is a verset. Meg is lett az eredménye: egy olyan csodálatos műsort vezettek színpadra az óvónők, hogy az elmondhatatlan. Én nem vagyok az a sírós típus, bár nagyon szentimentálisnak teremtett az ég, hát most mégis nem kicsit megkönnyeztem. Csodálatos volt, leírhatatlan és feledhetetlen. Alig várom, hogy meglegyen videón. Tutira minden nap nézegetni fogom - legalábbis egy jódarabig. Aztán meg majd sűrűn előveszem. Egy vörös rózsa kíséretében ezt a gyönyörű tálat kaptam a kisfiamtól, amit ő készített:

Azt hiszem, nem fogom kicsomagolni (bár már többször rám szólt a kisfiam, hogy ebből enni lehet, egyek már belőle), hanem a vitrinben lesz a helye, a kis kincsestárban. Imádom ezt is, mint a többit. Jó néha elővenni őket, és elmélázni, milyen is volt AKKOR...

Közben elkezdett drága férjem dolgozni. Egyre inkább odavan ezért a munkahelyért, egyre jobban tetszik neki. Remélem, megmarad ez a lelkesedése (a kezdeti nehézségek után), megtalálja a helyét itt, és szeretni fogja. Szívből kívánom neki, érezze jól magát itt. Úúúúúúúúúgy szeretném...

Aztán a héten megérkezett Doruska óvódai levele is, mely szerint felvételt nyert a hőn áhított oviba. Olyan boldog volt, hisz nagyon szerette volna, ha Beni csoportjába (volt csoportjába) járhat, ugyanazokhoz az óvónénikhez. Talán így a beszokás is könnyebb lesz. Azt kell mondjam egy kicsit nagyképűen, ettől nem tartok, hiszen Dorina korát meghazudtolóan bölcs és értelmes, mindent meg lehet vele beszélni, és hihetetlenül simulékony. Büszke anyai szívem nem aggódik, töltött már benn Benivel az oviban napot, ahol a bátyjával kevésbé foglalkozva hátravonult a kislányokkal a babasarokba, és ott játszott. Nem gondolva ránk, nem törődve semmi mással. Jó tudom, minden csoda három napig tart - Beninél két hétig. Akkor múlt az újdonság varázsa, és kezdett kapaszkodni és pityeregni, hogy "anya, ne hagyj itt kérlek"! És sajnos sokáig tartott. Nem szeretném ezt mégegyszer átélni, mert minden egyes ilyen alkalommal kitéptek egy darabot a szívemből. Hiszen én úgy vittem volna, úgy maradtam volna, bármit, csak az én kisfiam ne legyen szomorú. Hiába mondták az óvónénik, hogy mindez két percig tart nála, aztán kezét-lábát törve rohan autózni-vonatozni a fiúkkal. Az a pár perc nekem akkor is nehéz volt. És ha pesszimista vagyok, ezt még kétszer végig fogom csinálni - ugyanígy. Meglátjuk... vannak még csodák! Velem bizony történnek :D:D:D (ld. gyermekeim)!

A hét eseményei

Már megint hanyagoltam a blogot. Annyira zsúfoltak a napok, hogy elröppen az idő, estére meg már nem látok ki azon a két kis résen, ami a szemem helyén díszeleg. Pedig nagyon igyekszem kitartó és erős lenni.

Ma például fát vágtunk, hármat is. Szüleim kertjében irtózatos szaporodásnak indult az ecetfa, aminek anyukám nem bírja a szagát virágzáskor - ami hamarosan következett volna. Így hát halálra ítélték a három fát. Férjem hősiesen nyeste a láncfűrésszel, aztán hárman húztuk a kötelet, hogy boruljon - természetesen jó lett volna, ha arra, amerre mi akarjuk. Természetesen én is ott feszítettem a kötélhúzás élén, hiszen közölte a férjem, hogy az én egy póniló-erőm hiányzik ahhoz, hogy a fa tökéleteset boruljon :D. Nahát ezen ne múljon! Odavágtam a póniló-erőt, és dőlt is a fa. Ugye nem kell mondanom, hogy ez tökéletesen rajtam múlt? Nem a mázsa feletti súlyú férjemen és a mázsa közeli súlyú apukámon, hanem rajtam! Mert az az egy póniló-erő az bizony egy kőkemény póniló-erő, akárhonnan nézzük is :D

A gyerekek közben élvezték, hogy udvaron lehetnek (az én drága panel-gyerkőceim), ástak, virágot szedtek, Beni kijött segíteni fát hordani, úgyhogy tartalmasan telt a nap. El is fáradtak estére úgy, hogy nem kellett nekik könyörögni, hogy elaludjanak. Legfőképp, hogy az én nagyfiam nem is aludt délután. Ugyan már több mint egy éve nem alszik ebéd után, de ma akkorát dolgozott, hogy még... Hát igen, az esték ilyen esetekben már nehezek, hiszen jön a nyuszika-szindróma (ha sapka van rajtad az a baj, ha nincs, akkor meg az...). De hősök voltunk, kibírtuk, még egy fél esti mesét is meghallgattak, úgyhogy azt hiszem, jól zárult a nap.

A héten voltunk Doruskámmal a sebészeten. Újra megröntgenezték, de szerencsére nem találtak semmit, a csontja szépen összeforrt. Valószínűleg a növekedéstől IS fájnak a lábai, a törés meg még sokáig front-érzékeny lesz, úgyhogy nem marad más, kitartunk. Azért megnyugtatásnak nagyon jó volt ez az orvoslátogatás. Az én pici lányom meg annyira ügyes volt. Hozta a fonalhajú kisbabáját, akit még a röntgen asztalon is maga mellé fektetett, épp úgy, ahogy neki kellett feküdni, úgyhogy haláli aranyos volt. Mondanom sem kell, pillanatok alatt lekenyerez mindenkit. És úgy tud fürödni ebben a népszerűségben!!! Bár most egy kicsit alábbhagyott, mert beleérkeztünk ebbe a szégyenlős korszakba. Hát nála még ez is "lájtosabb" mint Beninél volt, mert a kisasszony legalább hatalmasakat köszön - és csak utána bújik belém pár percre. Beni még erre sem volt hajlandó. Sebaj, ezen is túl leszünk, ahogy én a kis cserfes lányomat ismerem, elég hamar :D

Szerdán meg Miluskám kapta meg az utolsó pneumococcus elleni védőoltását. Hason feküdt, és annyira ügyes volt, hogy meg sem mozdult. Az asszisztens néni meg is jegyezte, hogy le sem kellett volna fogni. Természetesen azért jól megsértődött, és ennek hangot is adott, de szerencsére nem tartott sokáig a bánata, fél perccel később már fülig ért a szája, és leste a játékokat. Szerencsére az esetleges láz sem kísérte az oltást, úgyhogy ez nagyon pozitív kimenetelű volt. Nem úgy a fogzás. Kismanónak ugyanis november óta egy foga sem bújt, és most pótolni igyekszik. Négy foga jön egyszerre lenn. Már részben áttörték az ínyt, meg vörös dudorokat produkálnak, amitől az én kis manóm iszonyúan szenved. Tegnap éjjel háromnegyed-kettőkor felébredt olyan zokogás kíséretében, hogy aki hallotta, arra is rátört a világfájdalom. Kriszti, remélem, nem ébredtetek fel rá!!! Egyszerűen vígasztalhatatlanul sírt. A fájdalom-csillapító után kissé megnyugodott, és akkor már álomba lehetett cirógatni. Természetesen a nagy ágyban apa mellett. Mert ott a csudijó aludni, ha éjjel kidobja az ágy!!!

Pénteken ballagásra megyünk a mátrai rokonaimhoz, konkrétan unokatestvérem ballag, és én erre az alkalomra kaptam egy nagyon csinos ruhát a férjemtől. Olyan boldog vagyok. Én amúgy is nagyon szeretem a nőcis cuccokat, és ha alkalom van rá, hogy csinosan felöltözhetek, na hát az nagy öröm számomra. Ez a ruha meg hát, hogy is mondjam, még fel sem vettem, de már imádom. Majd rakok fel fotókat a ballagás után.

Igyekszem most nem ennyire lusta lenni és hamarabb blogolni. (na mégsem volt olyan könnyű az elalvás, most voltam benn megmasszírozni Dorina hátát)