Nagyon elhanyagoltam a blog írást, nem tudom megmagyarázni miért, pedig lett volna mit posztolnom. Most fogalmam sincsen hol kezdjem. A tavalyi év nagyon tartalmas volt. Talán ezért is húzódoztam a nyilvánosságtól, hiszen annyi mindennel kellett szembenézni, annyi mindent feldolgozni és megérteni, hogy nem kívántam ezzel nap mint nap szembesülni. A lavina márciusban indult. Egyik éjjel háromkor édesanyám ébresztett, hogy menjek a kórházhoz, mert apukámat bevitte a mentő. Befulladt. Ahogy bementem hozzá, szürke arcát látva belém hasított a múlandóság kegyetlen érzése. Nem akartam elfogadni, nem akartam érteni, csak kérleltem, legyen erős - nagyon erős. Egy hónap után engedték haza, kiderült, COPD-s. Jelen helyzet úgy áll, hogy bár mindenki fél, igyekszünk segíteni őt, odafigyelni rá, hogy a lehető legkönnyebben és a legtovább éljen a betegségével.
A következő sorscsapás júliusban történt. Ellopták az autómat. Fogalmam sem volt addig arról, mennyire a szívemhez nőtt immár öt éve hűséges társam, hogy nekem nem kell szebb és jobb, nekem Ő (hangsúlyozom: ŐŐŐ) kell, és akarom, és igenis... Két nap múlva felhívott a rendőrség, hogy előkerült az autó, tőlem három perc sétára a gátoldalban, egy gödörben lecsúszva. Mindent kipakoltak belőle. Még az utolsó szöget is. Gyerekruhát, papírokat, autóápolási szereket, rádiót, még a kopott kormányvédőmet is leszedték. De a lényeg, hogy Ő hazajött. Természetesen hálaképpen kényeztetés következett: kapott hangszórókat a kalaptartóra, új rádiót, és gyönyörű virágos motívumot az oldalára. Csinos :) Ismét együtt szeljük a kilométereket, és mostmár jobban, sokkal jobban vigyázok rá!
Erre az időszakra már éreztem, hogy valami nincs rendben a szívemmel. Ismételten. De bátorságom a tapasztalatok fényében nem volt elmenni és újra kivizsgáltatni magam. Viszont léteznek fontos emberi kapcsolatok, amikért még a félelmünket is legyőzzük. Az autólopás értéket is hozott az életembe. Nem kicsit. Új ismeretségeket, melyek nagyon fontosak lettek. Melyek által megtapasztalhattam, milyen az, ha úgy szeretnek valakit, hogy kiállnak érte, és csak egy szóba, egy karnyújtásba kerül a támogatás. Fontos lettem, és nekem is fontos lett. Így sok-sok unszolásra és győzködésre újra felkerültem a SOTE-ra, újra szívkatéterezés. Ez gyorsabb volt, és jobban fájt. Ismét találkoztam az elektrosokkal, de a baj forrása ezúttal nem derült ki. Nem maradt más: állandó gyógyszer. No nem baj, csak segítsen.
Épp, hogy kihevertem az újabb műtét traumáját, a nagyfiam lett beteg. Nagyon beteg. Egy szombati napon úgy kelt fel, hogy sárga volt, széklete fehér, vizelete sötét narancssárga. Úgy ahogy volt, összecsomagoltam, és siettem vele az ügyeletre. Beutaltak bennünket az infektológiára, mondván, hepatitis-es, ÉS skarlátos a manó, mert a bőre is érdekes volt (úgy mondták: grízes). Másfél kemény hét telt el itt, éber éjszakákkal, könyörgéssel, kérleléssel, eredménytelenül. Infúzió, antibiotikum és három egyéb gyógyszer mellett az állapota nem javult, nem evett, alig ivott, és iszonyatos fájdalmai voltak. A tanácstalanság és a vizsgálatok teljeskörű kiaknázása miatt átszállítottak minket a SOTE gyermekklinikára. Itt négy nap bennfekvés és újabb antibiotikum kúra után elvégeztek egy májbiopsiát, eredménye: PSC. Igyekeztem nem kétségbe esni, nem arra gondolni, hogy még olyan kicsi, hiszen, mint tudjuk, semmilyen betegség nem válogat, és nincs helye miérteket sem keresni. Megtanulunk így élni. Jelen helyzet úgy áll, hogy a gyógyszerek rásegítésével szépen helyreállt a májműködés, referencia tartományba kerültek a májfunkciós értékek, és bizakodunk, így is marad.
Pokoli három hét után hazajöhettünk, ami már megváltás volt számunkra - nem csak a gyötrődés, a vizsgálatok, a környezet által fokozott betegség-tudat, hanem a másik két gyerkőc iszonyatos hiánya miatt. Mindenki megszenvedte ezt. Amikor hazaértünk, azt sem tudtuk, ki kit öleljen, kihez bújjon, kivel játsszon. Még a pici fiam születésnapját is a kórházban ünnepeltük, volt mit bepótolni. A lényeg, hogy a nehezén túl vagyunk, és bízom benne, hogy ez - ha nem is javuló - de stagnáló állapot marad.
Milán babám november elsején kórházba került. Úgy látszik, ő novemberre időzíti a nagybetegségeit, tavaly is ilyenkor mentünk "szabadságra". Ezúttal tüdőgyulladás-gyanúval mentünk be, már az ötödik lázas napon. Kiderült, a fulladást "csak" egy súlyos vírusos bronchitis okozta, amit vénás lázcsillapítással, naponta háromszori hörgőtágítós inhalálással és antibiotikummal (???) kezeltek. Négy napig tartott az "all inclusive" ellátásunk. Felemelő élmény volt, alapjáraton sem jó ez, ráadásként a manó bokájába kapta a branült, ami eredményeképpen három napig túráztathattam a fantáziámat, hogyan kössem le az alig két éves gyermekemet, mert nem állhatott lábra. Ezt követte tizedikén az én műtétem, a rákövetkező héten pedig beköszönt egy hányásos-hasmenéses vírus. Eredmény: gyerekek egy nap alatt letudták, én három napos nem evés következményeként lefogytam két kilót - amit persze nem bánok!!! Csak máshogy nyilván humánusabb lett volna.
Közben az életemben új kapcsolatok, barátságok jelentkeztek, vagy mélyültek, amik végtelenül boldoggá tesznek. Kincsként őrzöm ezeket, és remélem, tartós lesz ez az állapot!!!
A múlt hét zökkenőmentesen telt, így azt hiszem, itt volt az ideje, hogy bebizonyítsuk, minden csoda három napig tart. Kezdődött azzal, hogy rosszul, és iszonyú nehezen ébredtek a gyerekek. Doruska már az indulásnál nyűglődött. Az oviba érve pedig - az átöltözés után - egy hirtelen mozdulattal átfonta a karjait és a lábait is rajtam, és olyan erővel szorított, hogy a kék és lila minden árnyalatában játszott a fejem. Jött a sírás, óvónéni kezéből anya után nyúlás, ablakból sírva integetés három másodpercig, majd anya elvonulása összeszorult szívvel és görcsben lévő gyomorral. Hihetetlenül rosszul esett a lelkemnek, és csak azért nem kezdtem térdre borulva, a padlót csapkodva zokogni (ugye érződött az irónia???), mert egyszer már ezt végigcsináltam a nagyfiúval, és tudtam, reméltem, ő is megnyugszik pár perc alatt. Az óvónénik elmesélése alapján ez így is történt, hamar megnyugodott, megint nyomta a dominó-partit Kati nénivel, játszott nagyot, majd történelmet írt: CUMI NÉLKÜL elaludt. Én olyan büszke voltam rá, ennek hangot is adtam, és láthatóan ő is borzasztóan becsülte magában ezt a hatalmas teljesítmény. Hiszen valóban az volt egy olyan kislánytól, aki eddig letenni sem volt hajlandó a "pipát". Remélem, lassan eljutunk oda, hogy már egyáltalán nem kell neki. Imádom ezt az okos pici lányt.
Bencikének nagyon megy a suli egyelőre. Azt mondja, nagyon szeret járni, jól megcsinálja a feladatait, a napközi alatt majdnem teljesen végez a házival is (eddig egy esetben maradt egy picinyke feladat itthonra), és - ami tőle hatalmas teljesítmény - többnyire viselkedik is. Borzasztóan aggódtam, hogyan fog az én fiam megülni ennyi időt a hátsóján, hiszen öt percet képtelen egy helyben lenni, de működik a dolog. Remélem, így is marad. Olyan büszke vagyok az én nagy iskolás fiamra.
Milánkám nagyon szétszórt érzelmileg. Egyszer láthatóan nagyon élvezi a monopóliumát, hol egyik, hol másik tesó szobájába oldalog szétrakodni és élvezni egyedül a játékhalmot, de aztán odaballag a nagy faliképhez, amelyik több kis képből van összerakva, és hívogatja, szólongatja a testvéreit. Hihetetlenül hiányoznak neki. Ma ő is nagyon nehezen ébredt a délutáni alvásból, de amikor megkérdeztem, hogy elmenjünk-e Dorkáért, majd Bencéért, szemei kipattantak, és eszeveszett bólogatásba kezdett. Naná, hogy induljunk, anya, mit gondolsz? Alig várom!!- ez látszott a fején :D Ezúttal csendes megadással tűrte a pelenkázást, átöltöztetést, cipőhúzást, aztán őrült tempóval ugrott fel az előszoba szekrényre, hol elfordítja a zárat, mert azonnal indulni akart. Ilyen csodálatos és összetartó testvérek ők. Ezt mindenképpen megpróbálom bennük megerősíteni.
Ma velem is hatalmas dolog történt. A szivemmel ugye régóta problémám van, de mióta a sürgősségi agyament orvosai szimulánsnak tituláltak, azóta nem nagyon találok itt olyan orvost, aki foglalkozna velem. Ezen okkulva (és Krisztikém nem kis picsánrúgásának hatására - köszönöm ezerszer neked!!!) írtam a SOTE egyik orvosának egy levelet szombaton este (talán ezért is nem írtam blogot, mert kidöglöttem, mire azt a levelet össze(vissza) fogalmaztam :D). Ma reggel válaszolt: csütörtökön mehetek hozzá!!! Megvizsgál! Hát el nem tudom mondani, mit éreztem akkor, mikor olvastam a levelét. Talán most, talán ezúttal vége lesz a tortúrámnak. Tudom, más azt kívánja, ne találjanak semmit, én azt kívánom, találjanak. Találjanak valami olyant, ami orvosolható és meggyógyíthatnak. Mert valami nem jó, érzem, mindegy honnan jön. Ha most kiderül, esküszöm, én leszek a világ legboldogabb embere.
Ma délelőtt elvégeztem az utolsó simításokat az óvodai és iskolai holmikon. Bepakoltam a táskát az előírt lista szerint, a duci gyufásdobozból eszkábált tárolót kidíszítettem - természetesen autós csomagolópapírral és állatkás matricákkal (minden "fiók" más állatkát kapott - jah, kettőt sikerült fejtetőn odaépítenem, miután fordítva ragasztottam oda a dobozt :))))), kifaragtam az összes ceruzát (újra - biztos ami ziher alapon), a többi - szerdán nem szükséges- cuccot beleraktuk Benivel az íróasztal üresen tátongó és csak erre váró fiókjába.
Dorinak is mostmár teljesen összeraktuk a zsákot, belekerült minden végre, a tornazsákot is elkészítettük, úgyhogy minden és mindenki startra kész. Anyuka izgul, gyerekek kevésbé. Nagyfiú üzletel, anyuka hagyja zsarolni magát, és visszazsarol. Ugyanis: megkérdezte Beni, hogy ha sok pirospontot hoz, elviszem moziba? Naná!!! Minden héten?? Áááááá, havonta. Tehát megbeszéltük, hogy ha nagyon okos lesz, odafigyel, teljesít, akkor minden hónapban csurran-cseppen valami közös program (sorolta: egyszer mozi, egyszer meki, egyszer palacsintázó, aztán elölről... ) Aztán odabiggyesztette, hogy majd vigyem el diszkóba. Az én szemeimnek csak kikerekedni volt ideje (hangsúlyozom, itt még kaptam levegőt), mert az én férjem tromfolt: TE fiam, nem velem jössz diszkóba? - Dehogy apa, veled csajozni megyek!!!- hát ehhez mit fűzzek hozzá??? :D A lényeg, hogy startra készen vagyunk az ovira és a sulira.
Viszont azért nem minden felhőtlen, mert Miluskám megbetegedett. Valami ok folytán magas láza lett délutánra, annyira, hogy mellémbújt, és azonmód elaludt a karomban az ülőgarnitúrán. Előtte is, utána is csak ücsörgött az ölemben, mellettem, csak úgy volt jó. Nem játszott, nem evett, nem szólt. Csak ült és bújt. Mintha belőlem jönne a gyógyító energia. Azért azt be kell vallanom, hogy egyáltalán nem volt ellenemre ez a szoros és hosszas összebújás, sőt, imádtam, és ezt bármikor el bírnám viselni, csak ne ilyen áron!!! Bárcsak ne lenne beteg. Most estére a sziruptól kicsit jobban lett, fürdés után még kapott kúpot, de mikor bementem hozzá, ránéztem, éreztem, hogy melegszik megint. Nem tudom mi lesz éjjel. Alighanem magam mellé veszem. Az előző éjszakám is pokoli volt a szivem miatt (éjfélig nem tudtam elaludni, aztán 1:40-kor megint ébren voltam), és szerintem a mai sem lesz sokkal jobb, de ezt kevésbé bánom. Sőt, most én akarok éber lenni. Vigyáznom kell rá. Ő egyébként végtelenül igényli is a társaságot, bárhol, bármikor - vagy mindenhol mindenkor??? Na szóval, bízom benne, hogy holnapra ezt a betegséget elviszik az álommanók és újra az én játékos, felhőtlenül vidám kisfiam lesz. Gyógyulj picim!!!
Az egész múlt héten kezdődött. Kicsit pirosabb volt a bal szeme. Nagyon jelentőséget nem tulajdonítottam neki, gondoltam, mivel állandóan a ventillátort bíbelte, tán huzatot kapott. Aztán a hétvégén rosszabb lett. Vasárnap fektetéskor négyszer is felsírt és dörzsölte a szemét. Hétfőn orvoshoz vittem. Kapott szemcseppet, amivel naponta háromszor kellett kínoznom, én meg kaptam az ukázt, hogy ha csütörtökig nem javul, látogassak meg egy szakorvost. Há má mé javult volna? A másik is vörös lett csütörtökre, azaz tegnapra, sőt, lázasan ébredt. Így hát meglátogattuk soron kívül a gyermekszemészetet. Diagnózis: vírusos kötőhártya-gyulladás, de van még valami más is, amitől lázas a gyerek, merthogy ettől nem, az tuti, úgyhogy menjek sürgősen vissza a háziorvoshoz. Közben mint a leprásokat, egy fertőtlenítő spray-vel követtek minket mindenhova, és amihez csak hozzáértünk, vagy ráleheltünk, spriccelték és törölték. Ma mentünk vissza a háziorvoshoz. Ő mondta, felsőlégúti vírusunk is van, úgyhogy ismételten megkaptuk a frankó antibiotikumot, meg vettem mellé természetesen a méregdrága probiotikumot. Merthát alapból hasmenéses, mi lesz még a gyógyszertől. Szóval kisfiam most átment hörgő terminátorba (bár talán neki egy árnyalattal vörösebb a szeme). Remélem hamar meggyógyul.
Nem elég a betegség, még a rémületet is ráhozzák a manóra. Kigyulladt valami két háztömbbel arrébb, és hát jóformán az egész városi állomány kivonult. Három tűzoltó, plusz egy létrás, egy helyszínelő, egy katasztrófa-elhárító, egy mentő, meg pár darab rendőrautó. Na most, ők nem tudtak egyszerre jönni, némi fáziskéséssel szirénáztak el egymás után. Én "hős" fiam pedig visítófrászt kapott a sok hangos akármitől. Zokogott, ölelte a nyakamat, és közben veszettül magyarázta, hogy mentek a "húúúúúúúúú"-k, és ő megijedt. Nagyon. Cirka harmincöt percet ringattam a karomban, mire elaludt. Húsz perc után még folytak a könnyei. A bicepszeim lassan úgy néznek ki, mint a muszkli-magazinból pattant body builder macáké. Hiába, már 14,5 kg tömör szeretet a picikém. Az itthoni nagy melegben pedig csak irigykedtem családom többi tagjára, mert ők a Balcsiban áztatták magukat. Dehát nekem most más, fontosabb dolgom van. Meg kell gyógyítanom a kisfiam. Hajrá manó!!!!!!!!!!!!!
Csodálatos nap volt a tegnapi. Szülinapot ültünk, és egyszerűen elámultam, mennyi embernek eszébe jutottam. Annyira jó érzés volt. Kellemes telefonbeszélgetések, kedves sms-ek, e-mail üzenetek sora várt rám, de a legszebbre mégis az este sikeredett. Drága szomszédasszonyom csodálatos meglepetéssel készült számomra. Először is egy nagyon szép könyvet kaptam tőle, az a címe: mindörökké barátok. Remélem, úgy lesz. :D Sütött nekem egy csodafinom tortát, ami pillanatok alatt elkopott. Aztán jött a fénypont: meghívott magához, egy kis esti csevejre, miután lefektettük a gyerekeket. Hát ami ott várt engem: egy kád forró víz, körbe mécsesek, bekészítve nasi és innivaló, és hangulatos fuvola-zene szólt. És hogy ennek mi a jelentősége? Hatalmas. Ugyanis a mi lakásunkban nincsen kád, zuhanyzós. És pár hónappal ezelőtt megjegyeztem, hogy nekem borzasztóan hiányzik az, hogy egy órát áztathassam magam, mert nekem az előző lakásunkban mindig az volt a relaxációs helyem. Imádtam, És nekem valóban mérhetetlenül hiányzik. Ő ezt megjegyezte, és így akart nekem (nem kicsi) örömöt okozni. Sikerült. Még a párját is elküldte (a férjemmel iszogattak addig a mi lakásunkban), hogy még az se feszélyezzen, tökéletes hangulatban, nyugalomban ázhassak egy kád forró vízben. Mennyei volt. Csak még azt nem tudom, hogyan fogom ezt neki viszonozni. Hogy ő is érezhesse azt, amit én tegnap este. Mert - ha ő nem is hiszi el magáról - egy csodálatos ember, értékes és szeretetre méltó. Nagyon nagyon meghatódtam tegnap.
Közben utolért az érzés is, hogy hihetetlen gyorsasággal cseperedik a fiam. Nagyon bölcs meglátásai és mondatai vannak. Pár napja is olvasgatta az egyik áruház szórólapját, és meglátott benne egy klassz, öt az egyben lego-t. Odahívott, és azt mondta: Anya, nézd milyen klassz! Tudom, hogy szeretetből megvennéd nekem, de tudom, hogy most nincsen pénzünk. - ez volt az első alkalom, hogy ezt nem nekem kellett mondanom. Értette, tudta, és nyilatkozott. Nagyon jól esett a lelkemnek, hogy ilyen okos. Azért lesz ám neki meglepi, hiszen jövő héten ballag. Ott várja már az összeszerelt, csodálatos teleszkópos vadonatúj bicikli a tárolóban. Remélem, fog neki örülni. Apropó, ballagás. Rémisztő, hogy már a ballagási dal gyakorlása közben összeszorul a gyomrom és könny szökik a szemembe. Mi lesz velem a nagy napon? Fogok egyáltalán látni valamit a bepárásodott szememtől? Nagyon izgulok. Hát ilyen nagyfiam van nekem. Ráadásul már azon görcsölök, hogy hogyan fogom beosztani az időmet, hogy mindennel készen legyek. Annyi mindent szeretnék csinálni vendégvárónak, hiszen itt lesz az ünnepség után az egész család nálunk. Fura, mert a készülődést végig idegeskedem, még néha az is előtör belőlem, hogy mi a francnak kellett ezt nekem bevállalni, aztán amikor jönnek, és elismerően bólogatnak, ízlik és tetszik amit csináltam, na akkor már halálosan boldog vagyok, hogy készülhettem. Jah, nem beszélve arról, hogy minden egyes alkalommal rettegek attól, hogy elrontok valamit. Ez az én defektem. Ez pedig nagy nap lesz, nem lehet akármilyen, emlékezeteset kell csinálnom. Muszáj. Azt szeretném, ha a kisfiamnak szép emlékként maradna meg, ha érezné, minden érte, az ő öröméért van. Mert az a nap az övé lesz. Az én majdnem-iskolás nagyfiamé.
Közben Dorina dackorszakba lépett. Egyre többet felesel, ha valamire megkérem, nyüszög, hogy most neeeem, meg nem tudoooom, meg fájni kezd a hasa, és a többi.... Hát igen, az egyik végéére ért, most elkezdi a másik. Anya nem pihen. Anya küzd. De anya szeret küzdeni is, mert legalább van kiért küzdeni. Tegnapelőtt este elkapott az érzés, mikor Dorust öltöztettem pizsibe, aztán betakargattam, puszilgattam, hogy Istenem, de csodálatos, hogy ők itt vannak, és gondoskodhatok róluk! Még ha néha nehéz is, mert nincs megállj, nincs pihenés, nincsen azt-csinálok-amit-akarok, mégis oly csodálatos ez, mert miattuk, értük nincsen. Mert itt vannak ők, akikről gondoskodhatok, terelgethetek, akiket feltétel nélkül szerethetek, és ez minden fáradságot megér.
Pont emiatt változtatják pokollá az életemet a rejtelmes rohamaim. Már egy ideje nagyon rakoncátlankodik a szivem. Mentőt is láttam miatta belülről, és hiába lett rossz az EKG-m (amire simán rámondták már benn a sürgősségin, hogy döccent a mentő - én meg magyarázzam meg, hogy álló mentő nem döccen), szervi eltérést nem találtak, így nem kezelnek. Egy végtelenül kedves és lelkiismeretes doktornő épített rám holtert, ami ki is mutatta, hogy pitvari és kamrai melléütések is vannak, de mivel tűréshatáron belül (nem rohamos időszakban volt), ő sem tud mit csinálni. Viszont én borzasztóan érzem magam, mikor arra ébredek, hogy kiugrott a bal mellemen a szivem, elefánt ült a mellkasomra és nem tudok levegőt venni, zsibbad az összes végtagom. Rettegek ilyenkor. Három napja is este nagyon durva volt, és azon kaptam magam félálomban, hogy összekulcsolt kézzel imádkozom, hogy hadd lássam felnőni a gyerekeimet. Borzasztó. Most szedek fokhagyma-galagonya-fagyöngy drazsét, az valamit segít. De ez a rettegés és halálfélelem iszonyú. A mentős eset után jártam pszichológushoz, mert azt mondták, a fejemben van baj, pánikbeteg vagyok, ott kéne kezeltetni. Mindezt iszonyú lekezelő hangnemben. Persze visszaválaszoltam az orvosnak, hogy ha még szerinte szégyen is, higgye el, ha attól gyógyulok meg, simán elmegyek. Szerencsére egy hihetetlenül jó szakembert találtam, aki végtelenül kedves is, így a bizalom rögtön adott volt - ami nem utolsó egy pszichológiai kezelésnél. Több mint egy év "beszélgetés" után is azt mondta, hogy az én fejemben a múltbéli feldolgozatlan sérelmeken kívül semmi baj nincsen, tán kéne egy normális orvos után nézni. Normális orvost megtaláltam, de mint az előbb írtam, megállt ott a dolog, hogy most magamat kezelem. Pedig annyira szeretném már, ha ennek vége lenne. Az átvirrasztott éjszakáknak, a halálfélelemnek, a zsibbadásoknak - ennek az egész tortúrának. Borzasztó így élni. Hogy ezeken az éjszakákon nem tudom, lesz-e holnap.
Az elmúlt két napban nagyon kellemes elfoglaltságom volt. Egy nagyon kedves - de messzi került barátnőm hazalátogatott, így vele töltöttem az időm nagy részét. Nem beszélve arról, hogy így találkozhattam a kislányával, az én "majdnem" keresztlányommal. Azért majdnem, mert nincs megkeresztelve, de azért barátnőm névileg felfogadott. Valahogy mostanság körvonalazódott bennem, hogy számomra ez a dolog is mennyire nagyon sokat jelent. Mármint a keresztanyaság. Mert az az érzésem, én sohasem leszek az, aki bárkinek a gyermekét is keresztvíz alá tarthatná. Úgy szerettem volna, ha csak egyszer is... Hát ez van. Marad nekem ő, kicsi szívem csücske, akit annak gondolhatok. Csodás két nap volt.
Annyira édes volt ma Benus, hogy el sem tudom mondani. Valamin nagyon dolgoztam, és nem úgy sikerült, ahogy szerettem volna. Ennek folyományaként kitört belőlem, hogy: "Ajj, ezt nem így akartam!!!" Mire ő:
- Anya, én is elrontottam valamit, ne légy szomorú, mindenki követhet el hibát! - és a csodás érzést fokozva még hozzám is bújt. Hát igen, kezd felnőni az én már éppen csak óvódás nagyfiam.
Picike fiam meg kezd nagyon féltékeny lenni. Benire délután rátört a bújós hangulat, és mellém kuporodott. Milán mikor megneszelte, magas C-s csatakiáltással odarohant, fejjel az ölembe, és ha nem vagyok elég gyors, még Beni is kap egyet a szeme alá. Na nem azért, mert agresszív lenne kismanó, hanem mert akkora elánnal repült az ölembe. Hihetetlen volt. Kezdődik az "apa, anya nem szerethet mást" korszak. Azért megsúgom, egy picit élvezem, mert ebből is kiszívom a szeretetet. Olyan nagyon aranyos.
De azért most szenved is drágám, mert mostmeg begyulladt a szeme. Nem tudom, hogy kötőhártya-gyulladás-e, de váladékozik neki. Én komolyan mondom, átok ül rajtunk. Pedig esküszöm közelében sem voltunk beteg embernek. Azért az immunerősítő gyógyszer láthatóan segít neki. Adagoljuk hősiesen tovább. Szerencsére megadta magát, és magától megeszi, hiszen okos gyerek, és tudja, így is, úgy is be kell venni, akkor meg jobb, ha magától hamar túl van rajta. Úgyhogy haladunk.
Dorust meg délelőtt akkora köhögés-roham kapta el, hogy simán kidobta a taccsot a konyhában. Ő amúgy is ilyen kis hányós típus, ráadásnak ez a tevékenység egyáltalán nem zavarja. Szóval kirakta, de a köhögés nem maradt abba. Azt hiszem, holnap ismét doktorbácsit látogatunk, és bérletet kérünk - de legalábbis rendelő-kulcsot biztos.
Nem is tudom hol kezdjem, oly rég írtam már. Talán a húsvétnál. Beni csodálatos verset tanult, és nagy lendülettel útra kelt, hogy locsolhasson. Még hihetetlenül élvezi ezeket a bulikat. Öltöny fel, haj belő, vers utolsó gyakorlása anyával, és indulás. Milán baba is a fiúkkal tartott volna, de vasárnap délutánra magas láza lett. Már a sírógörcs kerülgetett, nem értem, mi van vele, miért ennyire beteges. Ezt kiküszöbölve most kaptunk a doktorbácsitól egy immunerősítő gyógyszert, valami izo-izé, remélem beválik. Mióta novemberben kórházban volt, azóta egyik betegség jön a másik után. Tényleg bízom ebben a csodaszerben, és talán véget érnek pici manó megpróbáltatásai.
Dorina is orvost fog látogatni. Vele huszadikán megyünk vissza a gyermek-sebészetre, ugyanis iszonyúan fáj a lába. Az, amelyik tavaly januárban el volt törve. Konzultáltam doktorbácsival, és szerinte sem normális, hogy több mint egy év után is frontkor háromszor kel sírva egy éjjel, ha nincs front, "csak" hüppög. Dehát nem élhet Cataflam-cseppen a gyerek! Úgyhogy most kontroll, aztán meglátjuk. Amúgy ő az a fajta, akinek a növekedés is nagyon fáj. Remélem, nincsen vele semmi komoly baj.
Ma amúgy megkaptam tőle a magamét. Az történt, hogy elmentünk Beninek cipőt venni. Borzasztóan nő a gyerkőc, hat éves létére 122-128-as ruhákat hord és 32-es cipőt. A lényeg, menet közben Dorina szedett egy virágot, konkrétan pitypangot. Imádja a virágokat. Szíve szerint minden utunkba eső virágboltban megállítana és vásárolna. Nagyon édi. Majd legalább le tudom informálni a leendő lovagokat, mivel lehet lekenyerezni a csajszit. Szóval: miközben Beni cipőt próbált, ő odatalált a tükörhöz, hova máshova - és közben a kezembe adta a virágot, hogy vigyázzak rá. Én ronda felelőtlen anya, letettem a padra, miközben Beninek segítettem, és a nagy kapkodásban ott maradt. Kérdezi a kocsiban Dorina, hogy hol a virág. Mondtam neki, hogy alighanem ott hagytam a padon, de sebaj, szedünk másikat. Mire ő:
- Anya, rád bíztam hogy vigyázz rá, és te nem vigyáztál. HÁT KÖSZI SZÉPEN!!!! - nem tudtam mit hozzáfűzni, maximálisan igaza van. Ja, a nagybetűvel kiemelt részt ő is kihangsúlyozta, nem is kicsit
Végére hagytam az életünket jelenleg legjobban befolyásoló tényezőt, a munkát. Ugyanis jelentem, úgy néz ki, megkapta apácskánk élete állását! Csütörtökön este hívták fel, hogy szeretnék a csapatukban látni, na azt a boldogságot, ne tudjátok meg! Csodálatos érzés volt. Egymás nyakában ugráltunk, pörögtünk, visítottunk, hiszen talán vége a jelenlegi sanyarú helyzetnek, a "meggondolom azt is két vagy három zsömlét veszek" állapotnak. Egyelőre még nem fogtam fel. Jövő héten kell menni szerződést aláírni, meg megbeszélni a kezdést, majd akkor talán már kézzel foghatóbb lesz. Amúgy ez a cég volt 2009. év legjobb munkahelye. És azt csinálhatja a férjem, amit nagyon szeret: gépészmérnök lesz. És ez a nem mindegy. Mert így jó dolgozni, és így leszünk mi újra a legboldogabb család. :D
Még annyit, hogy holnap nagy napunk lesz. Beiratás van, kislányunkat óvódába, kisfiunkat iskolába kell íratni. Jaj Istenem, de elment az idő. Talán jelenleg jobban izgulok, mint ők maguk. Pedig nagyon-nagyon várja mindkettő élete eme nagy eseményét. Emlékszem, én is nagyon vártam, ki is készítettem apukámat azzal, hogy egy nap legalább ötször kérdeztem meg tőle, mikor lesz már szeptember. :D Na legalább ennyire készülnek az én picikéim is. Dorina egyedül öltözködik, nem engedi, hogy segítsünk neki, ezzel az indoklással:
- Anya, én felöltözöm egyedül, és ha az óvónénik meglátják, milyen ügyes vagyok, oda lesznek! - ugye-ugye, a marketing :D:D
Na mostmár totál kiakadás van. Nem értem, Milán miért nem tud kikecmeregni ebből a nyavalyából, hiszen mi már lassan el is felejtjük. Esti fürdetés után már nagyon nyűglődött, azt hittem fáradt. Leraktam a tápszerrel, nenével (alvós takaró - ő nevezte el), és öt perc múlva már keservesen sírt - pedig szépen el szokott aludni. Bementem, már láttam, nagyokat nyel. Gyorsan kikaptam a kiságyból, felkaptam az egyik hypozható takarót, elétartottam, már jött is aminek jönnie kellett. De miért? Már ez a negyedik nap, a negyedik este, hogy ugyanez történik. Nem tudom már mit tehetnék. Szerencsétlen már annyira éhes, hogy könyörög a kajáért. Ebédnél kapott egy kis krumplit meg zöldséget, amit némi fintorgás közepette megevett, de az most mosódik éppen ki a takaróból. Hát a vízdíjunk is csinatos lesz azt hiszem. De most ez a legkevesebb, csak ne menjen tönkre a mosógép. Azért bírja még a Böske. Ne szenvedne már pici Milán!!! Könyörgöm Istenem, legyen már vééééééééége!
Nem bírtam ki, elvittem Milán babámat doktorbácsihoz. Közöltem vele, mostmár kulcsot kérek a rendelőhöz, úgyis nagyjából itt lakunk :D Megnézte Milánt, és közölte, hogy a calici mellett neki van még egy felsőlégúti nyavalyás vírusa is. Oh, ismét halmozza az élvezeteket. Legalább letudjuk egyben.
Ja igen, calici. Dokibácsink betelefonált az ÁNTSZ-be, mert ígérték, ma már gépen lesz az eredménye Beninek. A kért vizsgálatok eredménye az összesnek negatív. Egyedül calici-t nem néznek itt, úgyhogy kizárásos alapon ezt kaptuk ajándékba. Igen, tulajdonképpen emiatt van lezárva a fél kórház itt. Örülök. A lényeg, hogy már jól vannak a manók. Olyan iszonyúak ezek a vírusok, annyira utálom. Erőlködnek, szenvednek, fájdalmaik vannak, nem anyai léleknek való ez. És most a kicsi még dupláz is. Na mindegy, diagnózis ismeretében tudjuk hogyan kell kezelni, úgyhogy most neki esek ennek is. Mikor lesz vége a pech-szériánknak???????????????
Szerencsére mindenki kiveredett a vírusból, bár nem akarom elkiabálni. Dorka is eszegetett ma már, és nem jött vissza. Hasmenése is csak kétszer volt. Viszont Milánkámnál már közel sem ennyire fényes a helyzet. Már ő is teljesen jól volt, nem hányt, szépen eszegetett, minden benne maradt, ezzel szemben most estére felment a láza (érdekes módon ez eddig senkinél nem volt), és összehányt mindent. Pedig délelőtt már szaladgáltunk is egyet a friss levegőn, annyira jól voltak.
Kimentünk a pentelei erdőbe sétálni, ezt a csodás időt ki kellett használni. Meg persze a gyerekek is gyorsabban regenerálódnak egy kis friss levegő és csodás napsütés kíséretében. Én voltam a legizgatottabb, hiszen ebben az erdőben van az én egyik kedvenc madárkám, a szajkó, és bíztam abban, hogy most is láthatom. És igen, meg is jött, ott repdesett, azon a tisztás menti fás részen, ahol tavaly ősszel is láttam. Imádom! Annyira szép!
Milánkám élvezte az első erdei sétáját (mikor utoljára voltunk, ő még kenguruban utazta végig), minden bokrot, faágat megszemlélt, az avarra meg közölte: mámmám! Ekkor már almalevet iszogatott, ropit evett, és minden okés volt. Se hányás, se hasmenés, tényleg semmi egész nap. Erre estére láz és újabb hányás. Most akkor mi ez megint? Egyik gyerkőcnek sem volt láza, és hamar túl lettek rajta. Ő miért nem? Remélem ez nem egy újabb nyavalya, mert ebben is eléggé leamortizálódtunk. Most kivárásos állásponton vagyok, holnap meglátjuk mi lesz! Addig is én próbálom kezelgetni. Jaj, csak gyógyulna meg már szegénykém!
Bizony ma délutánra/estére mi csajok is becsókoltuk a vírust. Hihetetlen stramm lányom van, nagyon csípem a buciját. Ez több, mint az az érzés, hogy "csak mert az enyém". Biztos vagyok benne, hogy mindenki büszke lenne egy ilyen gyerekre. Na most ő úgy viseli ezt a betegséget, hogy simán szégyenben maradunk. Konkrétan az történt, hogy vacsihoz készülődtünk, azaz készülődtek a családnak azon tagjai, akiknek nem játszik hullámvasutat az egész emésztőrendszere. Dorka kiadta az ukázt, hogy ő mit akar vacsorázni.
- Apa, kérek krumplis tésztát, de várj, előtte elmegyek hányni! - és tényleg elballagott. Hányt ez bazi nagyot, aztán megmosta a kezét, kimosta a száját, és KÖVETELTE A VACSORÁT! Amit természetesen nem kapott meg ezek után, de én esküszöm elképedtem. Komolyan mondom, tizenéves korában komolyan oda fogok figyelni, nehogy bulímiás legyen. Abszolút nem zavarta a gyomortartalom távoztatása, sőt, utántölteni akart.
Ellenben én: tótágast állt gyomrocskámmal cirka másfél órát ücsörögtem a nappali bútor karfáján, mert nem bírtam rászánni magam a behajlásra. Mikor nagy nehezen sikerült, csak kapaszkodtam, semmi mást csináltam, mert szerencsétlen üres gyomromból semmi nem jött ki. Az a mai két pirítós szerintem már rég leszánkázott onnan. Merthogy nem mertem többet enni. Szóval én csak kínlódtattam magam és a könnyem szakadt, de sajna jobb nem lett. Remélem, a Daedalon segíteni fog. Már más reményem nincsen. Csak azt nem értem, hogy ha nincs bennem semmi, mert nem jött semmi, akkor mitől van hányingerem? Hm...
Milán babám már sokkal jobban van. Azért kaját még óvatosan kapott, kekszet meg ropikát, ha elfogadta, de legalább kora délután óta nem hányt. Addig is ő összesen csak háromszor. Bencéhez képest ez Istenes. Remélem Dodókámat sem viseli meg jobban.
Beni végre - némi hasfájástól eltekintve - túl van a víruson. Nem úgy Milánbaba. Ő ma délutánra rosszul lett. Fogta magát, és kirakott egy adag lencsefőzeléket a gyerekszoba küszöbére. Így kezdődött. Ezután óvatosan levegőztünk egyet, mialatt semmi gond nem volt, élvezte nagyon a sétát. Hazaértünk után viszont már nagyon nyűglődött. Fáradt is volt, úgyhogy sokat sírdogált. Fektetés után kirakott egy picit a tápszerből is, szerencsére tényleg nagyon picit, aztán egy kiadós pelenkaáztatás (nem pisi) után elaludt.
Közben az én gyomrom is tótágast áll a hasamban. Félek. Állítólag hatásos erre bármilyen keserűlikőr, úgyhogy most szépen lenyomtunk apával egy felest. Hát, nyugtáznom kellett, hogy belőlem sem lesz ebben az életben alkoholista. Ahány szőrszálam volt, az mind az égnek meredt. Talán nem véletlen én vagyok a sofőr minden családi eseménykor. Hát ha másra nem jó, legalább tompítja az agyam és nem fogom fel annyira, ha vezetnem kell a porcelánbuszt. Tényleg, most jött az ötlet, hogy vészelem én ezt át. Úgysem voltam sosem részeg, azaz a múlt században még fiatalként, akkor is egyetlen egyszer (történetesen akkor jöttem rá, hogy alkohol és én nem kötünk életreszóló barátságot). Szóval azt hiszem, jó szittyósan még ez is elviselhetőbb lesz. Persze csak és kizárólag akkor, ha arany picikém jól lesz addigra. Mert ha nem, két hányás között még szüksége lehet rám, úgyhogy inkább állom a sarat.
Köszönöm szépen az aggódó sorokat, lányok, nagyon aranyosak vagytok. Most én kívánok jobbulást kicsi Bónak és Zoékának, remélem olyan gyorsan túl lesznek rajta, mint az én Bencém. A helyzet az ugyanis, hogy éjjel fél kettőkor azzal ébresztett szép csöndben, hogy "Anya, megint hánytam!" Na iszkiri, gyors vígasztalás, szájöblítés, fektetés, takargatás, aztán vödör kimosása a lehető legnagyobb csendben (merthogy szegénykémet olyan gyorsan kapta el az inger, hogy nem ért ki a wc-re, így rendszeresítettünk egy vödröt e nemes célra), aztán aggódva visszafekvés. Innentől reggelig durmolt angyalom, úgyhogy az aggódás némileg felesleges volt. Dehát anya vagyok, vagy miszösz. Reggel úgy ébredt drágám, hogy iszonyú szomjas. Naná, hiszen tegnap a kiszáradás szélén voltunk, megkaptuk feltételesen a kórházi beutalót is. Mostmár szerencsére biztos, hogy nem lesz rá szükség. Egész nap gyártogattam a natúr teát neki, amit nagyon szívesen fogyasztott, ergo tényleg iszonyú szomjas volt. Aztán fél tíz tájban már egy tartalmasabb sós kekszet is kapott, és miután ez is ott maradt, ahol maradnia kell, ebédre már a fenségesnek tűnő rizst is feltálaltam neki. Délután még fájlalta a hasiját kicsit, de teljes nyugalomban és hányás nélkül elaludt. Talán ő túl van rajta.
El is mentünk anyukámékhoz egy kicsit levegőzni. Mert én arra gondoltam, hogy jobb lenne nekik a friss levegőn, de ugye játszótérre nem mehetünk, mindenféle gyerek-látogatta hely kilőve. Így elrobogtunk anyukámékhoz, vittük a bicókat, így a nagy hancúrban édes kicsikém el is felejtette, hogy ő tegnap milyen rosszul volt. Nem beszélve a másik pozitívumról, hogy nem voltunk négy fal közé bezárva, ahol jóval könnyebben fertőződhetnek a kicsik is. Mert ugyebár olvastam és említették, hogy a tünetek jelentkezése előtt és után is pár nappal fertőzhet ez a francos vírus. Úgyhogy még imádkozunk a teljes pozitív végkimenetelért.
Hát igen, zajlik az élet. A három gyermek már akkora létszám, amely mellett sohasem lehet unatkozni. Most épp benyaltuk azt a vírust, ami (immár harmadik alkalommal) minden év márciusában gyötör bennünket. Hányás-hasmenés, huhhh... Most Beni van nagyon-nagyon rosszul. Szegénykém már nagyon erőtlen, az én szuper mozgékony kisfiam csak fekszik és mesét néz. Kb. félóránként kihányja azt a három korty vizet, amit addig megiszogat. Láthatóan annyira szenved és én olyan tehetetlen vagyok, nem tudok érte tenni semmit. Hét órakor volt kinn a doktorbácsink, megszurizta, azóta nem hányt. Már kórházzal vagyunk fenyegetve, úgyhogy remélem vége ennek a megnézem-mit-ittam sorozatnak. A másik hogy azon szurkolok, a kicsik ne kapják el. Karanténban van Beni a saját szobájában, csukott ajtók mögött, kicsik nem mehettek be, ő nem jöhetett ki. De ilyenkor már valószínűleg ez eső után köpönyeg, mivel ugye a vírus már a tünetek megjelenése előtt is napokkal fertőz. Az a baj, hogy ha Dorina ezt elkapja, ennek mindig kórház volt a vége. Azt meg most nagyon nagyon nem szeretném. Alapból ugye nem jó az, mostmeg teljes zárlat van a kórházba a calici vírus miatt. Nem mellesleg lehet hogy pont ez van nekünk is. Most azon imádkozom, hogy hamar túllegyünk rajta.
