Egy nagyon aranyos "gyerekszájas" bemondással kezdeném. Az történt, hogy délelőtt a jó időt kihasználva gyorsan autóba ültünk, hogy elmenjünk sétálgatni, levegőzni kicsit a Velencei-tó partjára. Persze meglepetésnek szántuk a gyerekeknek, nagyon szeretnek ott kirándulni, úgyhogy nem mondtuk el. Bence egyfolytában kérdezgette, mi lesz az úticél.
- Megyünk az orrunk után!
- Akkor kérdezzétek meg az orrotokat és mondjátok el nekem! :D:D:D

Egy döbbenetes élménynek voltam részese pont ezen út közben. Elmesélem. Kb. másfél éve egyszer pecázásból tartottunk hazafelé, mikor az egyik kereszteződésben észrevettük, hogy egy mozgássérült ember a szűken bevett kanyar miatt felborult a motoros tolószékével. Persze azonnal megálltunk segíteni, felállítottuk a kocsiját, és beleültettük. Megkérdeztük, ne vigyük-e inkább be a faluba, nem kért belőle, de nagyon hálásan köszöngette, hogy segítettünk neki, hiszen egyedül semmire sem ment. Elbúcsúztunk.
Ma ugyanazon az úton mentünk. Ő ott állt az út szélén, és ahogy meglátta az autót, őrült integetésbe kezdett. Természetesen néztem a visszapillantót, hogy vajon mindenkinek integet-e, mert olyan felfoghatatlan volt számomra, hogy ennyi idő távlatából még emlékszik ránk. Hát bizony csak bennünket tisztelt meg az üdvözlésével. És innentől nyilvánvalóvá vált számomra az, amit igazából eddig is tudtam, hogy mennyire apró, mások számára jelentéktelen dolgok, egy icipici fáradság is elég ahhoz, hogy örökre beleírjuk valaki lelkébe a nevünket. És óhatatlanul is kijött belőlem (bocsánat amplik :D) hogy mennyire lelkiszegények az emberek. Hogy mennyire nem tudják azt, vagy nem értik, vagy nem érzik, hogy egy apró kedvességgel mekkora örömet okozhatunk másnak és ezzel saját magunknak is. Természetesen nem általánosítok, mert nem szabad, és nincsenek előítéleteim sem, csak nagyon-nagyon rossz tapasztalataim. Viszont azt is el kell ismernem, hogy nagyon szerencsés vagyok, mert én mind párkapcsolatban, mind barátban megtaláltam az én lelki társamat. Nem is tudom, mi lenne velem nélkülük.