A múlt hét zökkenőmentesen telt, így azt hiszem, itt volt az ideje, hogy bebizonyítsuk, minden csoda három napig tart. Kezdődött azzal, hogy rosszul, és iszonyú nehezen ébredtek a gyerekek. Doruska már az indulásnál nyűglődött. Az oviba érve pedig - az átöltözés után - egy hirtelen mozdulattal átfonta a karjait és a lábait is rajtam, és olyan erővel szorított, hogy a kék és lila minden árnyalatában játszott a fejem. Jött a sírás, óvónéni kezéből anya után nyúlás, ablakból sírva integetés három másodpercig, majd anya elvonulása összeszorult szívvel és görcsben lévő gyomorral. Hihetetlenül rosszul esett a lelkemnek, és csak azért nem kezdtem térdre borulva, a padlót csapkodva zokogni (ugye érződött az irónia???), mert egyszer már ezt végigcsináltam a nagyfiúval, és tudtam, reméltem, ő is megnyugszik pár perc alatt. Az óvónénik elmesélése alapján ez így is történt, hamar megnyugodott, megint nyomta a dominó-partit Kati nénivel, játszott nagyot, majd történelmet írt: CUMI NÉLKÜL elaludt. Én olyan büszke voltam rá, ennek hangot is adtam, és láthatóan ő is borzasztóan becsülte magában ezt a hatalmas teljesítmény. Hiszen valóban az volt egy olyan kislánytól, aki eddig letenni sem volt hajlandó a "pipát". Remélem, lassan eljutunk oda, hogy már egyáltalán nem kell neki. Imádom ezt az okos pici lányt.
Bencikének nagyon megy a suli egyelőre. Azt mondja, nagyon szeret járni, jól megcsinálja a feladatait, a napközi alatt majdnem teljesen végez a házival is (eddig egy esetben maradt egy picinyke feladat itthonra), és - ami tőle hatalmas teljesítmény - többnyire viselkedik is. Borzasztóan aggódtam, hogyan fog az én fiam megülni ennyi időt a hátsóján, hiszen öt percet képtelen egy helyben lenni, de működik a dolog. Remélem, így is marad. Olyan büszke vagyok az én nagy iskolás fiamra.
Milánkám nagyon szétszórt érzelmileg. Egyszer láthatóan nagyon élvezi a monopóliumát, hol egyik, hol másik tesó szobájába oldalog szétrakodni és élvezni egyedül a játékhalmot, de aztán odaballag a nagy faliképhez, amelyik több kis képből van összerakva, és hívogatja, szólongatja a testvéreit. Hihetetlenül hiányoznak neki. Ma ő is nagyon nehezen ébredt a délutáni alvásból, de amikor megkérdeztem, hogy elmenjünk-e Dorkáért, majd Bencéért, szemei kipattantak, és eszeveszett bólogatásba kezdett. Naná, hogy induljunk, anya, mit gondolsz? Alig várom!!- ez látszott a fején :D Ezúttal csendes megadással tűrte a pelenkázást, átöltöztetést, cipőhúzást, aztán őrült tempóval ugrott fel az előszoba szekrényre, hol elfordítja a zárat, mert azonnal indulni akart. Ilyen csodálatos és összetartó testvérek ők. Ezt mindenképpen megpróbálom bennük megerősíteni.

Ma velem is hatalmas dolog történt. A szivemmel ugye régóta problémám van, de mióta a sürgősségi agyament orvosai szimulánsnak tituláltak, azóta nem nagyon találok itt olyan orvost, aki foglalkozna velem. Ezen okkulva (és Krisztikém nem kis picsánrúgásának hatására - köszönöm ezerszer neked!!!) írtam a SOTE egyik orvosának egy levelet szombaton este (talán ezért is nem írtam blogot, mert kidöglöttem, mire azt a levelet össze(vissza) fogalmaztam :D). Ma reggel válaszolt: csütörtökön mehetek hozzá!!! Megvizsgál! Hát el nem tudom mondani, mit éreztem akkor, mikor olvastam a levelét. Talán most, talán ezúttal vége lesz a tortúrámnak. Tudom, más azt kívánja, ne találjanak semmit, én azt kívánom, találjanak. Találjanak valami olyant, ami orvosolható és meggyógyíthatnak. Mert valami nem jó, érzem, mindegy honnan jön. Ha most kiderül, esküszöm, én leszek a világ legboldogabb embere.