Csodálatos nap volt a tegnapi. Szülinapot ültünk, és egyszerűen elámultam, mennyi embernek eszébe jutottam. Annyira jó érzés volt. Kellemes telefonbeszélgetések, kedves sms-ek, e-mail üzenetek sora várt rám, de a legszebbre mégis az este sikeredett. Drága szomszédasszonyom csodálatos meglepetéssel készült számomra. Először is egy nagyon szép könyvet kaptam tőle, az a címe: mindörökké barátok. Remélem, úgy lesz. :D Sütött nekem egy csodafinom tortát, ami pillanatok alatt elkopott. Aztán jött a fénypont: meghívott magához, egy kis esti csevejre, miután lefektettük a gyerekeket. Hát ami ott várt engem: egy kád forró víz, körbe mécsesek, bekészítve nasi és innivaló, és hangulatos fuvola-zene szólt. És hogy ennek mi a jelentősége? Hatalmas. Ugyanis a mi lakásunkban nincsen kád, zuhanyzós. És pár hónappal ezelőtt megjegyeztem, hogy nekem borzasztóan hiányzik az, hogy egy órát áztathassam magam, mert nekem az előző lakásunkban mindig az volt a relaxációs helyem. Imádtam, És nekem valóban mérhetetlenül hiányzik. Ő ezt megjegyezte, és így akart nekem (nem kicsi) örömöt okozni. Sikerült. Még a párját is elküldte (a férjemmel iszogattak addig a mi lakásunkban), hogy még az se feszélyezzen, tökéletes hangulatban, nyugalomban ázhassak egy kád forró vízben. Mennyei volt. Csak még azt nem tudom, hogyan fogom ezt neki viszonozni. Hogy ő is érezhesse azt, amit én tegnap este. Mert - ha ő nem is hiszi el magáról - egy csodálatos ember, értékes és szeretetre méltó. Nagyon nagyon meghatódtam tegnap.
Közben utolért az érzés is, hogy hihetetlen gyorsasággal cseperedik a fiam. Nagyon bölcs meglátásai és mondatai vannak. Pár napja is olvasgatta az egyik áruház szórólapját, és meglátott benne egy klassz, öt az egyben lego-t. Odahívott, és azt mondta: Anya, nézd milyen klassz! Tudom, hogy szeretetből megvennéd nekem, de tudom, hogy most nincsen pénzünk. - ez volt az első alkalom, hogy ezt nem nekem kellett mondanom. Értette, tudta, és nyilatkozott. Nagyon jól esett a lelkemnek, hogy ilyen okos. Azért lesz ám neki meglepi, hiszen jövő héten ballag. Ott várja már az összeszerelt, csodálatos teleszkópos vadonatúj bicikli a tárolóban. Remélem, fog neki örülni. Apropó, ballagás. Rémisztő, hogy már a ballagási dal gyakorlása közben összeszorul a gyomrom és könny szökik a szemembe. Mi lesz velem a nagy napon? Fogok egyáltalán látni valamit a bepárásodott szememtől? Nagyon izgulok. Hát ilyen nagyfiam van nekem. Ráadásul már azon görcsölök, hogy hogyan fogom beosztani az időmet, hogy mindennel készen legyek. Annyi mindent szeretnék csinálni vendégvárónak, hiszen itt lesz az ünnepség után az egész család nálunk. Fura, mert a készülődést végig idegeskedem, még néha az is előtör belőlem, hogy mi a francnak kellett ezt nekem bevállalni, aztán amikor jönnek, és elismerően bólogatnak, ízlik és tetszik amit csináltam, na akkor már halálosan boldog vagyok, hogy készülhettem. Jah, nem beszélve arról, hogy minden egyes alkalommal rettegek attól, hogy elrontok valamit. Ez az én defektem. Ez pedig nagy nap lesz, nem lehet akármilyen, emlékezeteset kell csinálnom. Muszáj. Azt szeretném, ha a kisfiamnak szép emlékként maradna meg, ha érezné, minden érte, az ő öröméért van. Mert az a nap az övé lesz. Az én majdnem-iskolás nagyfiamé.
Közben Dorina dackorszakba lépett. Egyre többet felesel, ha valamire megkérem, nyüszög, hogy most neeeem, meg nem tudoooom, meg fájni kezd a hasa, és a többi.... Hát igen, az egyik végéére ért, most elkezdi a másik. Anya nem pihen. Anya küzd. De anya szeret küzdeni is, mert legalább van kiért küzdeni. Tegnapelőtt este elkapott az érzés, mikor Dorust öltöztettem pizsibe, aztán betakargattam, puszilgattam, hogy Istenem, de csodálatos, hogy ők itt vannak, és gondoskodhatok róluk! Még ha néha nehéz is, mert nincs megállj, nincs pihenés, nincsen azt-csinálok-amit-akarok, mégis oly csodálatos ez, mert miattuk, értük nincsen. Mert itt vannak ők, akikről gondoskodhatok, terelgethetek, akiket feltétel nélkül szerethetek, és ez minden fáradságot megér.
Pont emiatt változtatják pokollá az életemet a rejtelmes rohamaim. Már egy ideje nagyon rakoncátlankodik a szivem. Mentőt is láttam miatta belülről, és hiába lett rossz az EKG-m (amire simán rámondták már benn a sürgősségin, hogy döccent a mentő - én meg magyarázzam meg, hogy álló mentő nem döccen), szervi eltérést nem találtak, így nem kezelnek. Egy végtelenül kedves és lelkiismeretes doktornő épített rám holtert, ami ki is mutatta, hogy pitvari és kamrai melléütések is vannak, de mivel tűréshatáron belül (nem rohamos időszakban volt), ő sem tud mit csinálni. Viszont én borzasztóan érzem magam, mikor arra ébredek, hogy kiugrott a bal mellemen a szivem, elefánt ült a mellkasomra és nem tudok levegőt venni, zsibbad az összes végtagom. Rettegek ilyenkor. Három napja is este nagyon durva volt, és azon kaptam magam félálomban, hogy összekulcsolt kézzel imádkozom, hogy hadd lássam felnőni a gyerekeimet. Borzasztó. Most szedek fokhagyma-galagonya-fagyöngy drazsét, az valamit segít. De ez a rettegés és halálfélelem iszonyú. A mentős eset után jártam pszichológushoz, mert azt mondták, a fejemben van baj, pánikbeteg vagyok, ott kéne kezeltetni. Mindezt iszonyú lekezelő hangnemben. Persze visszaválaszoltam az orvosnak, hogy ha még szerinte szégyen is, higgye el, ha attól gyógyulok meg, simán elmegyek. Szerencsére egy hihetetlenül jó szakembert találtam, aki végtelenül kedves is, így a bizalom rögtön adott volt - ami nem utolsó egy pszichológiai kezelésnél. Több mint egy év "beszélgetés" után is azt mondta, hogy az én fejemben a múltbéli feldolgozatlan sérelmeken kívül semmi baj nincsen, tán kéne egy normális orvos után nézni. Normális orvost megtaláltam, de mint az előbb írtam, megállt ott a dolog, hogy most magamat kezelem. Pedig annyira szeretném már, ha ennek vége lenne. Az átvirrasztott éjszakáknak, a halálfélelemnek, a zsibbadásoknak - ennek az egész tortúrának. Borzasztó így élni. Hogy ezeken az éjszakákon nem tudom, lesz-e holnap.
Az elmúlt két napban nagyon kellemes elfoglaltságom volt. Egy nagyon kedves - de messzi került barátnőm hazalátogatott, így vele töltöttem az időm nagy részét. Nem beszélve arról, hogy így találkozhattam a kislányával, az én "majdnem" keresztlányommal. Azért majdnem, mert nincs megkeresztelve, de azért barátnőm névileg felfogadott. Valahogy mostanság körvonalazódott bennem, hogy számomra ez a dolog is mennyire nagyon sokat jelent. Mármint a keresztanyaság. Mert az az érzésem, én sohasem leszek az, aki bárkinek a gyermekét is keresztvíz alá tarthatná. Úgy szerettem volna, ha csak egyszer is... Hát ez van. Marad nekem ő, kicsi szívem csücske, akit annak gondolhatok. Csodás két nap volt.
Annyira édes volt ma Benus, hogy el sem tudom mondani. Valamin nagyon dolgoztam, és nem úgy sikerült, ahogy szerettem volna. Ennek folyományaként kitört belőlem, hogy: "Ajj, ezt nem így akartam!!!" Mire ő:
- Anya, én is elrontottam valamit, ne légy szomorú, mindenki követhet el hibát! - és a csodás érzést fokozva még hozzám is bújt. Hát igen, kezd felnőni az én már éppen csak óvódás nagyfiam.
Picike fiam meg kezd nagyon féltékeny lenni. Benire délután rátört a bújós hangulat, és mellém kuporodott. Milán mikor megneszelte, magas C-s csatakiáltással odarohant, fejjel az ölembe, és ha nem vagyok elég gyors, még Beni is kap egyet a szeme alá. Na nem azért, mert agresszív lenne kismanó, hanem mert akkora elánnal repült az ölembe. Hihetetlen volt. Kezdődik az "apa, anya nem szerethet mást" korszak. Azért megsúgom, egy picit élvezem, mert ebből is kiszívom a szeretetet. Olyan nagyon aranyos.
De azért most szenved is drágám, mert mostmeg begyulladt a szeme. Nem tudom, hogy kötőhártya-gyulladás-e, de váladékozik neki. Én komolyan mondom, átok ül rajtunk. Pedig esküszöm közelében sem voltunk beteg embernek. Azért az immunerősítő gyógyszer láthatóan segít neki. Adagoljuk hősiesen tovább. Szerencsére megadta magát, és magától megeszi, hiszen okos gyerek, és tudja, így is, úgy is be kell venni, akkor meg jobb, ha magától hamar túl van rajta. Úgyhogy haladunk.
Dorust meg délelőtt akkora köhögés-roham kapta el, hogy simán kidobta a taccsot a konyhában. Ő amúgy is ilyen kis hányós típus, ráadásnak ez a tevékenység egyáltalán nem zavarja. Szóval kirakta, de a köhögés nem maradt abba. Azt hiszem, holnap ismét doktorbácsit látogatunk, és bérletet kérünk - de legalábbis rendelő-kulcsot biztos.
Amúgy ma nagy-nagy takarításban voltam. Rengeteget mostam, konyhát puceváltam, meg Milán szekrényét kiszanáltam. Megint kinőtt egy zsáknyi ruhát. Már nem tudom, hova rakodjam a zsákokat. Eladni nem akarom, merthát mi van, ha mégis helyre jövünk anyagilag, meg úgy alakul az életünk, és apa mégis rááll, hogy még egyszer átélhessem az életet adás csodáját? Akkor kelleni fognak, bizony ám! Azért van még pár évem ahhoz, hogy ne adjam fel a reményt. Mivel így magunk között vagyunk, megsúgom, ez az én nagy-nagy álmom. A harmadik gyermekemre semmilyen módon nem voltam felkészülve, sem fizikailag, sem lelkileg, és nehéz volt maga a terhesség is (elveszítettem az ikertesót), így nem tudtam úgy kiélvezni, ahogyan ő is és én is megérdemeltük volna. Nem volt egyszerű időszak, bár kompenzálásképpen egy csodálatos gyermeket kaptam az élettől. Szeretetteli, nyugodt, vidám, édes kisbaba. Imádom őt is - mint a másik kettőt. De ha így leszünk család, én akkor is nagyon-nagyon boldog leszek.
Ma a nagy találkozások napja volt számomra. Reggel elfutottam vásárolni, ott találkoztam egy volt osztálytársammal, akivel ugyan sosem voltunk közeli barátságban, de mindig jókat beszélgettünk, és olyan jó volt most vele meg a kislányával találkozni. Egy teljesen más közegben, egy teljesen más élethelyzetben, már nem kisdiákként, hanem anyaként álltunk ott, az anyaságról beszélgettünk, hiszen már így élünk. Olyan furák, de olyan jól furák ezek a találkozások. Csak eszébe juttatják az embernek az idő múlását.
Délután pedig egy nagyon kedves, de rég nem látott barátnőmmel találkozhattam, meg a kislányaival. Valaki egyszer nekem azt mondta, hogy az az igazi barátság, amikor hosszú ideig nem találkoztok, de amikor újra összefuttok, ugyanott folytatjátok, ahol abbahagytátok, mintha soha el sem váltatok volna. Na ővele ilyen volt. Találkozás, nagy örülés, puszi, és dumáltunk, mintha tegnap hagytuk volna abba. Ugyanúgy, mint régen. Biztosan úgy van, ha egyszer elrendeltetett, kinek kell része lenni az életednek, akkor az, bármit teszel is, része lesz. Mi még odafönn biztosan eldöntöttük, hogy barátok leszünk, mert csodálatos módon össze tudjuk hangolni az érzéseinket, a gondolatainkat, egyszerűen mindent. És ez az évek alatt sem változott.
Pár évvel ezelőtt, sőt, pár hónappal ezelőtt is még egy önbizalom-hiányos, önmagát állandóan ostorozó, magában folyton hibát kereső ember voltam, aki nem tudta elhinni azt, hogy bárki is önmagáért szeretheti. De most: nap mint nap találkozom olyan emberekkel, akik biztosítanak afelől, hogy van bennem mit kedvelni, hogy tettem olyat, ami értékelhető, hogy tudok szeretni, és ezért lehet is szeretni. Ők a barátaim, akik miatt már nem vagyok elveszett, magányos, csendben sírdogáló. Nagyon sokat kaptam tőlük, annyit, amennyit ember csak kaphat, és ez segített nekem nagyon sokat abban, hogy megtaláljam önmagam. Hogy merjek az lenni, aki valóban vagyok. Hogy ne keveredjek hazugságokba amiatt, hogy nem merek önmagam lenni, mert azt hiszem, feltétlenül meg kell felelni a társadalmi elvárásoknak, kötelező megfelelni mindenkinek. A lehetetlent akartam, és összetörtem ha nem sikerült. A kudarcot most is nehezen viselem, de ma már átsegít rajta az, hogy tudom, őhozzájuk bármikor fordulhatok. Hogy valakinek én is számítok. Hogyan köszönjem meg nektek? Hm???
Hétvégén elhanyagoltam a blogírást, úgyhogy most gyorsan pótolok. Gondolkodtam azon, hogy egy számomra nagyon meghatározó történetet lejegyezzek-e, de egyszer erre emlékezni akarok majd, úgyhogy megteszem. Csak nem akarom megbántani kisfiam érzéseit sem. Az történt, hogy csütörtök délután Beni nagyon nyűgös volt. Akkor szokott ennyire dacolni és dühösködni, amikor front jön, nagyon fáradt, vagy valami bántja. A sokadik fegyelmezéses kör után apa beleültette az ölébe, és megkérdezte, mi a gond. Erre óriási zokogásban tört ki. Kiderült ugyanis, hogy a hőn szeretett kislánynak van egy másik udvarlója, aki aznap szintén vitt egy gyűrűt (aki valószínűleg meglátta a fiamban a konkurenciát), ami Beni szerint szebb volt. Hihetetlen fájdalommal élte meg és mesélte el. Nem tudtam mit tenni, mondtam neki, kitalálunk valami olyan ajándékot, kedveskedést a kislánynak, amit csak ő tud adni. Neki is állt Beni két ölelkező kisegeret szív-koszorúban kiszínezni, hihetetlen szép lett. Közben én a kislány anyukájával levelezésbe kezdtem. Megírta, hogy a kicsi lánynál a másik kispasi kiesett a pikszisből, mert többször is megbántotta a kislányt, úgyhogy abszolút az én fiam a nyerő. Huh, ez micsoda könnyebbség volt anyai szívemnek! Úgy örültem. Ma meg már azzal jött haza az én hős szerelmesem, hogy anyás-apást játszottak, kislányuk is született. Hm....Nyugtáztam, hogy átmenetileg tudtomon kívül betöltöttem a nagymama posztot. Maximálisan igazat adok a szóban forgó kislány anyukájának abban, hogy a mi életünkben is nagyon meghatározóak voltak ezek az óvódai szerelmek, még emlékszünk rá, úgyhogy őket is nagyon komolyan kell venni. Hát komolyan is vettük. Épp ezért kezdtünk el levelezni, hogy meg tudjuk tenni, ami tőlünk telik, és leginkább rajtunk múlik az ő boldogságuk érdekében. Bizony, az élet nagy dolgai ezek!
A hétvégénk arról szólt, hogy családot és barátokat látogattunk. Hihetetlenül jó esték és napok voltak. Csodálatos olyan emberekkel körülvenni magunkat, akik szeretnek és akiket szerethetünk. Kell nekünk is ez a kikapcsolódás, még mielőtt felőrlődünk a hétköznapi problémákban. Bár mostmár inkább kezdem úgy felfogni, hogy ennek is meg van a miértje, ezzel is megtanít minket valamire az élet. Én már le is vontam magamnak a konzekvenciát.
Ma annyira jó esténk volt. Igaz, az egész nap olyan nagyon szerelmesen telt. Benikémmel összefonódva léteztünk egész délután. Dorka szokott leginkább a szimbiontám lenni, most a nagyfiam volt az. Egyébként valamiért mostanában hihetetlenül érzékeny lett. Tegnap akartam neki adni az esti puszit, ő meg meg akart ölelni, a sötétben nem láttuk egymást, és összekaramboloztunk, konkrétan kaptam egy akkorát a szemembe, hogy még. Erre ő hihetetlen sírásba kezdett. Alig tudtam megnyugtatni, mondogattam, hogy nincs semmi baj, semmi sem történt, és öleltem, simogattam, mire nagy nehezen megnyugodott. Ma ugyanez pepitában: annyira bújt, hogy lefejelte a szemöldökömet. Mikor megértette, mi történt, felugrott, és sírva fejest ugrott az ágy alá. Pedig komoly önkontrollal igyekeztem leplezni a fájdalmam pont a tegnap esti eset miatt. Szintén komoly vígasztalási procedúra kellett és sok-sok szoros ölelés, azaz inkább hosszú ölelés, mire elterelődött a figyelme. Én nem értem miért van ez. Tudom, hogy nagyon érzékeny lelkületű, hatalmas igazságérzettel, és hogy nem szeret másokat bántani (szándékosan), de ilyen eddig nem fordult elő. Tanácstalan vagyok. Tényleg csak ölelni tudom, meg győzködni hogy nincs baj.
Azért a nap zárása szép volt. Beraktuk a kedvenc Gyerek-zene lemezünket, és hihetetlen nagyot játszottunk és táncoltunk rá. Beni meglepetést is okozott, kívülről énekelte a Paff, a bűvös sárkányt. Lapozgattam az emlékeimben, hogy mikor tanulhatta meg, hallgattuk-e egyáltalán itthon ennyiszer, hogy ő ezt így vágja. De nem. Bár az is igaz, hogy az ő esze oylan, mint a borotva. A memóriája is kiváló, másfél éves korában történt dolgokra emlékszik. Végülis, semmi sem lehetetlen. Szóval visszatérve, pörögtünk, forogtunk, táncoltunk, óriások voltunk, aztán törpék, aztán vonat is voltunk, szóval sokat viháncoltunk. A legjobb a zárás volt: mikor zene közben levetkőztek, mert hirtelen fürdés-idő lett, és meztelenül egymás mellett elkezdték riszálni a feneküket a gyermekek édes-suta mozgásával. Annyira-annyira szép, mulatságos, és szívet melengető volt egyszerre.
Azt még végszóként muszáj leírnom, hogy mostanában úgy zajlanak az esték, hogy amikor kiszállnak a gyerekek a kádból, Beni bekíséri Dorit a szobába, megtörölgeti, felsegíti rá a pizsit, kiveszi a gumit a hajából, megfésüli, majd adnak egymásnak egy hátmasszázst. Tudjátok, milyen csodálatos ezt látni? Egyszerűen imádom! Ja, és ezt nem mi alakítottuk így, egy alkalommal Dori visított hogy Bence menjen vele, mire a nagyfiunk laza tenyérfelmutatással megállított minket, mondván: Maradjatok, ő engem akar, majd én elintézem! :D:D
barátság , család , emberi kapcsolatok , ovi , szerelem
aranyköpés , barátság , szeretet , szülinap
Tudjátok, köszönettel tartozom. Hihetetlen érzés volt, ahogy törődtök velem. Köszönöm. Jöttek az aggódó telefonok, üzenetek. Köszönöm. Azt tudtam, hogy büszke lehetek a barátaimra, de hogy ennyire csodálatos barátaim vannak, azt nem is gondoltam. Köszönöm. Nem azt nem gondoltam, hogy ti csodálatosak vagytok, azt tudtam, hanem azt, hogy ennyit érek nektek. Köszönöm. Hogy időt nem sajnálva aggódva megkerestetek, és kaptam vállakat sírni, füleiteket sírást meghallgatni, és szeretetet - hogy tisztán lássak. Köszönöm. Ígérem, mától ezzel fogok foglalkozni, nem pedig azzal, amivel fukar volt a sors. Köszönöm. Nagyon szeretlek benneteket, és ígérem, az én vállam is ott lesz, ha szükség lesz rá, az én ajtóm is nyitva lesz, az én karom is tárva lesz. Köszönöm. Bár sohase kelljen ezt viszonoznom, nem irigységből, hanem hogy ne szenvedjetek sohasem. Már csak egy dolgot nem tudok: hogy elégszer megköszöntem-e, hogy vagytok nekem! KÖSZÖNÖM!
P.S.: Amplik drágám! Szerda délelőtt???
