Mostanában folyamatosan rácsodálkozom az én végtelenül okos gyermekeimre. Pár eset:
Barátainkkal elmentünk egy balaton-parti üdülőbe pancsikolni egyet. Az üdülő csodálatos, olyan parkkal , fákkal, hogy mókus szaladgált tőlünk nem messze. A gyerekek - kíváncsiságuknak és játékosságuknak hódolva - letéptek pár falevelet. Benivel elbeszélgettünk, megkértem, lehetőleg ne tegye, mert az fáj a fának. Másnap nyugtáznom kellett, hogy megfogant a monológom Beni agyában, mert ugyan letépte a fa levelét hazafele jövet, de szembefordult vele, és tágra nyílt szemekkel bocsánatot kért a fától. :D
Dorina imád beszélgetni, csacsogni, és hihetetlenül fogékony mindenre. Három éves létére hatalmas szókinccsel rendelkezik, nagyon választékosan beszél. Ma reggel fésültem a haját. Ez nem tartozik Dorus kedvenc műveletei közé, így az első copf készítésénél meg is jegyezte:
- Anya, olyan meredeken fésülsz, hogy csak na!!!
Anyukámnál van egy édes, nagyon szelíd kiscica, akit Dorka imád. Leültek anyukámmal egymás mellé az udvaron, Dorka a kis székére, majd maga mellé mutatva közölte anyukámmal:
- Mama, hívd a cicát ide erre a szent helyre!!!!
Régebbi eset:
Dorka átjött hozzám, és panaszkodott, hogy Bence nem köti rá a kiskutyájára a "pórázt". Mondtam neki:
- Menj vissza, és kérd meg szépen, akkor biztos, hogy megcsinálja! - ő egy odadobott "jó, anya" után visszament Beni szobájába, és hallom, mondja:
- Bence, azt mondta anya, rakd rá, vagy pofon lesz!!!
Reggeli elmaradhatatlan program, hogy a nagy ágyban összebújok a gyerkőcökkel. Dorina, érezvén, hogy azért nem teljes a család, kérte, hívjuk fel apát. Tárcsáztam, majd odaadtam a telefont. Dorka mondja:
- Szia Apa! ... Nem a Bence vagyok te, hanem a te hercegnőd!!!
A következő címkéjű bejegyzések mutatása: aranyköpés. Összes bejegyzés megjelenítése
A következő címkéjű bejegyzések mutatása: aranyköpés. Összes bejegyzés megjelenítése
Útban a Balaton felé beszélgetés-sorozat zajlott a kocsiban. Beni nagyon okos ténymegállapításait barátnőm eképp nyugtázta:
- Beni, hogy neked mennyi eszed van!!! - mire Dorina:
- De nekem is mennyi eszem van ám!!!!!
Dorinának szép hosszú szőke haja van, de nem igazán szeret fésülködni. Pedig tényleg próbálok nagyon óvatos lenni, de sokszor néha így is meghúzom a haját sajnos. Ma reggel nagyon nem volt kedve a frizura-gyártáshoz, és miközben fésültem, ezt mondta:
- Anya, nézzél filmet a nappaliban, ne velem foglalkozz kérlek! - döbbenetes volt ezt hallani egy három éves gyerektől. Mindenesetre jót nevettem :D
Ma nagyon nagy készülődésben voltam. Ugyanis holnap jönnek vendégek megköszönteni Dorinát, hiszen igen éltes lett angyalom, betölti hamarosan a három évet. Sütöttem rántotthúst, fasírtot, csináltam francia salátát, meg megsütöttem a holnapi nap fő attrakcióját, a szülinapi tortát. Na ez szegény olyan szerencsétlenre sikeredett, legalábbis szerintem. Annyira elképzeltem, gondolatban már megcsináltam, kidíszítettem, hát közel sem jár ahhoz a mostani formája. Azért remélem örülni fog neki a hercegnőm.
Mi ma megköszöntöttük a gyermekeket. Én több ok miatt is nem szeretek együtt köszönteni másokkal. A mama köszöntése az legyen csak az övé, a mienk is kis családi banzáj :D Ez így van jól. Holnap csinálok dínom-dánomot, meg a torta is holnap lesz, de az ajándékot odaadtuk. Volt nagy-nagy öröm. Dorina kapott játékkonyhát, egy nagyon szép babát, ami olyan mint a barbie nagyobb kiadásban (Witch), meg a mostani mániája a Chi-Chi love kiskutyák - na ebből is kapott négyet. Ez utóbbi nagyon megtetszett Milánnak is, és szerette volna megnézni, mire Dorka jött mérgesen apához:
- Apa, Milán el akarja venni a boldog szülinapomat! :D
Benit is megköszöntöttük, ugyanis neki meg hamarosan névnapja lesz. Az ő első neve Krisztián, mint apukájának, és mivel szegénykém karácsonykor született (épp 24-én), így meg szoktuk ezt a névnapját is tartani. Ő kapott egy ismeretterjesztő könyvet (Hogyan készül c.), egy autós készletet, amiben van két autó meg kilövő rugókkal, meg egy foglalkoztató füzetet. Meg is beszéltük, hogy holnap azt fogja csinálgatni (nagyon szereti), meg az esti mese helyett az új könyvet tanulmányozták apával. Olyan boldog vagyok, hogy örültek! Nagyon örültek! És ez mindent megért.
Ezt még le kell írjam: a héten megcsináltam életem első túrófánkját. Hát ez többszörös meglepetés volt nekem. Egyrészt: ha tudom, hogy ez ilyen egyszerű, már hamarabb csinálok. Másrészt: hihetetlen nagy buli volt, ahogy ezek a jópofa labdacsok saját magukat forgatják az olajban. Esküszöm: én voltam a szurkoló tábor. Komplett versenyt csináltam, szurkoltam, szóval nagyon jól mulattam. Olyannyira megtetszett, meg annyira megszerettük, hogy most ott várja fél kiló túró, hogy holnap megcsináljam. Alig várom, hogy újra ott szurkolhassak a lábas fölött :D
Aki ismer, az tudja, hogy én teljesen érzelmi síkon élem az életemet. Ezért is tökéletes társ számomra a férjem, hiszen ő velem ellentétben abszolút racionális, szóval szépen kiegészítjük egymást. Az én érzelmes lényemnek csodálatos jelentőséggel bír a tegnapi nap. Rá kellett jönnöm, mennyire igaz az, hogy a bajban ismerszik meg, ki a jó barát. És komolyan, hihetetlenül jó érzés volt, hogy tegnap két barátnőm is felhívott, hogy segítsenek abban, hogy az én férjem munkát találjon, van, aki meg azt érezteti folyamatosan, hogy igenis aggódik értem, fontos neki a lelki állapotom, és ha kell, ott a válla. Ez nekem olyan nagyon-nagyon sokat segít! Köszönöm nektek! Tiszta szívből köszönöm! Ha nem is lesz a munkákból semmi, nem ez a lényeg, hanem az, hogy gondoltatok ránk!
Még utószónak annyit: mostanában csodálatos ébredéseim vannak. Kaptam a férjemtől egy jácintot. Ő most kinyílt, és csodálatosan illatozik. Mikor kinyitom a szemem, napsütés fogad, madárcsicsergés, és a virágillat. És ez hihetetlenül jó érzés a hosszú hideg tél után! Nagyon jót tesz a lelkemnek, hogy így kelhetek fel. Amplik, ezt akartam átadni neked!
Egy nagyon aranyos "gyerekszájas" bemondással kezdeném. Az történt, hogy délelőtt a jó időt kihasználva gyorsan autóba ültünk, hogy elmenjünk sétálgatni, levegőzni kicsit a Velencei-tó partjára. Persze meglepetésnek szántuk a gyerekeknek, nagyon szeretnek ott kirándulni, úgyhogy nem mondtuk el. Bence egyfolytában kérdezgette, mi lesz az úticél.
- Megyünk az orrunk után!
- Akkor kérdezzétek meg az orrotokat és mondjátok el nekem! :D:D:D
Egy döbbenetes élménynek voltam részese pont ezen út közben. Elmesélem. Kb. másfél éve egyszer pecázásból tartottunk hazafelé, mikor az egyik kereszteződésben észrevettük, hogy egy mozgássérült ember a szűken bevett kanyar miatt felborult a motoros tolószékével. Persze azonnal megálltunk segíteni, felállítottuk a kocsiját, és beleültettük. Megkérdeztük, ne vigyük-e inkább be a faluba, nem kért belőle, de nagyon hálásan köszöngette, hogy segítettünk neki, hiszen egyedül semmire sem ment. Elbúcsúztunk.
Ma ugyanazon az úton mentünk. Ő ott állt az út szélén, és ahogy meglátta az autót, őrült integetésbe kezdett. Természetesen néztem a visszapillantót, hogy vajon mindenkinek integet-e, mert olyan felfoghatatlan volt számomra, hogy ennyi idő távlatából még emlékszik ránk. Hát bizony csak bennünket tisztelt meg az üdvözlésével. És innentől nyilvánvalóvá vált számomra az, amit igazából eddig is tudtam, hogy mennyire apró, mások számára jelentéktelen dolgok, egy icipici fáradság is elég ahhoz, hogy örökre beleírjuk valaki lelkébe a nevünket. És óhatatlanul is kijött belőlem (bocsánat amplik :D) hogy mennyire lelkiszegények az emberek. Hogy mennyire nem tudják azt, vagy nem értik, vagy nem érzik, hogy egy apró kedvességgel mekkora örömet okozhatunk másnak és ezzel saját magunknak is. Természetesen nem általánosítok, mert nem szabad, és nincsenek előítéleteim sem, csak nagyon-nagyon rossz tapasztalataim. Viszont azt is el kell ismernem, hogy nagyon szerencsés vagyok, mert én mind párkapcsolatban, mind barátban megtaláltam az én lelki társamat. Nem is tudom, mi lenne velem nélkülük.
Meg kell mondjam, a bál nem váltotta be a hozzá fűzött reményeimet. Először is: baromi hideg volt. Mondjátok meg, hogy van az, hogy egy étterem, amely rendezvényt elvállal, a belső fűtés kapacitását 16 (!!!) fokban határozza meg? És hosszas könyörgések árán sem lett melegebb. Úgyhogy most torokfájással és az orromat törölgetve ülök itt. A vacsi azért jó volt: az előétel hortobágyi palacsinta, főétel nekem gyümölcsös csirkemell, férjemnek "öreghegyi tarja-szelet" (hagymás gombás husika), majd fekete erdő kocka volt. Hozzá fincsi vörösborocskát ittunk, meg Tokaji aszút.
Ez volt a csudi hercegnős ruhám. Istenem, de imádtam! (köszi Klau!!!) Olyan jó volt egy kicsit nem melegítős-kócos-liszteskezű anya lenni!
Szóval a nagy vacogások közben megvacsiztunk meg barátnőmmel elboltoltuk a tombolák nagy részét. Előtte meghallgattuk az egyik óvónéni testvérének amatőr kórusát (musical-eket adtak elő), nagyon jók voltak. Fantasztikusan élvezhető, magával ragadó előadás volt. Csak úgy pattogtam a székben a nagy viháncban, ahogy eggyé váltam a zenével és a tánccal. Jó, hogy vacsi előtt léptek fel, semmit nem garantáltam volna teli hassal :D
Aztán lázasan elkezdtünk mi csajok készülődni, mert végre felléptünk a country-val. Igazság szerint mindenki elfelejtette az izgalmat, hiszen csak arra tudtunk gondolni, hogy végre ugrálunk meg rohangálunk, talán nem fognak a fogaink átrendeződni a sok vacogástól.
Hatalmas sikerünk volt! Visítást, vastapsot is kaptunk, a műsor végét meg hatalmas ováció követte! Nem is gondoltam volna. De nagyon örültünk!
ÉS IGEN, EKKOR MÁR NEM FÁZTUNK!
Ó YEAH!
A tombola-sorsolásnál még segédkeztem, osztottam a nyereményeket az illetékeseknek, de utána már nagyon rosszul voltam. Hiába, "nem szokta a paraszt a szántást"!!! Nagyon fáradt voltam, és fáztam. Így elbúcsúztunk és eljöttünk. És el ne áruljátok senkinek, de az egész éjszakám arról szólt, hogy azon gondolkodtam, mi van a gyermekeimmel. Hogy nyugodtan alusznak-e, nem sírtak-e utánunk altatáskor, meg ilyen dolgok. Hát normális vagyok én? Még ott is a képeiket mutogattam (igaz kérésre), de mikor végre kikapcsolódhatnék sem tudok lélekben eltávozni tőlük! Egyszerűen imádom őket, ők az életem és nagyon hiányoztak.
Most más téma: édes kicsi Bencuskám. Ma fürdetés előtt megtalálta az alkalmi táskámat. Hozta oda, kérdezte:
- Anyuci, mi ez?
- Az az én estélyi táskám!
- Tényleg? Ebben vannak az álmaid?
Hát, eltartott egy darabig, mire eljutott a totál fáradt agyamig, hogy mire gondolt, de akkor bizony egy hatalmas mosoly ült az arcomra és a szívemre is. Mondtam már, hogy imádom a gyermeki logikát?
A másik: imádom babusgatni, becézgetni a gyerkőcöket. Ritkán hívom őket a nevükön (leginkább mikor mérges vagyok :D), valószínűleg ez ihlette kicsi Bencémet, mikoris lezajlott a következő eset:
Miután ők jóllaktak, viháncoltunk, báboztunk egy nagyot, kimentem a konyhába bekapni pár falatot. Mivel Bencus - valószínű a tegnap este hozományaként - nagyon bújós, egyfolytában velem akart lenni, nem telt el sok idő, míg jött utánam. Mikor meglátott, ezt kérdezte:
- Hát te eszel, drágaságom? - forróság öntötte el a lelkemet és össze-vissza puszilgattam :D
Még az aggódónak ideírom a blogba: Milánnál laktóz-intolerancia dokumentálva. Megkaptuk a kedvezményre jogosító papírt is, amivel a doktorúr majd felírhatja manónak a tápszert és a Sinlac-ot. Mostantól semmi tejtermék. Nagyon sajnálom, mert arany kicsikém imádja a sajtot (10-15 dkg-t bepuszil szuszra) meg a tejszelet is menő - bár ez mindegyik gyerkőcnél. Nekem is van mit tanulnom, hiszen külön kell főzni neki, meg a lelkét szemmel tartva odafigyelni arra, hogy a nagyok úgy egyék a kedvenc hűtős csemegéket, hogy a kicsinek közben ne szakadjon meg a szíve. Ki kell találnom, mivel pótolhatom számára ezeket a dolgokat. Nem lesz egyszerű. De esküszöm, megtanulom, és igyekszem úgy csinálni, hogy a lehető legkevesebbet érezze a "más"-ságából.
Beni kitalálta, hogy menjünk el sétálni a csónakázó tóhoz. Tele volt korisokkal. Kerestünk egy nyugodtabb, de bejáratott helyet, ahol csak mi csúszkáltunk. Nagyon élvezték a gyerekek. Igaz, Dorina sokat nem volt talpon, csak akkor, amikor két kézzel tartottam az overáljánál fogva. Ilyenkor nagyon nagyokat kacagott, mert oltárira élvezte, hogy próbál lábra állni, és kilibben hol jobbra, hol balra. Volt olyan is, hogy nem fogtam, és kinyúlt hason, mint a kisbéka. Érdekes módon ő ezt is nagyon élvezte. Milyen csodálatosan szép is a felhőtlen gyermekkor! És olyan nagyon jó, hogy velük részese lehetek ezeknek a feledhetetlen pillanatoknak!
A feledhetetlen pillanatokról jut eszembe: gazdagítottuk és színesítettük az aranyköpések palettáját. Beni bakancsa beázott. Megkértem, figyeljen oda, hogy többet ne lépjen vízbe (pocsolyába), mert akkor tüdőgyulladást is kaphat. Mire ő:
- Á anya, nem kaphatom el, hát kaptam védőoltást! :D
Úgy látszik, többet tud bármelyikünknél. Micsoda csodás védőoltás volna, ha így volna! Történetesen a DiPerTe volt az, amire ő gondolt, mert nemrég (egy hónapja) kapta meg a hat éves korban esedékest és úgy látszik, igencsak élénken él még a emlékeiben. Jó lenne, ha ezek valóban ilyen pajzsként védenék a szervezetünket, nem csak egy (ez esetben három) betegségtől, hanem az összestől. Hm, talán Bencéből még egyszer biológus lesz. :D
Ma sikerült eljutnunk bőrgyógyászhoz. Jóformán még le sem vetkőztettem a manót, kibökte az orvos: ekcémás a gyermekem, ez bizony atópiás dermatitisz. Elfogadtam, ismét gyógyszertár, ismét krém. Ezúttal szteroidos. Tényleg nincs más megoldás? Viki, te vérprofi vagy, előbb tudtad, mint az orvosok, mi a baj. Köszi. Ha tudsz csodaszert, várom nagyon a hasznos infókat! Nagyon hálás lennék... Bocsássa meg a világ, de magától a szótól, hogy "szteroid" frászt kapok. Alapjában véve sem vagyok gyógyszerpárti (persze itt meg kell jegyeznem, hogy a muszáj nagy úr), sokkal jobban pártolom a természetes gyógymódokat, ezt követi a homeopátia. Ezeket sokkal szívesebben használom, és megmondom őszintén jobban be is vált.
Arany kicsi lánykám megint odamondott. Nem is akármilyet. Az volt az eset, hogy épp kanyarodtunk ki egy lakótelepről, és a szemben lévő autós úgy gondolta, pont elfér ő is, igaz, az ujjam már nem tettem volna be a két kocsi közé. Megjegyeztem a szerelmetes férjemnek: - Láttad? Majdnem belénk jött a Subaru! - Dorinám nagyon félrehalott valamit, mert visszakérdezett: - Mi anya? Szopó ló? :D
Na délután Bence is hozzátette a magáét. Hatalmas dialógusunk volt. Ballagtunk az utcán anyósomék felé és állandóan a sapkáját húzkodta. Miközben megigazítottam, megjegyeztem neki:
- Kisfiam, akinek menyasszonya (!!!!) van, az legyen jólöltözött! - mire ő:
- De anya, tényleg, tudod hány gyerekünk lesz?
- Na mennyi kisfiam?
- Hát nyolc!
- Húha, akkor sokat kell tanulnod, hogy jó munkád legyen és sokat keress!
- De anya, nem gondolod, hogy én megveszem a nyolc kiságyat! Majd megcsinálom!!!!! Fából! :D:D:D
Én ismételten rácsodálkoztam arra, hogy micsoda hatalmas és tiszta logikája lehet egy hat éves kisgyermeknek. És bármily egyszerű és egy felnőtt számára nem jelentőségteljes dolog az, ami az ő kis agyában megszületett, én mégis végtelenül büszke vagyok rá. Hihetetlenül nagyon. És bár nagyon érzelgős tudom, de úgy érzem, nem tudom elégszer mondani, hogy mennyire boldog vagyok, hogy ők itt vannak nekem.
Ebből kifolyólag jutott eszembe egy minap olvasott cikk, hogy egy pár két éve történt házasságkötésükkor megállapodtak, hogy nem lesz gyermekük. Most a feleség másképp gondolja, és úgy érzi, mégis szeretné tovább adni valakinek az életét. A férj azonban közölte, hogy nem hajlandó egy húsz-harminc éves felelősséget felvállalni. Úristen! Mondjátok meg, tényleg van aki csak ezt veszi észre? Mert igen, valóban nagyon sok lemondással jár egy gyermek, és a legnagyobb felelősség, a legnehezebb hivatás, de a legszebb is. Mástól nem kapjuk meg azt az őszinte és tiszta szeretetet, amit ők adhatnak, máshogy nem élhetnénk át azt a csodát, ahogy általunk, a kezünk által válik emberré valaki, hogy megtapasztalhatjuk, mennyire voltunk jók vagy rosszak, ahogy felépítettük benne a világhoz, a túléléshez, az élethez szükséges várat és csak rajtunk múlik, hogy ez mennyire stabil lábakon áll. És hogy még a realitás talaján is maradjunk, mi anyák élhetjük át a természet legnagyobb csodáját, ahogy két pici sejtből - magunkból - alkotunk egy pici embert. Ilyenkor szoktam nevetni azon, mikor egy férfi közli, csináltam egy gyereket! Nem, drága, te nem csináltál, félórát vigyorogtál és adtál egy sejtet, abból ÉN csináltam kezet, lábat, orrot, szájat, hasat, hátat, stb. Szóval kisembert. Na igen, így van ez. Javítsatok ki, ha tévedek. Hát meg lehet fosztani egy nőt ettől? A gyermekvállalás csodájától? Ugye nem?
Mostmár biztos, hogy nem atópiás dermatitisz. Ergo: holnap ismét orvost látogatunk. Az utasítás az volt, hogy a pirosan pöttyös bőrfelületet (ami akkor még csak a bal karján volt) kenegessem, de szigorúan csak ott, és ha elmúlt, nehogy folytassam. Én szótfogadván bőszen krémeztem manó bőrét, ő meg hősiesen tűrte, sőt, izgalommal figyelte, mi történik. Ma estére már ezek a nyavalyás pöttyök átterjedtek az oldalára, hátára, fenekére, a jobb könyökhajlatában is teli van, és a jobb oldala is pöttyös már. Természetesen a hóna aljáig fel/elkúsztak ezek a mikezek. Félek, aggódom. Nagyon. Alig várom a holnap délutánt, hogy vihessem az én szeretett doktorbácsimhoz, remélem okosabbak leszünk.
Hihetetlen, hogy egy alig három éves (úristen, egy hónap múlva három éves!!!) kislány mit tud produkálni. Az történt ugyanis, hogy édesen vonatozott amikor Bence rárontott és önkényesen elvette tőle az útjelző táblákat, amin persze arany hercegnő vérig sértődött. Bence megkapta a magáét apától, szokásos ész-osztás, mire Dorina odalépett: Bencse, ha játcsani akalsz vele kéld el szépen! Megéltetted? - és a biztonság kedvéért mégegyszer visszakérdezett: - Hm? Megéltetted? - és amikor én rákérdeztem, hogy ezt ő hogy gondolja, a válasz azt volt: - Anya, én csak tudni akalom, hogy megéltette! :D
Ma délután itt volt Beni régen látott kisbarátja játszani. Megint csak elégedetten nyugtáztam, hogy sikerült örömet szereznem a fiamnak - azaz rögtön két kisgyereknek, mert annyira jó érzés volt, mikor kinyilvánította maradni akarását a kisfiú. Úgyhogy rögtön abban maradtunk mi anyák, hogy ezt majd folytatjuk, azaz "kölcsöngyerek visszajár" mármint hozzánk. :D Aztán ha megjön a jóidő (csak jönne már), akkor már a játszótéren is lehet bandázni - a környéken lakó barátokkal is. Láthatóan olyan apró dolgok elegek ahhoz, hogy egy kisgyerek boldog legyen, és ha ezen múlik, én örömmel megteszem. Remélem, ez a kisbarátja sokáig megmarad Beninek, nagyon szeretem! Bár az is igaz, hogy ebben abszolúte nem én döntök. Mivel élénken élnek még bennem az emlékeim, kitartóan tartom magam ahhoz az elhatározásomhoz, hogy nem fogok beleszólni abba, hogy kivel barátkozik a fiam. Azaz remélem, nem hoz olyan helyzetbe, hogy bele kelljen szólnom. Persze ezek nagyon szélsőséges helyzetek, minden szülő rémei, azaz rémképei, de inkább nem is gondolok rá. Bízom a fiamban, és ezt éreztetni is próbálom vele. Elég okos ő és remélem elég törődő vagyok én, hogy jó ember legyen belőle!
Beni délelőtt mesét akart nézni. Ki is találta melyiket, így nekem szegezte a kérdést: Anya, berakod a Vadkalandot? - mire Dorina visszhangként: Anya, berakod a "Vadkandallót"? :D
