Ezt most olvastam, és nagyon nagyon tetszett. Talán mert egy kicsit magamra ismertem.
Pótvizsga a szeretetből
A Mester nagy iskolájában
Ma szeretetből pótvizsgáztam.
Tanítóm előtt remegve álltam...
Az első vizsgán én megbuktam
A tételt bár kívülről tudtam,
De a gyakorlatban előre alig jutottam.
Szeretem én, ki engem szeret,
Minden jó embert, akit csak lehet,
De az ellenségem?
Aki megrágalmaz, kinevet,
Ad mindenféle csúfnevet,
Gyaláz és megaláz engemet?
Ilyet nem tudok szeretni! Nem!
És ezt húztam ki a tételen,
,,Hogy az ellenségemet is szeressem!"
Szereted-e? - Kérdezte tanárom,
Az én Mesterem és Megváltóm.
Nem tudom, hiába próbálom!
Szelíden monda, de erélyesen:
- - Pótvizsgára mész, és ha mégsem
Tanulod, megbuksz egészen.
A szeretet nehéz tétel,
A legtöbben ebben buknak el,
Mert, aki bánt is, szeretnünk kell!
De Mesterem tovább tanított,
Különórára magához hívott,
Szeretetével sokat kivívott!
Mutatta kezén, lábán a sebet,
Hogy mennyit terem a szeretet,
Eltűri a kereszt-szegeket.
Eltűri a gúnyt, a gyalázatot,
Töviskoszorút, s nehéz bánatot.
A dárdaszúrást, mit értem kapott.
Így tanított, szívem felrázta.
Látta, hogy hajlok a tanításra.
Szeretetét a szívembe zárta.
És most pótvizsgáztam belőle.
Ott volt az ellenségem is.
Gúnyos megjegyzést kaptam tőle,
De szeretettel feleltem,
S e szeretettel őt megnyertem...
És a pótvizsgán átmentem.
Tovább tanulok, tovább megyek,
Vannak ,,szeretet-egyetemek",
Magasak, s mégsem elérhetetlenek!
Mert más tudományt sokat tanulhatok,
Megcsodálhatnak, úgy vizsgázhatok.
Ha szeretet nincs bennem:
semmi vagyok.
Jaj, ma én olyan boldog vagyok! Kitaláltam, mi leszek, ha nagy leszek. Mégpedig nagyon jól menő fodrász. Az eset már általános iskolás koromban kezdődött, mikoris pályát kellett volna választani. Én fodrász szerettem volna lenni. De a nyílt napon sikeresen elriasztottak, közölvén a felvételi arányokat. Nah, gondoltam, nem vagyok én ehhez elég okos, keressünk mást. Kerestem és találtam. Közgazdasági szakközép, ahova nyílt napra nem jutottam be, így fogalmam sem lévén a körülményekről, jelentkeztem. Mint kiderült, sokkal rosszabb felvételi arányok mellett is felvettek, úgyhogy bepróbálhattam volna a másik iskolát is. A sors nem ezt akarta. De most, most minden adott hozzá. De leginkább a terveim. Megvan az üzlethelyiség is, anyukámék házában. Tökéletes hely. Kitaláltam a profilomat is, de ezt most a publicitás miatt nem írom le, még előbb szabadalmaztatom :D:D vagy levédetem (hihihi). De az biztos, hogy multifunkciós üzlet lesz. Amit én egyedül fogok vinni. Mostmár csak a pár száz ezer forint hiányzik, amiből a tanfolyamot illetve a kezdő csomagot finanszírozom. Egyelőre kilátástalan. De tudom, hogy kegyes hozzám az élet, és igenis megteremtődik minden körülmény, ami által véghez tudom majd ezt vinni. Tán jövőre. Akarom én ezt annyira, hogy sikerüljön. Akarom, akarom, akarom! És mily csodás is lenne, ha beteg valamelyik gyerkőc is dolgozhatok, hiszen anyukámék házáról volna szó, ahol az udvaron illetve a házban is el lennének velem a gyerekek. Tökéletes terv, remélem, sikerül. Ez az én nagy álmom.
Ma megfőztem életem első spárgakrémlevesét. Úgy jött, hogy vásárolni voltam két kisebb gyerkőcömmel, és megláttam ott a pulton a kis drágákat, ahogy engem hívogattak - természetesen leolcsózva. Hát olyan guszta volt a csomag, és olyan olcsó, hogy gondoltam, itt az idő, ki kell ezt is próbálni. Nem nagyon voltam híve az efféle leveseknek, de mióta megcsináltam az első padlizsánkrémlevesemet, ami hatalmas sikert aratott a családom körében, gondoltam, ez sem lehet olyan rossz. Hát a hátamon állt a szőr, mire az összes kicsi spárgát megpucolgattam meg felvagdostam - időspórolás miatt. Az én hülyeségem (vagy okosságom), hogy mindent egy kicsit másképp csinálok, ahogy a receptek írják, hát ezzel is így voltam. Icipicit eltért a javaslatoktól, a szám íze szerint alkottam, de hihetetlen módon eszméletlenül finom lett. A férjem hatalmas tányérral benyomott belőle mikor hazaért. A második spenót volt, drága nagyfiam kérésére.
Na itt van az a pont, hogy el kell mondjam, az én gyermekeim rosszul vannak összerakva. Nem eszik meg a túrógombócot, pedig azt sem natúran csinálom, hanem még a tésztájába is csempészek egy kis vaníliás cukrot, mert apácskánk úgy szereti, de hiába a rafinéria, gyerkőcöknek nem kell - még édes tejfölös mártással sem. Ellenben a spenót, az ám a valami! Abból a fiam három tányérral megeszik. Tegnap meglátta a fagyasztóban, és könyörögni kezdett, hogy főzzek ma azt. Oviban ebédelt, utána jár haza (mármint ebéd után), és nem sokkal később odaült az asztalhoz és kérte. Imádja. Hát erre nem tok gombot varrni. Hiszen még viccek is keringenek szegény egészséges (de csúnya) spenótról (Kisfiam, edd meg a spenótot! - nem eszem! - de edd meg, szép színed lesz tőle! - akkor pláne nem eszem meg! - dehát miért???? - mert nem akarok zöld lenni! :D:D:D) Azt azért hozzá kell raknom, borzasztóan örülök a spenót iránti rajongásukért, a benne lévő vitaminok, vas és egyéb jóságok miatt.
Amúgy én az a fajta anyaállat vagyok, aki - ha nem is szeret valamit, megfőzi a családnak. Így van ez a tökfőzelékkel. Velem az óvódában sikeresen megutáltatták, képtelen vagyok azóta megenni. Viszont a férjem imádja. Így hát nekiálltam. Persze simán a számba vettem egy falatot, és előadtam a gyerkőcömnek (akkor még csak Beni volt), hogy ez mennyire finom, mmmmmmm, egye csak. Nem kell mondanom, közben zöldült kékült a fejem, szívem szerint szaladtam volna pökni egy nagyot, dehát elő kellett vennem a színészi vénámat. A szomorú az volt az egészben, hogy nem lett eredménye. Ugyanis nem lett szimpi a manó számára a kaja. Tudom, hogy nem én hibáztam, mert a férjem azt mondta, olyan, amilyennek lenni kell. Egyszerűen csak nem a fiam ízlése. Ergo: hiába voltam hős. Azóta sem eszi meg. Na mindegy.
Laktózmentes spenótomat Milubabám is nagyon tömte. Annyira édes volt, mert miután megetettem (másfél tányérnyi mennyiséget evett), akárki odaült az asztalhoz, mindenkihez odaoldalgott koldulni pár falatot. Munkából hazaért, megfáradt, éhes apához is odament kuncsorogni, mondtam is neki: Adj már neki, szegényt éheztettem egész nap! - persze fél órával előtte etette meg a bátyja, azelőtt fél órával meg a nővére. Azelőtt háromnegyed órával meg én. És esküszöm, nem látszik rajta, hogy ilyen nagyevő! Husis, erős, de egyáltalán nem kövér. Semmi felesleg nincsen rajta. Lehet hogy azért, mert a tejes cuccoktól (mikor néha becsúszik - mint pénteken, mikor Doruskám pusztán testvéri szeretetből és jószándékból megetette a saját csokijából - az mégiscsak eperkrémmel töltött tejcsoki, nem pedig sima ét, ami Milukáé volt) iszonyú hasmenése kerekedik, napokig is el tud tartani. Látványos, ahogy a pelus tartalmán látszik, hogyan ürül a laktóz, mert ahogy távozik, úgy sűrűsödik az állag. (na igen, fűt-fát-bokrot is leírok ide, de talán egyszer majd jót nevetünk ezen, vagy érdekes lesz számára tudni, miken mentünk keresztül). A hétvége sem volt egyszerű vele, hiszen a fent említett csokis téma bezavart. És kedden már nem tudtuk, hogy még mindig attól van-e rosszul a pocakja, vagy vírus, vagy az okozza, hogy négy foga jön egyszerre. A lényeg, hogy ma már alakul, igaz, a bismut-ra nagyon haragszik még :D
Dorina nagyon komoly személyiség-változáson megy keresztül. Eltűnt az én simulékony, kezes, szófogadó édes kislányom. Most lett egy köszönni nem akaró, feleselő, nagyszájú, dacos lányom, aki azért előszedi még bújcikázós, szeretgetős énjét, aminek olyankor nagyon-nagyon örülök. Megvannak még az esti arcsimizések is, ami nélkül elaludni nem lehet. Sem neki, sem nekem. Esküszöm, ha egyszer majd erre már nem tart igényt, nagyon-nagyon fog hiányozni. Olyan jó, mikor odabújok mellé, és ő a pici kezével simogatja az arcomat, elsimítja a hajamat, aztán odatolja a pofiját az enyémhez, kéri a "szemepuszit", ami segít szépeket álmodni, én meg az ő szép kis arcát simogatom közben végig meg ölelem ahogy csak tudom, na szóval szerintem ezt minden anya érti. Elmaradhatatlan, kihagyhatatlan. Imádom.
A másik nagyon fontos dolog az estében Beninél a meseolvasás. Ez már úgy beleitta magát a mindennapokba, hogy komoly büntetés, ha nem ül anya ágyszélére mesézni. Ez azért érdekes, mert azt hittem, én a kisfiamnak soha az életben nem fogok mesét olvasni, ugyanis legyen az bármilyen szép, izgalmas, tartalmas, színes mese, ő két perc után már pörgött mint a ringlispil és kereste, mivel tud babrálni. Rám sem hederített. Aztán egyszercsak igényelni kezdte. Nosza, olvassunk. Addig az én kedvenc verses mesémet mondtam el neki minden este, amit még az én nagymamámtól tanultam, hihetetlen kedves versike. Most viszont már igazi hosszú, klassz meséket olvasgatunk együtt. Utána ő is bújik, igaz, ő csak amolyan pasisan, de mostanában nagyon sokat mondja, hogy nagyon-nagyon szeret. És annyira édes, mert mindig kutat a gondolataiban, hogy milyen szóval is mondja el, hogy mennyire. Volt már űr, meg az összes bolygó, az összes ember, de elmondtam neki, a lényeg számomra, hogy szeret. Semmi más.
Jaj annyi minden történt, azt sem tudom, hol kezdjem. Legelőször is: voltunk a Mátrában unokatesóm ballagásán. Annyira nagyon jó volt, a távolság miatt rég nem látott családtagokkal is találkoztunk, sőt, még a Kanadai rokon is tiszteletét tette - úgyhogy a hangulat és az öröm (ünnepség nélkül is) adott volt. Egy szép szertartás, egy isteni sokfogásos ebéd és dínom dánom után hatalmas traccsparti kerekedett. A nagy sokaságban mindenkinek akadt beszélgető partner, természetesen azt sem tudtuk, ki kinek a társaságát keresse, persze mindenki szépen lassan sorra került. Úgyhogy lepcses számnak volt mit dolgozni, hazafelé nem is kívánkozott koptatni nyelvecskémet. Viszont vezetni azt nagyon rossz volt. Én, aki imádok a volán mögött ülni, nálam ember ezt jobban nem szereti, nem gondoltam, hogy bármikor is ilyet mondok, de ez tény. Annyira elfáradtam a sok benyomástól és ingertől, no meg a korai indulástól, hogy hazafele kőkeményen koncentrálnom kellett, hogy ne legyen semmi baj. Nem is vállaltam az elejétől-végéig autópályát, avagy a monoton utazást, hanem inkább a csodálatos falvakon, erdei tájakon mentem keresztül, ami azért változatos volt, és nem kicsit szemet gyönyörködtető. Sajnos a képek nem adják vissza azt a csodát, amit én ott éreztem és magamba szívtam:
Pénteken egy csodás napnak néztünk elébe. Anyák napja volt az oviban. Az utolsó ovis anyák napja a fiamnál. Lázas készülődés előzte meg, ő is, én is nagyon izgultunk. Annyira cuki volt, gőzerővel gyakorolta még itthon is a verset. Meg is lett az eredménye: egy olyan csodálatos műsort vezettek színpadra az óvónők, hogy az elmondhatatlan. Én nem vagyok az a sírós típus, bár nagyon szentimentálisnak teremtett az ég, hát most mégis nem kicsit megkönnyeztem. Csodálatos volt, leírhatatlan és feledhetetlen. Alig várom, hogy meglegyen videón. Tutira minden nap nézegetni fogom - legalábbis egy jódarabig. Aztán meg majd sűrűn előveszem. Egy vörös rózsa kíséretében ezt a gyönyörű tálat kaptam a kisfiamtól, amit ő készített:
Azt hiszem, nem fogom kicsomagolni (bár már többször rám szólt a kisfiam, hogy ebből enni lehet, egyek már belőle), hanem a vitrinben lesz a helye, a kis kincsestárban. Imádom ezt is, mint a többit. Jó néha elővenni őket, és elmélázni, milyen is volt AKKOR...
Közben elkezdett drága férjem dolgozni. Egyre inkább odavan ezért a munkahelyért, egyre jobban tetszik neki. Remélem, megmarad ez a lelkesedése (a kezdeti nehézségek után), megtalálja a helyét itt, és szeretni fogja. Szívből kívánom neki, érezze jól magát itt. Úúúúúúúúúgy szeretném...
Aztán a héten megérkezett Doruska óvódai levele is, mely szerint felvételt nyert a hőn áhított oviba. Olyan boldog volt, hisz nagyon szerette volna, ha Beni csoportjába (volt csoportjába) járhat, ugyanazokhoz az óvónénikhez. Talán így a beszokás is könnyebb lesz. Azt kell mondjam egy kicsit nagyképűen, ettől nem tartok, hiszen Dorina korát meghazudtolóan bölcs és értelmes, mindent meg lehet vele beszélni, és hihetetlenül simulékony. Büszke anyai szívem nem aggódik, töltött már benn Benivel az oviban napot, ahol a bátyjával kevésbé foglalkozva hátravonult a kislányokkal a babasarokba, és ott játszott. Nem gondolva ránk, nem törődve semmi mással. Jó tudom, minden csoda három napig tart - Beninél két hétig. Akkor múlt az újdonság varázsa, és kezdett kapaszkodni és pityeregni, hogy "anya, ne hagyj itt kérlek"! És sajnos sokáig tartott. Nem szeretném ezt mégegyszer átélni, mert minden egyes ilyen alkalommal kitéptek egy darabot a szívemből. Hiszen én úgy vittem volna, úgy maradtam volna, bármit, csak az én kisfiam ne legyen szomorú. Hiába mondták az óvónénik, hogy mindez két percig tart nála, aztán kezét-lábát törve rohan autózni-vonatozni a fiúkkal. Az a pár perc nekem akkor is nehéz volt. És ha pesszimista vagyok, ezt még kétszer végig fogom csinálni - ugyanígy. Meglátjuk... vannak még csodák! Velem bizony történnek :D:D:D (ld. gyermekeim)!
