Tegnap a Múzeumok éjszakája alkalmából rengeteg rendezvény volt kis városunkban - természetesen már reggeltől. Mi délután vettük a nyakunkba a várost, és látogattunk el klassz helyekre. És micsoda hasznos dolog volt, hiszen fogalmam sem volt arról, hogy a közeli általános iskola pincéjében egy hatalmas történelmi kiállítás van. Csodálatos volt. Papírból és fából gyártott, festett várak, templomok, előttük pici ólomkatonák, csata lejátszva, ahol is kimúlt katonák és lovak is szimbolizálva voltak, melyet szomszéd kisfiú, Máté nagyon édesen "hullaló"-nak hívott. :D Aztán az iskola elől indult a lovaskocsi, melyre - tömeg nem lévén - kétszer is felültünk. Én meg közben a paci gazdájával beszélgettem, hiszen ráadásul még ismerős volt. Aztán visszafelé betértünk a skanzenbe, ahol lehetett Mátyás Királyos pénzt ütni, és meg lehetett csodálni az aprócska, de annál giccsesebb templomot. Szóval sok-sok élménnyel gazdagodtunk megint.
Ma délelőttre szülinapi buliba voltak hivatalosak a gyerkőcök. Bence kis csoporttársának (első szerelmének) volt a szülinapja az általunk oly kedvelt játszóházban. Nem elhanyagolható tény az sem, hogy anyukával nagyon jóban vagyunk, az utóbbi időben nagyon szoros barátságot kötöttünk. És meg is lepett engem a mérhetetlen figyelmességével és kedvességével. Ugyanis a gyerkőcöknek általa sütött pogácsák között akadt egy tál olyan, amelyik nem tartalmazott semmiféle módon tejterméket - Milán babám miatt. Nagyon-nagyon meghatott ez a figyelmesség, azt sem tudtam, hogyan köszönjem meg neki.
Fergeteges szülinapi party sikeredett. A gyerekek hatalmasat játszottak, mi szülők (hárman voltunk + a moderátor csajszi) pedig nagyot beszélgettünk. Na persze azt is be kell valljam, volt rá példa, hogy belőlünk is kitört a kisgyerek, és hatalmas labda-csatát vívtunk a játszóház egyik sarkában. A gyerekek, mikor ezt megneszelték, rohantak hozzánk, és ki ehhez, ki ahhoz a csapathoz verődött, és számolatlanul röpködtek a kislabdák. Hihetetlenül jó volt. Rég bolondoztam ennyit.
Dorinának szép hosszú szőke haja van, de nem igazán szeret fésülködni. Pedig tényleg próbálok nagyon óvatos lenni, de sokszor néha így is meghúzom a haját sajnos. Ma reggel nagyon nem volt kedve a frizura-gyártáshoz, és miközben fésültem, ezt mondta:
- Anya, nézzél filmet a nappaliban, ne velem foglalkozz kérlek! - döbbenetes volt ezt hallani egy három éves gyerektől. Mindenesetre jót nevettem :D
Kérem szépen, túl vagyunk a ballagáson. Ne tudjátok meg, mennyit görcsöltem. Szerdán már tisztára lázban voltam, rakodtam, gondolkodtam (!!!), vásároltam, terveztem. Csütörtökön aztán nekiálltam főzőcskézni, meg alaposan előkészülni. Estére elhoztuk a vendégváró asztalt is, hogy elférjek :D. Pénteken délelőtt meg iszonyúan izgultam, hogy minden flottul menjen, ide-oda szaladgáltam, sütöttem, főztem, és valahogy semmi nem akart elkészülni, az idő meg csak rohant. Pár szál hajam megint kihullott pluszban :D Aztán végül mégis minden a helyére került.
Pénteken reggel, mikor bevittem a manót, olyan fájó volt, hogy utoljára lépi át óvódásként ezt az ajtót az én okos nagyfiam. Hiába van ott a tudat, hogy ősztől a kicsi lányom fog ide járni, ugyanazokhoz az óvónénikhez, de mégis, az én elsőszülöttem már iskolába megy. Kinőtte az édes kicsi ovis létet. És hogy ez az idő milyen gyorsan elment... Naná, hogy közben csak ők öregedtek :D
Pici meglepetéssel készültem az óvónéniknek, úgyhogy megkérdeztem reggel őket, hogy mikor mehetnék be átadni nekik, mikor mindhárman együtt vannak. Megkaptam az időpontot, én meg nyakam törve rohantam vissza, hogy meglephessük őket. Ez az ajándék pedig egy vers volt, amit ugyan én írtam, de segített a kisfiam is, tapasztalatai és élményei által. Édes volt ő is, ahogy hallgatta a végeredményt. Íme a vers:
Kicsi voltam még, alig három éves,
Tudásra, játékra, társaságra éhes.
Beléptem az ajtón, s ti fogadtatok,
Kezembe rögtön játékot adtatok.
Kati néni, lágyan simogattad a fejem,
És ha néha féltem, megfogtad a kezem:
"Nézd csak, Bencus, milyen szép autó,
Kolléga, ott akad még egy utánfutó!"
Ölelő karodban hamar vígaszt leltem,
És benned anyám helyett anyámra leltem.
Julika néni, játékra te tanítottál,
A földön vidáman mellettem te gurultál,
Hancúroztunk, nevettünk a tornaóra alatt,
Általad kaptam a vidám pillanatokat.
Sokmindenre bizony te tanítottál,
Köszönöm, hogy az életem része voltál!
Jolánka néni, tudom, értem sokat fáradoztál,
Az asztalra finom ebédet nekem te hoztál.
Mikor aludtunk, csendben betakartál,
S az álmunkra bizony mindig te vigyáztál.
Elszaladtak a szép óvodás évek,
De tudom, hozzátok én még visszatérek,
Szeretlek titeket, s nem feledlek soha,
Viszlát szék, asztal, viszlát Óvoda!
Hát ez volna. (magyarázat hozzá tartozik: Kati néni néha játékosan kollégának hívta a fiamat, azért ez a szó a versben). Szeretettel adtam, és szeretettel fogadták. Szép hátteret kreáltam a versnek a lapon, kinyomtattam és belamináltattam - hogy maradandó legyen. A reakció felülmúlta a várakozásaimat. Amellett, hogy hihetetlen sírásba torkollott a versolvasás, csodálatos szavakat kaptam. Egyik óvónéni mondta, hogy ő azt hitte, előző nap kisírta magát, mikor a ballagási csomagokat rakta össze, aztán jövök én, és most megint sír. És hogy ezek miatt a pillanatok miatt éri meg nekik ezt csinálni, és köszöni nagyon. És hogy nagyon meghatotta. A másik óvónéni pedig elmondta, hogy ez lesz az az ajándék, amit elrak, és majd öreganyó korában előszedi és olvasgatja, mutogatja. A dajka néni pedig könnyek közt ölelt... Hihetetlenül megható volt, és számomra feledhetetlen élmény. Persze megkaptam azt is csupa szeretettel tőlük, hogy három év múlva (mivel most kezd majd náluk a kislányom) ugyanezt várják tőlem. Mondtam, pont ezen gondolkodtam, hogy annak is majd pont ekkorát kell durrannia, és nem tudom, hogy menni fog-e. Erre ők: persze, hogy fog, van rá három évem, hogy kitaláljam :D Hát ez volt a mi megható és csodálatos pillanatunk, melyben elbúcsúztunk, ami azt hiszem, mindannyiunk számára szép emlék marad.
Délután csodálatos, humoros és tanulságos műsort láthattunk, hihetetlen fantáziadúsan, szórakoztatóan összerakva. Elámultam, hogy mire képesek ezek a pici gyerekek, és mire képesek az óvónénik, hogy ezt ki tudják hozni belőlük. Néha kacagtam, néha párát törölgettem a szememből, a lényeg, hogy nagyon-nagyon tetszett. A tömör tartalom: kalózok kincset lopnak, a hajós kapitány keresi, vannak horgászok, pelikánok, halak útközben, és végül rájönnek, hogy az igazi kincs a tudás. Nagyon jól éreztem magam a műsor alatt. Csak azt sajnáltam, hogy voltak olyan tapintatlan és faragatlan emberek, akik szégyen nélkül végig dumálták a műsort, nem törődve azzal, hogy mennyit dolgozott ez a aprónép, és mennyit dolgoztak az óvónők vele. Ha nem is érdekelte, legalább annyival megtisztelhette volna őket, hogy csendben végigüli. Na jó, nem mérgelődök ezen.
Mikoz hazajöttünk, Beni alig mert odamenni az új bicójához, nem merte elhinni, hogy az az övé. Itt állt a nappali közepén. Bebit meg győzködni kellett, hogy menjen, próbálja ki, üljön rá. Nagyon boldog volt. Kapott ezüst láncot kishajó medállal (ez volt a jele), amit a Pláza szuperakciós szülinapján vettem a szomszédasszonyom üzletében. Ezt azért írtam le, mert nem tervezett dolog volt, csak bementünk traccsolni, és muszáj volt körülnéznünk, és akkor megragadott ez a lánc meg a medál. El kellett hoznom. Csak az volt a rossz, hogy hosszú időt itt állt, dugdozva és nagyon nagy volt a kísértés, hogy odaadjam neki idő előtt. Persze néha elővettem, megnézegettem, gyönyörködtem, de mostmár ott díszeleg kicsi fiam nyakában. Hihetetlenül jól áll neki, a szép barna bőrén nagyon jól mutat.
Aztán kapott egy kulcscsomót. Saját lakáskulcsa lett, névvel ellátott kulcstartóval. Azóta is hurcolja. Nagyon büszke rá. Az utolsó ajándék pedig egy könyv volt, amit kifejezetten óvódai ballagásra nyomtattak, Búcsú az óvodától címen. Bejegyezhet emlékeket, képeket, és szép versek vannak benne.
Végül íme, az én ballagó fiam:
Alighanem nem kellett volna híradót néznem. Még most is folyik a könnyem, és nehezen tudtam megnyugodni. Iszonyúan fáj a szívem azok miatt a családok miatt, akik menekülni kényszerültek. Idősek, fiatalok, egy szívbeteg kislány a családjával együtt. Helyettük másfél méternyi víz költözött a házukba. Sokaknak egy élet munkáját mosta el az ár. Igen, vannak, akik talán újra tudják kezdeni, de rengeteg kispénzű, idős és nagycsalád van a menekülni kényszerülők között. Több ezer ember. Néztem, ahogy egymás hegyére-hátára rakott matracokon egy csarnokban tölthetik az éjszakát, hogy egyelőre kilátás sincsen arra, hogy családként élhessenek az otthonukban, és egyszerűen sírni kezdtem. Hogyan fogják egyáltalán ezt a traumát feldolgozni? Hogyan hozzák helyre, amit elmosott az ár? Hogyan építik újjá a jelzálogból felépített házukat? Istenem, ha mindenható volnék... Most mérhetetlenül szomorú vagyok...
Csodálatos nap volt a tegnapi. Szülinapot ültünk, és egyszerűen elámultam, mennyi embernek eszébe jutottam. Annyira jó érzés volt. Kellemes telefonbeszélgetések, kedves sms-ek, e-mail üzenetek sora várt rám, de a legszebbre mégis az este sikeredett. Drága szomszédasszonyom csodálatos meglepetéssel készült számomra. Először is egy nagyon szép könyvet kaptam tőle, az a címe: mindörökké barátok. Remélem, úgy lesz. :D Sütött nekem egy csodafinom tortát, ami pillanatok alatt elkopott. Aztán jött a fénypont: meghívott magához, egy kis esti csevejre, miután lefektettük a gyerekeket. Hát ami ott várt engem: egy kád forró víz, körbe mécsesek, bekészítve nasi és innivaló, és hangulatos fuvola-zene szólt. És hogy ennek mi a jelentősége? Hatalmas. Ugyanis a mi lakásunkban nincsen kád, zuhanyzós. És pár hónappal ezelőtt megjegyeztem, hogy nekem borzasztóan hiányzik az, hogy egy órát áztathassam magam, mert nekem az előző lakásunkban mindig az volt a relaxációs helyem. Imádtam, És nekem valóban mérhetetlenül hiányzik. Ő ezt megjegyezte, és így akart nekem (nem kicsi) örömöt okozni. Sikerült. Még a párját is elküldte (a férjemmel iszogattak addig a mi lakásunkban), hogy még az se feszélyezzen, tökéletes hangulatban, nyugalomban ázhassak egy kád forró vízben. Mennyei volt. Csak még azt nem tudom, hogyan fogom ezt neki viszonozni. Hogy ő is érezhesse azt, amit én tegnap este. Mert - ha ő nem is hiszi el magáról - egy csodálatos ember, értékes és szeretetre méltó. Nagyon nagyon meghatódtam tegnap.
Közben utolért az érzés is, hogy hihetetlen gyorsasággal cseperedik a fiam. Nagyon bölcs meglátásai és mondatai vannak. Pár napja is olvasgatta az egyik áruház szórólapját, és meglátott benne egy klassz, öt az egyben lego-t. Odahívott, és azt mondta: Anya, nézd milyen klassz! Tudom, hogy szeretetből megvennéd nekem, de tudom, hogy most nincsen pénzünk. - ez volt az első alkalom, hogy ezt nem nekem kellett mondanom. Értette, tudta, és nyilatkozott. Nagyon jól esett a lelkemnek, hogy ilyen okos. Azért lesz ám neki meglepi, hiszen jövő héten ballag. Ott várja már az összeszerelt, csodálatos teleszkópos vadonatúj bicikli a tárolóban. Remélem, fog neki örülni. Apropó, ballagás. Rémisztő, hogy már a ballagási dal gyakorlása közben összeszorul a gyomrom és könny szökik a szemembe. Mi lesz velem a nagy napon? Fogok egyáltalán látni valamit a bepárásodott szememtől? Nagyon izgulok. Hát ilyen nagyfiam van nekem. Ráadásul már azon görcsölök, hogy hogyan fogom beosztani az időmet, hogy mindennel készen legyek. Annyi mindent szeretnék csinálni vendégvárónak, hiszen itt lesz az ünnepség után az egész család nálunk. Fura, mert a készülődést végig idegeskedem, még néha az is előtör belőlem, hogy mi a francnak kellett ezt nekem bevállalni, aztán amikor jönnek, és elismerően bólogatnak, ízlik és tetszik amit csináltam, na akkor már halálosan boldog vagyok, hogy készülhettem. Jah, nem beszélve arról, hogy minden egyes alkalommal rettegek attól, hogy elrontok valamit. Ez az én defektem. Ez pedig nagy nap lesz, nem lehet akármilyen, emlékezeteset kell csinálnom. Muszáj. Azt szeretném, ha a kisfiamnak szép emlékként maradna meg, ha érezné, minden érte, az ő öröméért van. Mert az a nap az övé lesz. Az én majdnem-iskolás nagyfiamé.
Közben Dorina dackorszakba lépett. Egyre többet felesel, ha valamire megkérem, nyüszög, hogy most neeeem, meg nem tudoooom, meg fájni kezd a hasa, és a többi.... Hát igen, az egyik végéére ért, most elkezdi a másik. Anya nem pihen. Anya küzd. De anya szeret küzdeni is, mert legalább van kiért küzdeni. Tegnapelőtt este elkapott az érzés, mikor Dorust öltöztettem pizsibe, aztán betakargattam, puszilgattam, hogy Istenem, de csodálatos, hogy ők itt vannak, és gondoskodhatok róluk! Még ha néha nehéz is, mert nincs megállj, nincs pihenés, nincsen azt-csinálok-amit-akarok, mégis oly csodálatos ez, mert miattuk, értük nincsen. Mert itt vannak ők, akikről gondoskodhatok, terelgethetek, akiket feltétel nélkül szerethetek, és ez minden fáradságot megér.
Pont emiatt változtatják pokollá az életemet a rejtelmes rohamaim. Már egy ideje nagyon rakoncátlankodik a szivem. Mentőt is láttam miatta belülről, és hiába lett rossz az EKG-m (amire simán rámondták már benn a sürgősségin, hogy döccent a mentő - én meg magyarázzam meg, hogy álló mentő nem döccen), szervi eltérést nem találtak, így nem kezelnek. Egy végtelenül kedves és lelkiismeretes doktornő épített rám holtert, ami ki is mutatta, hogy pitvari és kamrai melléütések is vannak, de mivel tűréshatáron belül (nem rohamos időszakban volt), ő sem tud mit csinálni. Viszont én borzasztóan érzem magam, mikor arra ébredek, hogy kiugrott a bal mellemen a szivem, elefánt ült a mellkasomra és nem tudok levegőt venni, zsibbad az összes végtagom. Rettegek ilyenkor. Három napja is este nagyon durva volt, és azon kaptam magam félálomban, hogy összekulcsolt kézzel imádkozom, hogy hadd lássam felnőni a gyerekeimet. Borzasztó. Most szedek fokhagyma-galagonya-fagyöngy drazsét, az valamit segít. De ez a rettegés és halálfélelem iszonyú. A mentős eset után jártam pszichológushoz, mert azt mondták, a fejemben van baj, pánikbeteg vagyok, ott kéne kezeltetni. Mindezt iszonyú lekezelő hangnemben. Persze visszaválaszoltam az orvosnak, hogy ha még szerinte szégyen is, higgye el, ha attól gyógyulok meg, simán elmegyek. Szerencsére egy hihetetlenül jó szakembert találtam, aki végtelenül kedves is, így a bizalom rögtön adott volt - ami nem utolsó egy pszichológiai kezelésnél. Több mint egy év "beszélgetés" után is azt mondta, hogy az én fejemben a múltbéli feldolgozatlan sérelmeken kívül semmi baj nincsen, tán kéne egy normális orvos után nézni. Normális orvost megtaláltam, de mint az előbb írtam, megállt ott a dolog, hogy most magamat kezelem. Pedig annyira szeretném már, ha ennek vége lenne. Az átvirrasztott éjszakáknak, a halálfélelemnek, a zsibbadásoknak - ennek az egész tortúrának. Borzasztó így élni. Hogy ezeken az éjszakákon nem tudom, lesz-e holnap.
