Jaj annyi minden történt, azt sem tudom, hol kezdjem. Legelőször is: voltunk a Mátrában unokatesóm ballagásán. Annyira nagyon jó volt, a távolság miatt rég nem látott családtagokkal is találkoztunk, sőt, még a Kanadai rokon is tiszteletét tette - úgyhogy a hangulat és az öröm (ünnepség nélkül is) adott volt. Egy szép szertartás, egy isteni sokfogásos ebéd és dínom dánom után hatalmas traccsparti kerekedett. A nagy sokaságban mindenkinek akadt beszélgető partner, természetesen azt sem tudtuk, ki kinek a társaságát keresse, persze mindenki szépen lassan sorra került. Úgyhogy lepcses számnak volt mit dolgozni, hazafelé nem is kívánkozott koptatni nyelvecskémet. Viszont vezetni azt nagyon rossz volt. Én, aki imádok a volán mögött ülni, nálam ember ezt jobban nem szereti, nem gondoltam, hogy bármikor is ilyet mondok, de ez tény. Annyira elfáradtam a sok benyomástól és ingertől, no meg a korai indulástól, hogy hazafele kőkeményen koncentrálnom kellett, hogy ne legyen semmi baj. Nem is vállaltam az elejétől-végéig autópályát, avagy a monoton utazást, hanem inkább a csodálatos falvakon, erdei tájakon mentem keresztül, ami azért változatos volt, és nem kicsit szemet gyönyörködtető. Sajnos a képek nem adják vissza azt a csodát, amit én ott éreztem és magamba szívtam:




Pénteken egy csodás napnak néztünk elébe. Anyák napja volt az oviban. Az utolsó ovis anyák napja a fiamnál. Lázas készülődés előzte meg, ő is, én is nagyon izgultunk. Annyira cuki volt, gőzerővel gyakorolta még itthon is a verset. Meg is lett az eredménye: egy olyan csodálatos műsort vezettek színpadra az óvónők, hogy az elmondhatatlan. Én nem vagyok az a sírós típus, bár nagyon szentimentálisnak teremtett az ég, hát most mégis nem kicsit megkönnyeztem. Csodálatos volt, leírhatatlan és feledhetetlen. Alig várom, hogy meglegyen videón. Tutira minden nap nézegetni fogom - legalábbis egy jódarabig. Aztán meg majd sűrűn előveszem. Egy vörös rózsa kíséretében ezt a gyönyörű tálat kaptam a kisfiamtól, amit ő készített:


Azt hiszem, nem fogom kicsomagolni (bár már többször rám szólt a kisfiam, hogy ebből enni lehet, egyek már belőle), hanem a vitrinben lesz a helye, a kis kincsestárban. Imádom ezt is, mint a többit. Jó néha elővenni őket, és elmélázni, milyen is volt AKKOR...

Közben elkezdett drága férjem dolgozni. Egyre inkább odavan ezért a munkahelyért, egyre jobban tetszik neki. Remélem, megmarad ez a lelkesedése (a kezdeti nehézségek után), megtalálja a helyét itt, és szeretni fogja. Szívből kívánom neki, érezze jól magát itt. Úúúúúúúúúgy szeretném...

Aztán a héten megérkezett Doruska óvódai levele is, mely szerint felvételt nyert a hőn áhított oviba. Olyan boldog volt, hisz nagyon szerette volna, ha Beni csoportjába (volt csoportjába) járhat, ugyanazokhoz az óvónénikhez. Talán így a beszokás is könnyebb lesz. Azt kell mondjam egy kicsit nagyképűen, ettől nem tartok, hiszen Dorina korát meghazudtolóan bölcs és értelmes, mindent meg lehet vele beszélni, és hihetetlenül simulékony. Büszke anyai szívem nem aggódik, töltött már benn Benivel az oviban napot, ahol a bátyjával kevésbé foglalkozva hátravonult a kislányokkal a babasarokba, és ott játszott. Nem gondolva ránk, nem törődve semmi mással. Jó tudom, minden csoda három napig tart - Beninél két hétig. Akkor múlt az újdonság varázsa, és kezdett kapaszkodni és pityeregni, hogy "anya, ne hagyj itt kérlek"! És sajnos sokáig tartott. Nem szeretném ezt mégegyszer átélni, mert minden egyes ilyen alkalommal kitéptek egy darabot a szívemből. Hiszen én úgy vittem volna, úgy maradtam volna, bármit, csak az én kisfiam ne legyen szomorú. Hiába mondták az óvónénik, hogy mindez két percig tart nála, aztán kezét-lábát törve rohan autózni-vonatozni a fiúkkal. Az a pár perc nekem akkor is nehéz volt. És ha pesszimista vagyok, ezt még kétszer végig fogom csinálni - ugyanígy. Meglátjuk... vannak még csodák! Velem bizony történnek :D:D:D (ld. gyermekeim)!