Újdonságok

Ma megfőztem életem első spárgakrémlevesét. Úgy jött, hogy vásárolni voltam két kisebb gyerkőcömmel, és megláttam ott a pulton a kis drágákat, ahogy engem hívogattak - természetesen leolcsózva. Hát olyan guszta volt a csomag, és olyan olcsó, hogy gondoltam, itt az idő, ki kell ezt is próbálni. Nem nagyon voltam híve az efféle leveseknek, de mióta megcsináltam az első padlizsánkrémlevesemet, ami hatalmas sikert aratott a családom körében, gondoltam, ez sem lehet olyan rossz. Hát a hátamon állt a szőr, mire az összes kicsi spárgát megpucolgattam meg felvagdostam - időspórolás miatt. Az én hülyeségem (vagy okosságom), hogy mindent egy kicsit másképp csinálok, ahogy a receptek írják, hát ezzel is így voltam. Icipicit eltért a javaslatoktól, a szám íze szerint alkottam, de hihetetlen módon eszméletlenül finom lett. A férjem hatalmas tányérral benyomott belőle mikor hazaért. A második spenót volt, drága nagyfiam kérésére.

Na itt van az a pont, hogy el kell mondjam, az én gyermekeim rosszul vannak összerakva. Nem eszik meg a túrógombócot, pedig azt sem natúran csinálom, hanem még a tésztájába is csempészek egy kis vaníliás cukrot, mert apácskánk úgy szereti, de hiába a rafinéria, gyerkőcöknek nem kell - még édes tejfölös mártással sem. Ellenben a spenót, az ám a valami! Abból a fiam három tányérral megeszik. Tegnap meglátta a fagyasztóban, és könyörögni kezdett, hogy főzzek ma azt. Oviban ebédelt, utána jár haza (mármint ebéd után), és nem sokkal később odaült az asztalhoz és kérte. Imádja. Hát erre nem tok gombot varrni. Hiszen még viccek is keringenek szegény egészséges (de csúnya) spenótról (Kisfiam, edd meg a spenótot! - nem eszem! - de edd meg, szép színed lesz tőle! - akkor pláne nem eszem meg! - dehát miért???? - mert nem akarok zöld lenni! :D:D:D) Azt azért hozzá kell raknom, borzasztóan örülök a spenót iránti rajongásukért, a benne lévő vitaminok, vas és egyéb jóságok miatt.

Amúgy én az a fajta anyaállat vagyok, aki - ha nem is szeret valamit, megfőzi a családnak. Így van ez a tökfőzelékkel. Velem az óvódában sikeresen megutáltatták, képtelen vagyok azóta megenni. Viszont a férjem imádja. Így hát nekiálltam. Persze simán a számba vettem egy falatot, és előadtam a gyerkőcömnek (akkor még csak Beni volt), hogy ez mennyire finom, mmmmmmm, egye csak. Nem kell mondanom, közben zöldült kékült a fejem, szívem szerint szaladtam volna pökni egy nagyot, dehát elő kellett vennem a színészi vénámat. A szomorú az volt az egészben, hogy nem lett eredménye. Ugyanis nem lett szimpi a manó számára a kaja. Tudom, hogy nem én hibáztam, mert a férjem azt mondta, olyan, amilyennek lenni kell. Egyszerűen csak nem a fiam ízlése. Ergo: hiába voltam hős. Azóta sem eszi meg. Na mindegy.

Laktózmentes spenótomat Milubabám is nagyon tömte. Annyira édes volt, mert miután megetettem (másfél tányérnyi mennyiséget evett), akárki odaült az asztalhoz, mindenkihez odaoldalgott koldulni pár falatot. Munkából hazaért, megfáradt, éhes apához is odament kuncsorogni, mondtam is neki: Adj már neki, szegényt éheztettem egész nap! - persze fél órával előtte etette meg a bátyja, azelőtt fél órával meg a nővére. Azelőtt háromnegyed órával meg én. És esküszöm, nem látszik rajta, hogy ilyen nagyevő! Husis, erős, de egyáltalán nem kövér. Semmi felesleg nincsen rajta. Lehet hogy azért, mert a tejes cuccoktól (mikor néha becsúszik - mint pénteken, mikor Doruskám pusztán testvéri szeretetből és jószándékból megetette a saját csokijából - az mégiscsak eperkrémmel töltött tejcsoki, nem pedig sima ét, ami Milukáé volt) iszonyú hasmenése kerekedik, napokig is el tud tartani. Látványos, ahogy a pelus tartalmán látszik, hogyan ürül a laktóz, mert ahogy távozik, úgy sűrűsödik az állag. (na igen, fűt-fát-bokrot is leírok ide, de talán egyszer majd jót nevetünk ezen, vagy érdekes lesz számára tudni, miken mentünk keresztül). A hétvége sem volt egyszerű vele, hiszen a fent említett csokis téma bezavart. És kedden már nem tudtuk, hogy még mindig attól van-e rosszul a pocakja, vagy vírus, vagy az okozza, hogy négy foga jön egyszerre. A lényeg, hogy ma már alakul, igaz, a bismut-ra nagyon haragszik még :D

Dorina nagyon komoly személyiség-változáson megy keresztül. Eltűnt az én simulékony, kezes, szófogadó édes kislányom. Most lett egy köszönni nem akaró, feleselő, nagyszájú, dacos lányom, aki azért előszedi még bújcikázós, szeretgetős énjét, aminek olyankor nagyon-nagyon örülök. Megvannak még az esti arcsimizések is, ami nélkül elaludni nem lehet. Sem neki, sem nekem. Esküszöm, ha egyszer majd erre már nem tart igényt, nagyon-nagyon fog hiányozni. Olyan jó, mikor odabújok mellé, és ő a pici kezével simogatja az arcomat, elsimítja a hajamat, aztán odatolja a pofiját az enyémhez, kéri a "szemepuszit", ami segít szépeket álmodni, én meg az ő szép kis arcát simogatom közben végig meg ölelem ahogy csak tudom, na szóval szerintem ezt minden anya érti. Elmaradhatatlan, kihagyhatatlan. Imádom.

A másik nagyon fontos dolog az estében Beninél a meseolvasás. Ez már úgy beleitta magát a mindennapokba, hogy komoly büntetés, ha nem ül anya ágyszélére mesézni. Ez azért érdekes, mert azt hittem, én a kisfiamnak soha az életben nem fogok mesét olvasni, ugyanis legyen az bármilyen szép, izgalmas, tartalmas, színes mese, ő két perc után már pörgött mint a ringlispil és kereste, mivel tud babrálni. Rám sem hederített. Aztán egyszercsak igényelni kezdte. Nosza, olvassunk. Addig az én kedvenc verses mesémet mondtam el neki minden este, amit még az én nagymamámtól tanultam, hihetetlen kedves versike. Most viszont már igazi hosszú, klassz meséket olvasgatunk együtt. Utána ő is bújik, igaz, ő csak amolyan pasisan, de mostanában nagyon sokat mondja, hogy nagyon-nagyon szeret. És annyira édes, mert mindig kutat a gondolataiban, hogy milyen szóval is mondja el, hogy mennyire. Volt már űr, meg az összes bolygó, az összes ember, de elmondtam neki, a lényeg számomra, hogy szeret. Semmi más.

Újból feltört érzések

Kellemes nap volt a mai. A reggeli gyors bevásárlás alkalmával - a több napos bezártság után - felfrissültem, meg is táltosodtam, úgyhogy főztem ebédre csirkemáj-rizottót meg tejszínes tepsis csirkemellet rizzsel - én ettem még hozzá barackbefőttet. Nagyon jól esett. Hogy finom volt-e, arról nem nyilatkozom, haza nem beszélek. A lényeg, hogy megteltek az éhes pocakok. Ma végre - Beni kivételével - már mindenki jót evett. Milán egészen hozta formáját, mostmár öt percenként kiabál, hogy mámmám. Ha megneszeli, hogy valaki a konyha felé megy, mélyrepülésben, hajtóműveket sugárhajtásba állítva rombol utána. Mostmár tudom, ez így van jól. 

Beni még nagyon csúnyán köhög, nyakló nélkül tolom bele a Stodalt, az oscillo-t, a Spiropentet (na ezt azért csak óvatosan), vitaminokat, és egyéb más, jótékony hatással lévő csodaszert, ami még itthon fellelhető és alkalmazható. Hát csoda, hogy szegénynek nincs étvágya? Elég ezt a sok izét megemészteni. De legalább már nem morog minden alkalommal, hanem csendben tűri a sorsát.

Délután elrohantam  babalátogatóba. Tegnap este megszületett a szomszéd kisbaba, és nekem feltétlen el kellett mennem, hogy magamba szívjam egy kis részét a születés csodájának. És láttam, ott feküdt az ágyacskájában (azaz LÖKhajtásos szuperkocsiban) és édesen aludt. Imádtam és imádom. Alig várom, hogy hazajöjjön, és esküszöm kölcsönkérem néha! :D Hihetetlenül magával ragadott az érzés. Ahogy tegnap is írtam, nagyon rámtört a vágy, hogy átélhessem mégegyszer. Most, hogy láttam a babát, le is tisztázódott bennem, hogy igen, nekem még egyszer, később, de egyszer még ott kell lennem a szülőszobában. 

A férjem kicsit most utál is miatta. Meg jókat mosolyog. Elmondta, hogy nem is gondolta volna, hogy ennyire vágyok rá, és nagyon meglepte, mert más nő egy szülés után azt mondja, ő aztán soha többet, én meg már lassan óvodát nyithatok. De ha egyszerűen nem bírok betelni a gyermekeimmel. Sem velük, sem az általuk ajándékozott csodával. A születés csodájával, a fejlődés csodájával, mely minden nap újat ad, egyszerűen imádom.

Na szóval, én kicsi férjem próbált diszkréten rávilágítani, hogy nem biztos, hogy kéne vállalnuk még gyermeket, de valahogy azt is éreztetni akarta, hogy megérti az érzéseimet, így kibökte:

- Nem vállalnál inkább béranyaságot? :D

Behaltam. Egy nap távlatából ez már nagyon vicces, jókat mosolygunk rajta, de komolyan elgondolkodtatott a dolog. Félreértés ne essék, nem vállalnám, semmi pénzért. Na jó, erkölcsi megfontolásból nyilván, tehát ha valakinek ezen múlna a családi boldogsága, hogy én hordok ki neki egy babát, nyilván megtenném. Pénz nélkül is. De azt tudom, ha ilyen dologra vetemednék, abban a pillanatban, amikor oda kéne adni a babát, egy kicsit belehalnék. Elképzelni sem tudom, mekkora lelki törést okozna. Hisz én az a fajta vagyok, aki már az első pillanattól (konkrétan a pozitív teszteléstől - azaz még előbb, a megérzésektől) iszonyatosan nagyon kötődik a babához és ki is alakul egy mély érzelmi kapcsolat. Természetesen nem tudhatom, hogy ha tudnám, hogy az a gyermek nem az enyém, hogyan élném meg, hogyan viselkednék, de nem bírnám magam elképzelni ebben a helyzetben. Aki akar vessen meg ezért.

Pontosan az olyan dolgok miatt vannak bennem ezek az érzések, a fellángolt újból anyának lenni akarás, amit ma este Dorkától kaptam. Fektetéskor leültem az ágy szélére. Elkezdtük a bejáratott szokás szerint egymás arcát simogatni. Én az övét, ő az enyémet, mire közölte velem:

- Anya, te vagy az én tündérem! - kell ennél több? Nekem nem. Ettől vagyok én a világ legboldogabb anyukája!

Ismét a suliban

Jól indult a nap. Beni egész sokáig aludt, így élt bennem a remény, hogy ha még délután sikerül ágyba tömködni, akkor a sulis program alatt nem lesz gond. Alvás megvolt, de az idétlenség is. Hát produkálta magát rendesen. Esküszöm front jön. Akkor ilyen. Bár lehet, hogy csak én élem meg mostanság nagyon érzékenyen a dolgokat. Lehet, hogy ez annak a hatása is, hogy az elmúlt napok (hetek???) történései túlságosan a felszínre hozták a gyermekkorom sérelmeit. Pedig rövid időn belül többször is ömlöttek a számból a szavak, és mondtam és mondtam és mondtam, hátha könnyít a lelkemen, de csak nyomaszt. Miért most? Történni fog valami? Ez valaminek az előjele? Nem tudom. A lényeg, hogy az illetékesre is sikerült délután rázúdítanom a lelkem fájdalmát. Azaz az egyikre. De ő majd elmondja a másiknak. Huh, nem egyszerű ez, de talán elindult valami, ami segít összeszedni lelkem darabkáit. Kriszti, azért a délelőtti lelkizés nagyon jó volt ám!!! Most neked is van mit feldolgozni :D:D:D

Szóval ismét suli. Hát ilyen klassz tanítónéniket! Úgy érzem, nagyon jó helyen lesz Bencuska. Megmondom őszintén, nekem fel sem tűnt, hogy másfél órát ültünk ott és figyeltük az aprónépet, akik lelkesen csinálták a játékos feladatokat. Ó Istenem, de gyorsan megnőttek! És milyen okosak! Benikém is hősiesen gyártotta a lapos hóembert - esküszöm elgondolkodtam, hogy ezt a kivitelt szabadalmaztatom! Ja, és olyan édes Mikiegér-sapit (szintén szabadalom) gyártott neki, hogy úgy gondolom vitrinben lesz ennek is a helye. Azt hiszem, lassan új szekrénysort kell vennünk a relikviáknak. :)) De nem baj, csak így tovább manó! Anya nagyon büszke rád!

Azt hiszem Dorina most kerül a dackorszakba. Ő egy nagyon simulékony, szófogadó, csodálatos kislány, viszont most egyre többször lázadozik. Leginkább az öltözködés ellen. Ha szólok, jöjjön öltözni, elmegy, meg sem hall, ha odaviszem a ruhát, leszorítja a lábát, nem engedi hogy öltöztessem. Egy alkalommal még meg is jegyezte: nem tárgyalok veled! És most nem tudom, hogy kerekedjek ezen felül. Büntessem? Vagy csak hagyjam, majd megunja és elnövi? Nem tudom, nem tudom, nem tudom. Azért szerencsére az ő érzéseire lehet hatni, és ha azt érzi, bánatos a lelkem, rögtön cirógat és nagyon szeret. De ez meg nem zsarolás? Nem akarom őt sem megbántani, sem kihasználni. Legfőképp, hogy ilyen lelkülete van. Tudom, én hogyan éltem meg a lelki bántalmakat kicsi korom óta, és nem akarom, hogy ő is életen át tartó hegeket cipeljen. Ahogy egyik gyermekem sem. Bízom benne, vagyok ehhez elég jó anya, elég jó ember, és tudok nekik eleget adni. Remélem így van.

Legkisebbem meg előlépett mini cirkálóvá. Hát ahogy ő tudja szendi apró lábacskáit, az ám a nem semmi! Annyira mulatságos, mikor még néha előjön belőle, ahogy tanult járni. Fal mellett, oldalazva. És ha nagyon belemerül a sétálásba, nem figyel, elkezd oldalazva tipegni. Hát az nagyon édi :D Imádatosan cipeli kis pelenkás popóját. Egyébként állandóan az egyik Tom és Jerry epizód jut eszembe, amiben a Jerry befogad egy kis árvát, aki állandóan éhes, mindent felfal. A fiam is ilyen. Mármint haspók. Állandóan ennie kell. Jó jó, hogy most van növő félben, na de reggel nem puszival ébred hanem azzal hogy "mámmám" és benyom két banánt. Aztán némi keksszel le kell szorítani, azután jöhet a folyadék. Ami legalább két deci legyen, persze egy szuszra, annál alább nem adja. Nem azért, nem sajnálom én, dehogyis, de kérdem én: hova fér???? Mert a fülén nem jön ki, az tuti, figyeltem!