Rég nem írtam megint, úgyhogy van mit pótolni. Június 28-án szervízbe kellett vinnem a nagy autót, mivel belekerült a 60 ezredik kilométer is. Tapasztalat útján már tudtam, ez legalább másfél óra séta, így a kicsiknek pótmamit kerestem, és csak nagyfiamat, Benikémet vittem magammal. Fél tízkor, a megbeszélt időpontban letettük Siófokon, a szevízben az autót, és nyakunkba vettük a várost. Hihetetlenül jót sétáltunk Benivel, olyan helyeket fedeztünk fel, amiket én még nem láttam. Korzóztunk egyet a parti sétányon, majd hajóztunk egyet. Nagyon kecsegtető volt az ajánlat, mivel épp akciósak voltak a sétahajózások. Kaptunk az alkalmon, így az egyik "tengerjáróval" kicsorogtunk a nyílt vízre. Benci nagyon élelmes volt, lerobogott a kapitányhoz, és átvette a kormányt. Így - igaz kicsit cikk-cakkosan - de Beni által szántottuk a vizet. Nagyon-nagyon élvezte, hatalmas élmény volt neki. Ma sem tudom, hogy sikerült neki, hiszen a kormány még nála is nagyobb volt. Fényképezőgépre nem gondolva a telefonom őrzi ennek emlékét.

Közel egy óra hajózás után ismét gyalogolni kezdtünk. Úgy éreztem, már a térképről is lementünk, mikor az órámra néztem: dél volt. Atya ég!!!! Mivel nagyon éhesek voltunk, beültünk egy étterembe kajálni. Már alig vártam, hogy megszólaljon a telefon, hogy készen van az autó. Nem aggódtam, hiszen tudtam, bárhol vagyunk is, a szervízből értünk jönnek a saját autónkkal és visszavisznek. Örültem ennek a plusz szolgáltatásnak, mivel már nagyon fáradtak voltunk. Fél egy volt, mikor végre megszólalt a telefonom. Ezzel jött a hidegzuhany. Közölték, hogy a csapágyak ráégtek a fékre, így a fékdob eltávolításakor rommá törött az egész, úgyhogy ki kell cserélni. Ne aggódjak, egy fillérembe nem kerül, mert garanciában megcsinálják. És itt jött a fekete leves: másnap reggelre érkezik meg az alkatrész. Na itt már nem voltam jól. Dehát nincs mit tenni, nagy levegővétel után ismét nekiindultunk Benivel. Vissza a vasútállomásra. Egy óra előtt egy kicsivel értünk oda. Örültünk, mert közölték, tíz perc múlva indul is egy vonat, ami nekünk jó. Miután megváltottuk a jegyünket, beálltunk a hűsbe, és vártunk. Abban a pillanatban megszólalt a hangosbemondó: a mi vonatunk előreláthatólag negyed órát késik. Ufff. Mi jön még?

Hála Istennek, valóban csak negyed óra volt a késés, felszálltunk, és robogtunk haza. Miután mi kis városunkban leszálltunk a vonatról, megint csak gyalogolnunk kellett. Kb. 4-5 km-re lakunk a vasútállomástól. Háromnegyed-négyre értünk haza. Az én kisfiam hős volt, nem panaszkodott, csak rendületlenül gyalogolt mellettem. Igaz, néha egy fagyival javítottam a hangulatán, az útba eső játszótereken pedig picit elidőztünk. El is mondtam az én csillagomnak, hogy nagyon büszke vagyok rá.

Gyors zuhany után nekem ismét mennem kellett, mert fél öttől szülői értekezletem volt az oviban. Örültem, hogy már rutinnal mentem oda, mert nem nagyon tudtam koncentrálni, csak arra, hogy ne aludjak el. Kitöltöttem a papírokat, aztán siettem haza. Azt hiszem, este megdöntöttem az elalvási rekordomat, nem kellett cirógatni hozzá. Bencével sem volt gond fektetéskor.

Persze másnap reggel ismét vasútállomás, robogás Siófokra, az ottani állomásról séta, aztán telefonálni a szervízbe, hogy ugyanmár jöjjenek értünk, mert én reggel újra tanultam járni. Olyan izomlázam volt vádliban, hogy vonyítani tudtam volna. Lehet, hogy máshol is volt, de ettől a fájdalomtól semmi mást nem éreztem. Kocsi elkészült, a friss olajtól és új szűrőtől szépen duruzsolt hazafelé, én meg élveztem, hogy két láb helyett négy kerék visz. Hát ez volt a mi tortúránk.