A múlt hét zökkenőmentesen telt, így azt hiszem, itt volt az ideje, hogy bebizonyítsuk, minden csoda három napig tart. Kezdődött azzal, hogy rosszul, és iszonyú nehezen ébredtek a gyerekek. Doruska már az indulásnál nyűglődött. Az oviba érve pedig - az átöltözés után - egy hirtelen mozdulattal átfonta a karjait és a lábait is rajtam, és olyan erővel szorított, hogy a kék és lila minden árnyalatában játszott a fejem. Jött a sírás, óvónéni kezéből anya után nyúlás, ablakból sírva integetés három másodpercig, majd anya elvonulása összeszorult szívvel és görcsben lévő gyomorral. Hihetetlenül rosszul esett a lelkemnek, és csak azért nem kezdtem térdre borulva, a padlót csapkodva zokogni (ugye érződött az irónia???), mert egyszer már ezt végigcsináltam a nagyfiúval, és tudtam, reméltem, ő is megnyugszik pár perc alatt. Az óvónénik elmesélése alapján ez így is történt, hamar megnyugodott, megint nyomta a dominó-partit Kati nénivel, játszott nagyot, majd történelmet írt: CUMI NÉLKÜL elaludt. Én olyan büszke voltam rá, ennek hangot is adtam, és láthatóan ő is borzasztóan becsülte magában ezt a hatalmas teljesítmény. Hiszen valóban az volt egy olyan kislánytól, aki eddig letenni sem volt hajlandó a "pipát". Remélem, lassan eljutunk oda, hogy már egyáltalán nem kell neki. Imádom ezt az okos pici lányt.
Bencikének nagyon megy a suli egyelőre. Azt mondja, nagyon szeret járni, jól megcsinálja a feladatait, a napközi alatt majdnem teljesen végez a házival is (eddig egy esetben maradt egy picinyke feladat itthonra), és - ami tőle hatalmas teljesítmény - többnyire viselkedik is. Borzasztóan aggódtam, hogyan fog az én fiam megülni ennyi időt a hátsóján, hiszen öt percet képtelen egy helyben lenni, de működik a dolog. Remélem, így is marad. Olyan büszke vagyok az én nagy iskolás fiamra.
Milánkám nagyon szétszórt érzelmileg. Egyszer láthatóan nagyon élvezi a monopóliumát, hol egyik, hol másik tesó szobájába oldalog szétrakodni és élvezni egyedül a játékhalmot, de aztán odaballag a nagy faliképhez, amelyik több kis képből van összerakva, és hívogatja, szólongatja a testvéreit. Hihetetlenül hiányoznak neki. Ma ő is nagyon nehezen ébredt a délutáni alvásból, de amikor megkérdeztem, hogy elmenjünk-e Dorkáért, majd Bencéért, szemei kipattantak, és eszeveszett bólogatásba kezdett. Naná, hogy induljunk, anya, mit gondolsz? Alig várom!!- ez látszott a fején :D Ezúttal csendes megadással tűrte a pelenkázást, átöltöztetést, cipőhúzást, aztán őrült tempóval ugrott fel az előszoba szekrényre, hol elfordítja a zárat, mert azonnal indulni akart. Ilyen csodálatos és összetartó testvérek ők. Ezt mindenképpen megpróbálom bennük megerősíteni.
Ma velem is hatalmas dolog történt. A szivemmel ugye régóta problémám van, de mióta a sürgősségi agyament orvosai szimulánsnak tituláltak, azóta nem nagyon találok itt olyan orvost, aki foglalkozna velem. Ezen okkulva (és Krisztikém nem kis picsánrúgásának hatására - köszönöm ezerszer neked!!!) írtam a SOTE egyik orvosának egy levelet szombaton este (talán ezért is nem írtam blogot, mert kidöglöttem, mire azt a levelet össze(vissza) fogalmaztam :D). Ma reggel válaszolt: csütörtökön mehetek hozzá!!! Megvizsgál! Hát el nem tudom mondani, mit éreztem akkor, mikor olvastam a levelét. Talán most, talán ezúttal vége lesz a tortúrámnak. Tudom, más azt kívánja, ne találjanak semmit, én azt kívánom, találjanak. Találjanak valami olyant, ami orvosolható és meggyógyíthatnak. Mert valami nem jó, érzem, mindegy honnan jön. Ha most kiderül, esküszöm, én leszek a világ legboldogabb embere.
Bizony, ma elkezdődött a suli-ovi. Hajnal ötkor már a kávét főztem páromnak, pakoltam az uzsis dobozt, és azon gondolkodtam, hogy vajon miben vigyem az édes gyerkőceimet, hogy tökéletes legyen ez a nap. Először kitettem a legkisebbemet anyósoméknál, ők vigyáztak rá, míg én életem egyik nagyon fontos feladatát végeztem. Elvittem a nagyfiam suliba, aztán a lányom oviba. Na de szépen sorban.
A suliba érvén beültettem Benit az első padba (szerencsére még szabad volt). Mivel még csak négy szülő volt a teremben, gyorsan előkaptam a fényképezőt, mert nehogymár cikibe kerüljek, hogy milyen szentimentális vagyok (mert igen, az vagyok, nagyon-nagyon, és szeretek egyébként ilyen lenni), és gyorsan lőttem képet. Aztán jött a meglepetés. Megtelt a terem, és úgy villogtak a vakuk, mint valamiféle diszkóban. Minden szülő meg akarta örökíteni ezt az első nagyon fontos napot. Én ezt látva csendben mosolyogva hátra vonultam, és onnan néztem, és nyugtáztam, nem csak én vagyok ennyire "kattant". Pár perc gyönyörködés és telítődés után otthagytam a nagyfiam.
Mikor azonban mentem érte, ért kellemetlen meglepetés is. Három ismerős kislány (csoporttársak voltak és ma együtt bandáztak) azzal fogadtak, hogy Bence ROSSZ volt! (megjegyezném az én álláspontom szerint rossz gyerek nincsen, csak türelmetlen szülő - egyébként is, hogy lehet egy gyerekre olyat mondani, hogy rossz????) Hát azt kell mondjam, krimibe illő, de minimum gyámügyre tartozó, amit én ezekkel a lányokkal csinálni tudtam volna ott és akkor. Kérdeztem, mit csinált? Mondták, hogy verekedett. Mentem a tanárnénihez, hogy rákérdezzek, mert azért ezt mégiscsak le kell tisztázni, mire ő megnyugtatott:
- Ugyan, semmi nagy galádságot nem csinált, azok a kislányok hát - leginkább az egyik szeret vadítani, és amúgy is, én csak akkor aggódjak, ha ő mondja, hogy valami nem volt rendben! - ez valamennyire megnyugtatott. Aztán beszédbe elegyedtünk a másik tanárnénivel. Nagyon-nagyon szimpatikus. Elmondta, hogy örül a kapcsolatunknak, és hogy amikor Márton-napkor még óvódásként az iskolában jártunk, akkor is beszélgetni kezdtünk, és olyan érzés volt neki, mintha évek óta ismernénk egymást. Én ma éreztem ezt vele. Azt hiszem, vele jó barátságot fogok kötni. Nah, hogy visszatérjek az előző gondolatmenethez, a lelkemet ő is helyretette, mert elmondta, hogy hihetetlenül segítőkész és előzékeny volt a fiam. Sőt, kiemelték, hogy annyira édes volt, mert erre intette az osztálytársát is, mondta neki (szó szerint): légy már kicsit előzékeny!!! Aztán hazaérve leültem vele beszélgetni, és kiderült, hogy nem volt verekedésről szó, hanem az történt, hogy az egyik kisfiú ledöntötte a lányok által épített várat, és a fiam emiatt egy kicsit rendbe szedte a bajuszát. Megvédte a lányokat. Így már annyira nem is haragudtam rá. Sőt... most lehet, hogy lesz aki csúnyát gondol, de a szívem mélyén büszke is voltam rá. Az én kis lovagom !!! Megkérdeztem tőle, milyen volt a suli. Mire ő: Anya, nagyon klassz, képzeld, van a teremben tévé!!! - hát igen, a lényeges dolgok.
Dorika és az óvoda: mikor megérkeztünk, lelkes volt, nagyon örült. Átöltöztettem, aztán bementünk. Nem nagyon akart tőlem elszakadni, egyfolytában kísérgetnem kellett, velem akart csak játszani. Még a szőnyegre is lekuporodtunk Anna-Peti-és-Gergő-t olvasni. Kapott egy kis madárkát, amit be kell fújnom a parfümömmel, hogy ha szomorú, azt a madárkát tudja szimatolni, meg a családi fényképet nézegetni. Éreztem, hogy nagyon nem haladunk, nem barátkozik, nem nyit, úgyhogy az első adandó alkalommal morzejellel szóltam az óvónéninek, hogy kinn vagyok, és kimentem a csoportszobából. Onnantól kezdve rögtön tudott játszani a lányokkal, Kati nénivel énekeltek, ő az ölébe is vette. Ez tudom, hogy sokat jelentett Dorinának. Annyira megkedvelte a légkört, hogy közölte, holnap már ott alszik. Jaj mi lesz velem? Ma is alig bírtam ki nélkülük. Azt hiszem, el fog tartani egy darabig, míg én ebbe belerázódom. Biztos vagyok benne, hogy azért ebben is megtalálom a jóságot. Az a lényeg, hogy az én pöttyeim nagyon jól érzik magukat egyelőre, hisz azért az első nap nagyon meghatározó!
És íme a képek:
