Valamiért Benivel most nagyon nehéz. Tegnap is meg ma délután is műsorozott vég nélkül. Tegnap apósom telefonált, hogy kivinnék Csórra a telekre, hiszen imádnak ott lenni a manók. Mikor hazaért Bebi, már nagyon fáradt volt. Nem akart fürödni menni, úgyhogy a sokadik könyörgés után már rápirítottam, hogy vetkőzzön. Mire ő: - Jaj, bárcsak Csóron maradhattam volna!
Hát mit ne mondjak, letaglózott. De végtelen nyugalmat erőltettem magamra, miközben zokogott a szívem, és mondtam neki, hogy vegye vissza a melegítőjét. Kérdezi, miért. Azért, mert hívom a taxit és mehet Csórra. Erre elővettem a bőröndjét, és kérdeztem, két póló elég lesz-e, meg két pár zokni. Szépen berakodtam a táskába a ruháit, mire ő hangos zokogásban tört ki, hogy ő inkább mégis maradna, mert ő nem szeret egyedül, meg ő amúgy is itt szeret lenni, a családdal. És inkább ne küldjem őt el Csórra. Gyorsan elment inkább fürödni. Mikor visszajött, akkora ölelést kaptam, amekkorát ritkán, úgyhogy azt hiszem, megértette, mi a helyzet. Szépen meg is beszélgettük, hogy most megbántottuk egymást egy kicsit, de legközelebb majd átgondoljuk. Elmondtam neki, hogy nagyon fájt a szivem, nagyon-nagyon, mikor azt mondta, hogy költözni akar, de annyira szeretem, hogy az ő kedvéért még ezt is megteszem, még ha a szívem hasad is meg. Ő meg közölte, hogy ő inkább itt marad, és sohasem hagy el. Pár percig még öleltük egymást, aztán elaludt.

Ma reggel egy csokor tulipánnal ment az oviba. Úgy döntött, hogy a telken szedett friss virágokkal meglepi a lányokat. Nem a szerelmeit, mindet. Hát igen, nem semmi pasi a fiam. Azért itt megjegyezném, én nem kaptam a virágból, de Dorusnak hozott egy gyöngyvirágot - hatalmas örömet okozva ezzel, hiszen mint említettem már, Dorina nagy virág-fun! Szóval lányok kivirágoztak, anya nem - csak reménykedik a vasárnapban. Lehet, hogy van férfi, aki ezt észben tartja, na az nem az én férjem. Szegény most biztos bajban van, mert ilyen téren a számítógép (a munkahelyi) volt az esze. Ami ugyebár már és még nincsen. Kíváncsi leszek. Hé, nem ér súgni! :D

Délutánra Bence nem tudom, hogy a frontra lett-e érzékeny, mindenesetre kitört rajta a hisztis énje, és minden egyes játékdarab elrakásáért könyörögni kellett. Pedig ott voltam mellette, segítettem, úgy menni szokott zokszó nélkül, de ma így is kiborulás lett belőle. Ilyenkor szoktunk leülni beszélgetni, de ma erre sem volt kapható. Inkább azt kérte, hogy hadd bújjon mellém, ő most csak velem akar lenni. Csak abban bízom, nem érte semmi baj, nem bántja semmi, mert ő nem az a fajta, aki könnyen túllép dolgokon, és pikk-pakk feldolgozza a sérelmeit, kell hogy segítsek neki. De most ezt sem hagyta. Nem erőltettem, remélem, ha majd úgy gondolja, már ki akarja adni magából a bánatát, tudni fogja, hogy hozzám jöhet.

Azért csodás szépen zárult a nap. Természetesen fektetés után előfordul, hogy kiabálnak még valamiért a gyerkőcök, behívnak bennünket. Ma este tökéletesen összeidőzítette a két gyermek. Először Dorushoz mentem be, mert kicsi lévén nem buzog benne a türelem, azaz azt mondják, számukra az idő még sokkal hatalmasabb és ólomlábas dolog (inkább fogalom), mint számunkra, úgyhogy ha nem érkezem időben, elégedetlenségének is hangot ad. Ellenben Beni szépen megvárja, míg beérek, tudja, nem hagyom cserben, menni fogok. Leültem kis hercegnőm ágya szélére, jött az általános "Itt maradsz egy nyucira?" (nem tudom írtam-e, zenélő ikeás nyuszikája van, arra alszik el minden nap). Ott maradtam egy nyucira :D, miközben ő végig az arcomat simogatta és mosolygott. Olyan nagyon jó érzés volt. Gyönyörű kislány, gyönyörű mosollyal, úgyhogy anyai szívem elolvadt, melynek hatására dőlt belőlem az "úúúúgy szeretlek, annyira nagyon".
Ezután bementem Benihez. Itt ért a másik csodálatos dolog. Kisfiam tárt karokkal várt, amit - miután leültem az ágyára - átfont a nyakamon és nagy lendülettel közölte: Anya, nagyon nagyon nagyon nagyon nagyon (azt hiszem ennyiszer mondta) szeretlek! Nagyobban mint a Föld, meg az űr, meg az összes bolygó, sokkal jobban! - ismét olvadás. És mindig elgondolkodom azon, hogy lám, még ha néha nehéz időszakok is vannak, még ha el is bizonytalanodom magamban, azért mégis nekem vannak a világon a legcsodálatosabb gyermekeim.

Azt is le kell még ehhez a gondolatmenethez írnom, hogy az elmúlt héten legalább öt különböző embertől hallottuk a párommal azt (amit aztán meg is beszéltünk egyik este és ki is veséztünk), hogy öröm nézni ezeket a gyerekeket, mert imádják egymást, rendszeres az ölelés, a puszi, a cirógatás, egyszerűen hihetetlen ez a testvérek közötti kapocs. És valóban. Számunkra természetessé vált, de azért minden egyes alkalommal mosolyt csal az arcunkra, és melegséget a szívünkbe, amikor ezt látjuk. Még a picike is azon dolgozik, hogy a lehető legjobban hozzáférhessen a testvéreihez, és úgy ölelhesse őket. A két legbeváltabb módszere a nyakölelés, és a nyakukba hajta a kis fejét, és az, hogy a hátukra fekszik, és úgy fonja át kis karjait rajtuk. Annyira jó látni és tapasztalni! Olyan jó, hogy ők az én gyermekeim! Mérhetetlenül büszke vagyok rájuk!