A távolmaradásom oka: időhiány, és betegség-hegyek. Még ilyen mozgalmas novemberem (sőt semmilyen hónapom nem volt). Azt sem tudom hol kezdjem. Talán életem legmeghatározóbb eseményénél: túl vagyok a szívműtéten. Egy "sima" elektrofiziológiai vizsgálatnak indult, ami egy három órás műtétté nőtte ki magát. De kezdem az elején. Arról már posztoltam, hogy találtam egy csodálatos doktor urat, aki nem hülyének nézett, hanem vizsgálgatni kezdett. Ő javasolta a fent említett vizsgálatot, mivel sem holterrel, sem UH-al nem volt kimutatható semmi probléma a sinus tachicardián kívül. Én ritkán félek ennyire, mint ekkor. Combtőben ejtettek három kis vágást, melyeken felvezették a szivembe a három katétert. Meg kell mondjam, sokkal rosszabbra számítottam. Konkrétan az injekción kívül semmit sem éreztem. Nagyon halvány csikis érzés volt, ahogy haladtak a katéterek, meg a szivem megreklamálta, mikor beértek, de semmi különös. Az egyetlen borzasztó élmény az előidézett roham volt. Éreztem, hogy közeleg a másik dimenzió, és annyit még kimondtam, hogy "akkor én most elájulok"... Itt jött az első elektroshock. Nem sikerült visszaállítani ugyanis a normális szívritmust máshogyan, így kiütöttek altatásban. Mikor magamhoz tértem kb. három perc múlva, már újra minden a normális kerékvágásban ment, csak a mellkasomba égett bele a tappancsok nyoma. Ezzel igazolódott is a probléma: AVNRT. Azaz: van egy AV csomó nevezetű ingerközpont a szívben, ami összefogja az idegeket, és ezen volt egy góc, ami állandóan belemagyarázott a "motor" dolgába. Megállította, majd újraindította a szivemet. Ezt az itteni orvosoknak hiába magyaráztam, mert konkrétan ezt éreztem, állandóan csak pszichiátriára akartak küldeni. Ezt inkább nem méltatom ehelyütt. Szerintem, tudjátok az összes kötőszót, amit én itt emlegetnék.
A lényeg: egy ablációs katéterrel elégették ezt a gócot, azóta tudok normális szívritmust produkálni. Juhééééééj!!! Bár még mindig nincs minden rendben, próbálom hívni a dokit tanácsért, erről majd később posztolok. A lényeg, hogy talán most véget ér egy öt éves tortúrám. Annyira boldog vagyok!!!!
műtét , sote , szívbetegség
Egy ideje már nem írtam, ennek oka többek között az, hogy megbetegedett szegény laptopom, de igyekszem mindent pótolni. Zajlottak az események. A legnagyobb előrelépés a betegségem felkutatásában történt. Ez a csodálatos budapesti doktorbácsi keres-kutat, és ezúttal remélem talál is. Már mindenféle vizsgálaton túl vagyok: volt vérvétel, röntgen, esemény holter, de eddig mindegyik "csak" a sinus tachicardiát igazolta vissza. Ma voltam nála, és előjegyeztet elektrofiziológiai vizsgálatra. Esszerint egy katétert vezetnek a szívembe nyaki verőéren (vagy combon) keresztül és mesterségesen előidézik a rohamokat. Egy éjszakát benn kell töltenem ezután. Meg kell mondjam, iszonyúan be vagyok .ojva, de végigcsinálom. Muszáj. Most kiderülhet a baj, vagy ha nem derül ki semmi, akkor végre megnyugodhatok, hogy komoly baj nincsen, és szedem tovább ezt a gyógyszert, amit kaptam és sokat segít is. Csütörtökön telefonálok az időpontért. Addig valahonnan beszerzek egy angyalkát, aki majd eljön velem és vigyáz rám. Nem vagyok amúgy egy parás ember ilyen téren, de most irgalmatlanul rezeg a hátsóm.
Közben talpalunk a suliban-oviban is. Bencével sajnos sok a gond. Van egy kisfiú, aki éli mindennapjait a saját törvényei szerint, és önbíráskodik is (komplett ítélethozó és -végrehajtó intézmény is egyben őmaga), szóval ő kipécézte a fiamat, zrikálja, aki persze nem hagyja magát (miért hagyná, hisz így neveltük), és vissza"csap". Természetesen a büntetés neki is jár. Csak az a baj, hogy minden egyes ilyen alkalommal a szívem szakad meg érte és miatta, hiszen én tudom, ő nem rossz gyerek - sőt hihetetlenül empatikus, csak hatalmas igazságérzettel. Amiért kőkeményen harcol is. Abban bízom, hogy van annyi esze, hogy a kisebb pofonokból is von le annyi konzekvenciát, ami által megtanulja kezelni az ilyen helyzeteket, nem kell hozzá nagyokat csalódnia. Én igyekszem neki segíteni, de nem tudom, hogy elég vagyok-e én ehhez. Szerencsére bízik bennem és fontos neki, hogy mit gondolok, de nem mindig fogadja meg a tanácsomat. Igyekszem jól helytállni mellette mint anya. Remélem, együttes erővel megoldjuk ezt a problémát, és átvészeljük ezt az időszakot.
Dorkám egy hónapja jár oviba, de már lovagja van. Egy hatalmas barna szemű, nagyon kedves kisfiú. Ma reggel is meglátott bennünket érkezni, rögtön szaladt, hogy felakasztotta a lányom jelét, és várta, míg öltözött, hogy együtt menjenek be játszani. Valamit tudhat a lányom, ha ilyen rövid idő alatt elrabolta egy sármos kispasi szívét. Közben már mindenféle katica mintájú/formájú dolgot beszereztünk, hiszen az ovis jel miatt imádjuk a pöttyös bogárkákat. Van már fa katicánk, rózsaszín hajgumink, jelmezünk, bugyink, pizsink, és folyamatosan bővítjük a repertoárt :D
Milikém közben tanul beszélni. Édes, ahogy szólítja a bátyját. A Bebi megszólítás tetszett neki a legjobban, amit következetesen csak úgy mond: Bééééééééébiiiiii! Annyira imádom őket.
A múlt hét zökkenőmentesen telt, így azt hiszem, itt volt az ideje, hogy bebizonyítsuk, minden csoda három napig tart. Kezdődött azzal, hogy rosszul, és iszonyú nehezen ébredtek a gyerekek. Doruska már az indulásnál nyűglődött. Az oviba érve pedig - az átöltözés után - egy hirtelen mozdulattal átfonta a karjait és a lábait is rajtam, és olyan erővel szorított, hogy a kék és lila minden árnyalatában játszott a fejem. Jött a sírás, óvónéni kezéből anya után nyúlás, ablakból sírva integetés három másodpercig, majd anya elvonulása összeszorult szívvel és görcsben lévő gyomorral. Hihetetlenül rosszul esett a lelkemnek, és csak azért nem kezdtem térdre borulva, a padlót csapkodva zokogni (ugye érződött az irónia???), mert egyszer már ezt végigcsináltam a nagyfiúval, és tudtam, reméltem, ő is megnyugszik pár perc alatt. Az óvónénik elmesélése alapján ez így is történt, hamar megnyugodott, megint nyomta a dominó-partit Kati nénivel, játszott nagyot, majd történelmet írt: CUMI NÉLKÜL elaludt. Én olyan büszke voltam rá, ennek hangot is adtam, és láthatóan ő is borzasztóan becsülte magában ezt a hatalmas teljesítmény. Hiszen valóban az volt egy olyan kislánytól, aki eddig letenni sem volt hajlandó a "pipát". Remélem, lassan eljutunk oda, hogy már egyáltalán nem kell neki. Imádom ezt az okos pici lányt.
Bencikének nagyon megy a suli egyelőre. Azt mondja, nagyon szeret járni, jól megcsinálja a feladatait, a napközi alatt majdnem teljesen végez a házival is (eddig egy esetben maradt egy picinyke feladat itthonra), és - ami tőle hatalmas teljesítmény - többnyire viselkedik is. Borzasztóan aggódtam, hogyan fog az én fiam megülni ennyi időt a hátsóján, hiszen öt percet képtelen egy helyben lenni, de működik a dolog. Remélem, így is marad. Olyan büszke vagyok az én nagy iskolás fiamra.
Milánkám nagyon szétszórt érzelmileg. Egyszer láthatóan nagyon élvezi a monopóliumát, hol egyik, hol másik tesó szobájába oldalog szétrakodni és élvezni egyedül a játékhalmot, de aztán odaballag a nagy faliképhez, amelyik több kis képből van összerakva, és hívogatja, szólongatja a testvéreit. Hihetetlenül hiányoznak neki. Ma ő is nagyon nehezen ébredt a délutáni alvásból, de amikor megkérdeztem, hogy elmenjünk-e Dorkáért, majd Bencéért, szemei kipattantak, és eszeveszett bólogatásba kezdett. Naná, hogy induljunk, anya, mit gondolsz? Alig várom!!- ez látszott a fején :D Ezúttal csendes megadással tűrte a pelenkázást, átöltöztetést, cipőhúzást, aztán őrült tempóval ugrott fel az előszoba szekrényre, hol elfordítja a zárat, mert azonnal indulni akart. Ilyen csodálatos és összetartó testvérek ők. Ezt mindenképpen megpróbálom bennük megerősíteni.
Ma velem is hatalmas dolog történt. A szivemmel ugye régóta problémám van, de mióta a sürgősségi agyament orvosai szimulánsnak tituláltak, azóta nem nagyon találok itt olyan orvost, aki foglalkozna velem. Ezen okkulva (és Krisztikém nem kis picsánrúgásának hatására - köszönöm ezerszer neked!!!) írtam a SOTE egyik orvosának egy levelet szombaton este (talán ezért is nem írtam blogot, mert kidöglöttem, mire azt a levelet össze(vissza) fogalmaztam :D). Ma reggel válaszolt: csütörtökön mehetek hozzá!!! Megvizsgál! Hát el nem tudom mondani, mit éreztem akkor, mikor olvastam a levelét. Talán most, talán ezúttal vége lesz a tortúrámnak. Tudom, más azt kívánja, ne találjanak semmit, én azt kívánom, találjanak. Találjanak valami olyant, ami orvosolható és meggyógyíthatnak. Mert valami nem jó, érzem, mindegy honnan jön. Ha most kiderül, esküszöm, én leszek a világ legboldogabb embere.
