Hétvégi történések

Hétvégén elhanyagoltam a blogírást, úgyhogy most gyorsan pótolok. Gondolkodtam azon, hogy egy számomra nagyon meghatározó történetet lejegyezzek-e, de egyszer erre emlékezni akarok majd, úgyhogy megteszem. Csak nem akarom megbántani kisfiam érzéseit sem. Az történt, hogy csütörtök délután Beni nagyon nyűgös volt. Akkor szokott ennyire dacolni és dühösködni, amikor front jön, nagyon fáradt, vagy valami bántja. A sokadik fegyelmezéses kör után apa beleültette az ölébe, és megkérdezte, mi a gond. Erre óriási zokogásban tört ki. Kiderült ugyanis, hogy a hőn szeretett kislánynak van egy másik udvarlója, aki aznap szintén vitt egy gyűrűt (aki valószínűleg meglátta a fiamban a konkurenciát), ami Beni szerint szebb volt. Hihetetlen fájdalommal élte meg és mesélte el. Nem tudtam mit tenni, mondtam neki, kitalálunk valami olyan ajándékot, kedveskedést a kislánynak, amit csak ő tud adni. Neki is állt Beni két ölelkező kisegeret szív-koszorúban kiszínezni, hihetetlen szép lett. Közben én a kislány anyukájával levelezésbe kezdtem. Megírta, hogy a kicsi lánynál a másik kispasi kiesett a pikszisből, mert többször is megbántotta a kislányt, úgyhogy abszolút az én fiam a nyerő. Huh, ez micsoda könnyebbség volt anyai szívemnek! Úgy örültem. Ma meg már azzal jött haza az én hős szerelmesem, hogy anyás-apást játszottak, kislányuk is született. Hm....Nyugtáztam, hogy átmenetileg tudtomon kívül betöltöttem a nagymama posztot. Maximálisan igazat adok a szóban forgó kislány anyukájának abban, hogy a mi életünkben is nagyon meghatározóak voltak ezek az óvódai szerelmek, még emlékszünk rá, úgyhogy őket is nagyon komolyan kell venni. Hát komolyan is vettük. Épp ezért kezdtünk el levelezni, hogy meg tudjuk tenni, ami tőlünk telik, és leginkább rajtunk múlik az ő boldogságuk érdekében. Bizony, az élet nagy dolgai ezek!

A hétvégénk arról szólt, hogy családot és barátokat látogattunk. Hihetetlenül jó esték és napok voltak. Csodálatos olyan emberekkel körülvenni magunkat, akik szeretnek és akiket szerethetünk. Kell nekünk is ez a kikapcsolódás, még mielőtt felőrlődünk a hétköznapi problémákban. Bár mostmár inkább kezdem úgy felfogni, hogy ennek is meg van a miértje, ezzel is megtanít minket valamire az élet. Én már le is vontam magamnak a konzekvenciát.

Ma annyira jó esténk volt. Igaz, az egész nap olyan nagyon szerelmesen telt. Benikémmel összefonódva léteztünk egész délután. Dorka szokott leginkább a szimbiontám lenni, most a nagyfiam volt az. Egyébként valamiért mostanában hihetetlenül érzékeny lett. Tegnap akartam neki adni az esti puszit, ő meg meg akart ölelni, a sötétben nem láttuk egymást, és összekaramboloztunk, konkrétan kaptam egy akkorát a szemembe, hogy még. Erre ő hihetetlen sírásba kezdett. Alig tudtam megnyugtatni, mondogattam, hogy nincs semmi baj, semmi sem történt, és öleltem, simogattam, mire nagy nehezen megnyugodott. Ma ugyanez pepitában: annyira bújt, hogy lefejelte a szemöldökömet. Mikor megértette, mi történt, felugrott, és sírva fejest ugrott az ágy alá. Pedig komoly önkontrollal igyekeztem leplezni a fájdalmam pont a tegnap esti eset miatt. Szintén komoly vígasztalási procedúra kellett és sok-sok szoros ölelés, azaz inkább hosszú ölelés, mire elterelődött a figyelme. Én nem értem miért van ez. Tudom, hogy nagyon érzékeny lelkületű, hatalmas igazságérzettel, és hogy nem szeret másokat bántani (szándékosan), de ilyen eddig nem fordult elő. Tanácstalan vagyok. Tényleg csak ölelni tudom, meg győzködni hogy nincs baj.

Azért a nap zárása szép volt. Beraktuk a kedvenc Gyerek-zene lemezünket, és hihetetlen nagyot játszottunk és táncoltunk rá. Beni meglepetést is okozott, kívülről énekelte a Paff, a bűvös sárkányt. Lapozgattam az emlékeimben, hogy mikor tanulhatta meg, hallgattuk-e egyáltalán itthon ennyiszer, hogy ő ezt így vágja. De nem. Bár az is igaz, hogy az ő esze oylan, mint a borotva. A memóriája is kiváló, másfél éves korában történt dolgokra emlékszik. Végülis, semmi sem lehetetlen. Szóval visszatérve, pörögtünk, forogtunk, táncoltunk, óriások voltunk, aztán törpék, aztán vonat is voltunk, szóval sokat viháncoltunk. A legjobb a zárás volt: mikor zene közben levetkőztek, mert hirtelen fürdés-idő lett, és meztelenül egymás mellett elkezdték riszálni a feneküket a gyermekek édes-suta mozgásával. Annyira-annyira szép, mulatságos, és szívet melengető volt egyszerre.

Azt még végszóként muszáj leírnom, hogy mostanában úgy zajlanak az esték, hogy amikor kiszállnak a gyerekek a kádból, Beni bekíséri Dorit a szobába, megtörölgeti, felsegíti rá a pizsit, kiveszi a gumit a hajából, megfésüli, majd adnak egymásnak egy hátmasszázst. Tudjátok, milyen csodálatos ezt látni? Egyszerűen imádom! Ja, és ezt nem mi alakítottuk így, egy alkalommal Dori visított hogy Bence menjen vele, mire a nagyfiunk laza tenyérfelmutatással megállított minket, mondván: Maradjatok, ő engem akar, majd én elintézem! :D:D

Gyermekünk

Ma rá kellett jönnöm, hogy sem racionális, sem diplomatikus nem tudok lenni a fiammal szemben. Az történt, hogy a tegnapi viselkedése miatt félig-meddig jogosan anyukája eltiltotta innen egy hétre Beni kisbarátját, nem jöhetett fel. Beszélgettünk nagyfiammal, hogy ez miért volt, próbáltam még részleteket kihúzkodni belőle, hogy mit érzett, mi történt igazából, és kezdett bennem nagyjából körvonalazódni a dolog. Őbenne a fektetés idejére érett meg, és rákérdezett, hogy mennyi az egy hét. Mi ezt úgy szoktuk megbeszélni, hogy az egy hét annyi, hogy még hétszer alszol. Gondolkodott, majd iszonyú keservesen sírva fakadt. Vígasztalhatatlanul és kérlelhetetlenül. Na ez volt az a pillanat, amikor tudatosult bennem, hogy nem tudok racionális lenni. Mert bármennyire is jogos volt a sérelmünk az eset miatt, nekem ekkor a szívem szakadt meg, és szó szerint genyának éreztem magam. Legfőképp, hogy ki is derült, mi volt a provokáló tényező, és úgy már nem is volt olyan súlyos vétek. 

Szó mi szó, ha rosszat teszünk, jár a büntetés, de akkor miért érzem magam ennyire vacakul? Bárcsak visszaforgathatnám az időt, és egy kicsit jobban oda tudnék figyelni rá. Mert tudom, hogy ez az én hibám. Mert nem bízott bennem, mert nem bízott bennünk annyira, hogy segítséget kérjen. Mert maga akarta megoldani, hiszen sokszor kényszerítettem ebbe bele. Én ilyenkor persze mindig elbizonytalanodom, és rájövök, talán ő sokkal jobb anyát érdemelne. Mert most olyan dolog miatt bűnhődik, amiben én hibáztam, mert én nem tanítottam jól. Például elmagyaráztam neki, ha bántják, védje meg magát, de nem magyaráztam el az erőviszonyokat. Elmondtam, hogy verekedést nem szabad kezdeményezni, de ha bántják, üssön vissza - és itt sem magyaráztam el azt, hogy kit lehet "visszaütni". Ezek tipikusan annak a bizonyítékai, hogy mekkora hatalmas felelősségünk van abban, hogy milyen emberré lesz gyermekünk, hogy mennyire találja meg a helyét az életben. Rajtunk múlik az egész életük. És én most nagyot hibáztam.

Egy új kezdet

Nem tudom, hogy ki hogy van ezzel, de én nagyon nagyon nehezen élem meg ezt a válságos időszakot. Férjemnek még mindig no meló, bármennyire is talpalunk. Mérnöknek nem veszik fel általában, mert nem tud nyelvet. Jó, akkor megy karbantartónak - csak legyen valami. Válasz: hát nem gondoljuk hogy őt fogják felvenni, merthát ő azért mégiscsak mérnök, és biztosan otthagyja a munkát. Na tessék. Se jobbra, se balra. Akinek van otthon fehér gyertyácskája, meg némi szánalom irántunk, és jóban van az angyalkákkal, esetleg meggyújthatná értünk. Szívesen viszonzom is! 

Beni biztosan érzi ezt a lelki anarchiát ami most bennünk van - nagyon bújik. Élete hat éve alatt nem kaptunk ennyi ölelést meg bújcit, mint most. Ő az a típus, aki ugyan csupaszív, de nem mutatja, ha ölelni akarom is inkább odatolat. Gyorsan lerendez úgy, aztán megy a dolgára. Most viszont ragaszkodik, bújik, ölel, csupa vígasztaló szeretet. Milyen csodás is a gyermeki lélek! Imádom. 

Ma életemben először kiálltam magamért, és elmondtam ami a lelkemet nyomja annak, akinek már régesrég kellett volna. Oly nehéznek hittem, olyan nagyon féltem, és amikor megtörtént, csak ömlöttek a szavak, és sikerült. De elgondolkodtam, hogy ha ez valóban ilyen könnyű, én végképp mitől is tartottam? Hát persze, attól hogy megbántom. Hogy szomorú lesz, és fájni fog a lelke. Nem tehetek róla. Már a "szakember" is megkérdezte tőlem, miért foglalkozom annak a lelkével, aki nem törődik az enyémmel? Mert én ilyen vagyok. Néha jó ez, de néha nagy teher. Pont az ilyen esetek miatt. De eljött az ideje, hogy mostmár egy kicsit magammal foglalkozzam. Itt van az én kis családom, nekem már ők az életem, és nem szabad hagynom, hogy a bánatom, szomorúságom az ő napjaikat keserítsék meg. Sem a gyermekeim, sem a férjem nem érdemlik meg. Ők úgy szeretnek, ahogy vagyok. Ők törődnek velem. A férjem igazi társként ott volt velem a bajban, fogta a kezem, mikor műtétre vittek, lelkileg támogatott, mikor szükségem volt rá, bármikor támaszkodhattam rá. Az a minimum, hogy ezt valahogy viszonzom neki. Egészségesen, vidáman, boldogan, csak feléjük fordulva.

Emlékezetes kirándulás

Egy nagyon aranyos "gyerekszájas" bemondással kezdeném. Az történt, hogy délelőtt a jó időt kihasználva gyorsan autóba ültünk, hogy elmenjünk sétálgatni, levegőzni kicsit a Velencei-tó partjára. Persze meglepetésnek szántuk a gyerekeknek, nagyon szeretnek ott kirándulni, úgyhogy nem mondtuk el. Bence egyfolytában kérdezgette, mi lesz az úticél.

- Megyünk az orrunk után!

- Akkor kérdezzétek meg az orrotokat és mondjátok el nekem! :D:D:D

Egy döbbenetes élménynek voltam részese pont ezen út közben. Elmesélem. Kb. másfél éve egyszer pecázásból tartottunk hazafelé, mikor az egyik kereszteződésben észrevettük, hogy egy mozgássérült ember a szűken bevett kanyar miatt felborult a motoros tolószékével. Persze azonnal megálltunk segíteni, felállítottuk a kocsiját, és beleültettük. Megkérdeztük, ne vigyük-e inkább be a faluba, nem kért belőle, de nagyon hálásan köszöngette, hogy segítettünk neki, hiszen egyedül semmire sem ment. Elbúcsúztunk.

Ma ugyanazon az úton mentünk. Ő ott állt az út szélén, és ahogy meglátta az autót, őrült integetésbe kezdett. Természetesen néztem a visszapillantót, hogy vajon mindenkinek integet-e, mert olyan felfoghatatlan volt számomra, hogy ennyi idő távlatából még emlékszik ránk. Hát bizony csak bennünket tisztelt meg az üdvözlésével. És innentől nyilvánvalóvá vált számomra az, amit igazából eddig is tudtam, hogy mennyire apró, mások számára jelentéktelen dolgok, egy icipici fáradság is elég ahhoz, hogy örökre beleírjuk valaki lelkébe a nevünket. És óhatatlanul is kijött belőlem (bocsánat amplik :D) hogy mennyire lelkiszegények az emberek. Hogy mennyire nem tudják azt, vagy nem értik, vagy nem érzik, hogy egy apró kedvességgel mekkora örömet okozhatunk másnak és ezzel saját magunknak is. Természetesen nem általánosítok, mert nem szabad, és nincsenek előítéleteim sem, csak nagyon-nagyon rossz tapasztalataim. Viszont azt is el kell ismernem, hogy nagyon szerencsés vagyok, mert én mind párkapcsolatban, mind barátban megtaláltam az én lelki társamat. Nem is tudom, mi lenne velem nélkülük.