Egy hétig itt voltak Fehérváron a zalai rokonok. Ugyan nem nálunk aludtak, hanem nagymamánál, minden nap mentünk, és programot csináltunk. Játszótér, fagyizás, séta, ilyenek. Két kisgyermek van ott is, nagyon aranyosak. Bár nem volt egyszerű a dolog, mert a kislány (nagyobbik) autista, így nagyon sok törődést igényel. Én imádom őt, mert csupa szeretet, amiért ugyebár én élek-halok. Sokszor lógtunk egymástól a pici lánnyal, és adtuk azt egymásnak, ami nekünk a legfontosabb. Ölelte a nyakam, hozzámbújt, én meg cirógattam őt.
A kisebbik gyermek, kisfiú, na ő már nehezebb eset. Hozta az óvódában tanult szlengjeit, és bár én az én gyermekeimnél lekezeltem ezeket a megnyilvánulásokat, láthatóan anyuka nem tudott vele mit kezdeni. Szerencsére az én fiam a szeleburdiságát nagyon szépen visszafogta, de ezeket a csúnya szavakat még azután is előszedte, mikor ők már elmentek. Lendületből visszaordítottam, hogy ezt nem akarom hallani, és nem ezek a dolgok azok, amiket másoktól meg kell tanulni, hanem az okosságok. Persze ehhez társult még egy-két félmondat, de azt nem szeretném ide írni, bizonyos okokból kifolyólag. :D
Hétvégére megérkeztek a szegedi rokonok is, így egy össznépi bográcsozás kerekedett anyósomék telkén, ami nagyon jóra sikerült. Szeretem azokat az embereket, akik ott összejöttek, és valóban, jó társaság alakult. A kaja finom volt, jókat beszélgettünk, a gyerekek nagyot játszottak, szaladgáltak, úgyhogy szépen eltelt a nap. A hétvége viszont kicsit másra sikeredett, mint elképzeltem. A vendégek nálunk három napot töltöttek, és én imádom őket nagyon-nagyon, de most valahogy más volt. Hoztak egy barátot is magukkal, akivel hihetetlenül jól elbeszélgettek benn a nappaliban, miközben én kinn a konyhában készítettem nekik a kaját. Normális az, hogy hozzám jönnek vendégségbe, és azt érzem, hogy zavarok? Na mindegy, majd talán legközelebb.