Ma megfőztem életem első spárgakrémlevesét. Úgy jött, hogy vásárolni voltam két kisebb gyerkőcömmel, és megláttam ott a pulton a kis drágákat, ahogy engem hívogattak - természetesen leolcsózva. Hát olyan guszta volt a csomag, és olyan olcsó, hogy gondoltam, itt az idő, ki kell ezt is próbálni. Nem nagyon voltam híve az efféle leveseknek, de mióta megcsináltam az első padlizsánkrémlevesemet, ami hatalmas sikert aratott a családom körében, gondoltam, ez sem lehet olyan rossz. Hát a hátamon állt a szőr, mire az összes kicsi spárgát megpucolgattam meg felvagdostam - időspórolás miatt. Az én hülyeségem (vagy okosságom), hogy mindent egy kicsit másképp csinálok, ahogy a receptek írják, hát ezzel is így voltam. Icipicit eltért a javaslatoktól, a szám íze szerint alkottam, de hihetetlen módon eszméletlenül finom lett. A férjem hatalmas tányérral benyomott belőle mikor hazaért. A második spenót volt, drága nagyfiam kérésére.

Na itt van az a pont, hogy el kell mondjam, az én gyermekeim rosszul vannak összerakva. Nem eszik meg a túrógombócot, pedig azt sem natúran csinálom, hanem még a tésztájába is csempészek egy kis vaníliás cukrot, mert apácskánk úgy szereti, de hiába a rafinéria, gyerkőcöknek nem kell - még édes tejfölös mártással sem. Ellenben a spenót, az ám a valami! Abból a fiam három tányérral megeszik. Tegnap meglátta a fagyasztóban, és könyörögni kezdett, hogy főzzek ma azt. Oviban ebédelt, utána jár haza (mármint ebéd után), és nem sokkal később odaült az asztalhoz és kérte. Imádja. Hát erre nem tok gombot varrni. Hiszen még viccek is keringenek szegény egészséges (de csúnya) spenótról (Kisfiam, edd meg a spenótot! - nem eszem! - de edd meg, szép színed lesz tőle! - akkor pláne nem eszem meg! - dehát miért???? - mert nem akarok zöld lenni! :D:D:D) Azt azért hozzá kell raknom, borzasztóan örülök a spenót iránti rajongásukért, a benne lévő vitaminok, vas és egyéb jóságok miatt.

Amúgy én az a fajta anyaállat vagyok, aki - ha nem is szeret valamit, megfőzi a családnak. Így van ez a tökfőzelékkel. Velem az óvódában sikeresen megutáltatták, képtelen vagyok azóta megenni. Viszont a férjem imádja. Így hát nekiálltam. Persze simán a számba vettem egy falatot, és előadtam a gyerkőcömnek (akkor még csak Beni volt), hogy ez mennyire finom, mmmmmmm, egye csak. Nem kell mondanom, közben zöldült kékült a fejem, szívem szerint szaladtam volna pökni egy nagyot, dehát elő kellett vennem a színészi vénámat. A szomorú az volt az egészben, hogy nem lett eredménye. Ugyanis nem lett szimpi a manó számára a kaja. Tudom, hogy nem én hibáztam, mert a férjem azt mondta, olyan, amilyennek lenni kell. Egyszerűen csak nem a fiam ízlése. Ergo: hiába voltam hős. Azóta sem eszi meg. Na mindegy.

Laktózmentes spenótomat Milubabám is nagyon tömte. Annyira édes volt, mert miután megetettem (másfél tányérnyi mennyiséget evett), akárki odaült az asztalhoz, mindenkihez odaoldalgott koldulni pár falatot. Munkából hazaért, megfáradt, éhes apához is odament kuncsorogni, mondtam is neki: Adj már neki, szegényt éheztettem egész nap! - persze fél órával előtte etette meg a bátyja, azelőtt fél órával meg a nővére. Azelőtt háromnegyed órával meg én. És esküszöm, nem látszik rajta, hogy ilyen nagyevő! Husis, erős, de egyáltalán nem kövér. Semmi felesleg nincsen rajta. Lehet hogy azért, mert a tejes cuccoktól (mikor néha becsúszik - mint pénteken, mikor Doruskám pusztán testvéri szeretetből és jószándékból megetette a saját csokijából - az mégiscsak eperkrémmel töltött tejcsoki, nem pedig sima ét, ami Milukáé volt) iszonyú hasmenése kerekedik, napokig is el tud tartani. Látványos, ahogy a pelus tartalmán látszik, hogyan ürül a laktóz, mert ahogy távozik, úgy sűrűsödik az állag. (na igen, fűt-fát-bokrot is leírok ide, de talán egyszer majd jót nevetünk ezen, vagy érdekes lesz számára tudni, miken mentünk keresztül). A hétvége sem volt egyszerű vele, hiszen a fent említett csokis téma bezavart. És kedden már nem tudtuk, hogy még mindig attól van-e rosszul a pocakja, vagy vírus, vagy az okozza, hogy négy foga jön egyszerre. A lényeg, hogy ma már alakul, igaz, a bismut-ra nagyon haragszik még :D

Dorina nagyon komoly személyiség-változáson megy keresztül. Eltűnt az én simulékony, kezes, szófogadó édes kislányom. Most lett egy köszönni nem akaró, feleselő, nagyszájú, dacos lányom, aki azért előszedi még bújcikázós, szeretgetős énjét, aminek olyankor nagyon-nagyon örülök. Megvannak még az esti arcsimizések is, ami nélkül elaludni nem lehet. Sem neki, sem nekem. Esküszöm, ha egyszer majd erre már nem tart igényt, nagyon-nagyon fog hiányozni. Olyan jó, mikor odabújok mellé, és ő a pici kezével simogatja az arcomat, elsimítja a hajamat, aztán odatolja a pofiját az enyémhez, kéri a "szemepuszit", ami segít szépeket álmodni, én meg az ő szép kis arcát simogatom közben végig meg ölelem ahogy csak tudom, na szóval szerintem ezt minden anya érti. Elmaradhatatlan, kihagyhatatlan. Imádom.

A másik nagyon fontos dolog az estében Beninél a meseolvasás. Ez már úgy beleitta magát a mindennapokba, hogy komoly büntetés, ha nem ül anya ágyszélére mesézni. Ez azért érdekes, mert azt hittem, én a kisfiamnak soha az életben nem fogok mesét olvasni, ugyanis legyen az bármilyen szép, izgalmas, tartalmas, színes mese, ő két perc után már pörgött mint a ringlispil és kereste, mivel tud babrálni. Rám sem hederített. Aztán egyszercsak igényelni kezdte. Nosza, olvassunk. Addig az én kedvenc verses mesémet mondtam el neki minden este, amit még az én nagymamámtól tanultam, hihetetlen kedves versike. Most viszont már igazi hosszú, klassz meséket olvasgatunk együtt. Utána ő is bújik, igaz, ő csak amolyan pasisan, de mostanában nagyon sokat mondja, hogy nagyon-nagyon szeret. És annyira édes, mert mindig kutat a gondolataiban, hogy milyen szóval is mondja el, hogy mennyire. Volt már űr, meg az összes bolygó, az összes ember, de elmondtam neki, a lényeg számomra, hogy szeret. Semmi más.