Egyik reggel a rendőrök mellettünk bilincseltek meg egy hajléktalant, melynek láttán Milán hosszas gondolkodás után megkérdezte:
- Anya, összecipzározták a bácsit???
Dorina szülinapját ünnepeltük múlt héten. A kisasszony az "én vagyok az ünnepelt" kissé egoista viselkedésével élvezte a zsúrt. Érezte, vécére kell mennie, ezért elém állt, és közölte:
- Az ünnepelt most elmegy kakilni!!!
Dorka bohóckodott a fotelon, és miután a nejlon-harisnya nem éppen tapadásáról híres, egy óvatlan pillanatban lecsúszott a fotelról és beütötte a fejét. Fájdalmasan rámnézett, és így szólt:
- Azt hiszem, valami átok ül rajtam!!!
Nagyon elhanyagoltam a blog írást, nem tudom megmagyarázni miért, pedig lett volna mit posztolnom. Most fogalmam sincsen hol kezdjem. A tavalyi év nagyon tartalmas volt. Talán ezért is húzódoztam a nyilvánosságtól, hiszen annyi mindennel kellett szembenézni, annyi mindent feldolgozni és megérteni, hogy nem kívántam ezzel nap mint nap szembesülni. A lavina márciusban indult. Egyik éjjel háromkor édesanyám ébresztett, hogy menjek a kórházhoz, mert apukámat bevitte a mentő. Befulladt. Ahogy bementem hozzá, szürke arcát látva belém hasított a múlandóság kegyetlen érzése. Nem akartam elfogadni, nem akartam érteni, csak kérleltem, legyen erős - nagyon erős. Egy hónap után engedték haza, kiderült, COPD-s. Jelen helyzet úgy áll, hogy bár mindenki fél, igyekszünk segíteni őt, odafigyelni rá, hogy a lehető legkönnyebben és a legtovább éljen a betegségével.
A következő sorscsapás júliusban történt. Ellopták az autómat. Fogalmam sem volt addig arról, mennyire a szívemhez nőtt immár öt éve hűséges társam, hogy nekem nem kell szebb és jobb, nekem Ő (hangsúlyozom: ŐŐŐ) kell, és akarom, és igenis... Két nap múlva felhívott a rendőrség, hogy előkerült az autó, tőlem három perc sétára a gátoldalban, egy gödörben lecsúszva. Mindent kipakoltak belőle. Még az utolsó szöget is. Gyerekruhát, papírokat, autóápolási szereket, rádiót, még a kopott kormányvédőmet is leszedték. De a lényeg, hogy Ő hazajött. Természetesen hálaképpen kényeztetés következett: kapott hangszórókat a kalaptartóra, új rádiót, és gyönyörű virágos motívumot az oldalára. Csinos :) Ismét együtt szeljük a kilométereket, és mostmár jobban, sokkal jobban vigyázok rá!
Erre az időszakra már éreztem, hogy valami nincs rendben a szívemmel. Ismételten. De bátorságom a tapasztalatok fényében nem volt elmenni és újra kivizsgáltatni magam. Viszont léteznek fontos emberi kapcsolatok, amikért még a félelmünket is legyőzzük. Az autólopás értéket is hozott az életembe. Nem kicsit. Új ismeretségeket, melyek nagyon fontosak lettek. Melyek által megtapasztalhattam, milyen az, ha úgy szeretnek valakit, hogy kiállnak érte, és csak egy szóba, egy karnyújtásba kerül a támogatás. Fontos lettem, és nekem is fontos lett. Így sok-sok unszolásra és győzködésre újra felkerültem a SOTE-ra, újra szívkatéterezés. Ez gyorsabb volt, és jobban fájt. Ismét találkoztam az elektrosokkal, de a baj forrása ezúttal nem derült ki. Nem maradt más: állandó gyógyszer. No nem baj, csak segítsen.
Épp, hogy kihevertem az újabb műtét traumáját, a nagyfiam lett beteg. Nagyon beteg. Egy szombati napon úgy kelt fel, hogy sárga volt, széklete fehér, vizelete sötét narancssárga. Úgy ahogy volt, összecsomagoltam, és siettem vele az ügyeletre. Beutaltak bennünket az infektológiára, mondván, hepatitis-es, ÉS skarlátos a manó, mert a bőre is érdekes volt (úgy mondták: grízes). Másfél kemény hét telt el itt, éber éjszakákkal, könyörgéssel, kérleléssel, eredménytelenül. Infúzió, antibiotikum és három egyéb gyógyszer mellett az állapota nem javult, nem evett, alig ivott, és iszonyatos fájdalmai voltak. A tanácstalanság és a vizsgálatok teljeskörű kiaknázása miatt átszállítottak minket a SOTE gyermekklinikára. Itt négy nap bennfekvés és újabb antibiotikum kúra után elvégeztek egy májbiopsiát, eredménye: PSC. Igyekeztem nem kétségbe esni, nem arra gondolni, hogy még olyan kicsi, hiszen, mint tudjuk, semmilyen betegség nem válogat, és nincs helye miérteket sem keresni. Megtanulunk így élni. Jelen helyzet úgy áll, hogy a gyógyszerek rásegítésével szépen helyreállt a májműködés, referencia tartományba kerültek a májfunkciós értékek, és bizakodunk, így is marad.
Pokoli három hét után hazajöhettünk, ami már megváltás volt számunkra - nem csak a gyötrődés, a vizsgálatok, a környezet által fokozott betegség-tudat, hanem a másik két gyerkőc iszonyatos hiánya miatt. Mindenki megszenvedte ezt. Amikor hazaértünk, azt sem tudtuk, ki kit öleljen, kihez bújjon, kivel játsszon. Még a pici fiam születésnapját is a kórházban ünnepeltük, volt mit bepótolni. A lényeg, hogy a nehezén túl vagyunk, és bízom benne, hogy ez - ha nem is javuló - de stagnáló állapot marad.
Milán babám november elsején kórházba került. Úgy látszik, ő novemberre időzíti a nagybetegségeit, tavaly is ilyenkor mentünk "szabadságra". Ezúttal tüdőgyulladás-gyanúval mentünk be, már az ötödik lázas napon. Kiderült, a fulladást "csak" egy súlyos vírusos bronchitis okozta, amit vénás lázcsillapítással, naponta háromszori hörgőtágítós inhalálással és antibiotikummal (???) kezeltek. Négy napig tartott az "all inclusive" ellátásunk. Felemelő élmény volt, alapjáraton sem jó ez, ráadásként a manó bokájába kapta a branült, ami eredményeképpen három napig túráztathattam a fantáziámat, hogyan kössem le az alig két éves gyermekemet, mert nem állhatott lábra. Ezt követte tizedikén az én műtétem, a rákövetkező héten pedig beköszönt egy hányásos-hasmenéses vírus. Eredmény: gyerekek egy nap alatt letudták, én három napos nem evés következményeként lefogytam két kilót - amit persze nem bánok!!! Csak máshogy nyilván humánusabb lett volna.
Közben az életemben új kapcsolatok, barátságok jelentkeztek, vagy mélyültek, amik végtelenül boldoggá tesznek. Kincsként őrzöm ezeket, és remélem, tartós lesz ez az állapot!!!
A távolmaradásom oka: időhiány, és betegség-hegyek. Még ilyen mozgalmas novemberem (sőt semmilyen hónapom nem volt). Azt sem tudom hol kezdjem. Talán életem legmeghatározóbb eseményénél: túl vagyok a szívműtéten. Egy "sima" elektrofiziológiai vizsgálatnak indult, ami egy három órás műtétté nőtte ki magát. De kezdem az elején. Arról már posztoltam, hogy találtam egy csodálatos doktor urat, aki nem hülyének nézett, hanem vizsgálgatni kezdett. Ő javasolta a fent említett vizsgálatot, mivel sem holterrel, sem UH-al nem volt kimutatható semmi probléma a sinus tachicardián kívül. Én ritkán félek ennyire, mint ekkor. Combtőben ejtettek három kis vágást, melyeken felvezették a szivembe a három katétert. Meg kell mondjam, sokkal rosszabbra számítottam. Konkrétan az injekción kívül semmit sem éreztem. Nagyon halvány csikis érzés volt, ahogy haladtak a katéterek, meg a szivem megreklamálta, mikor beértek, de semmi különös. Az egyetlen borzasztó élmény az előidézett roham volt. Éreztem, hogy közeleg a másik dimenzió, és annyit még kimondtam, hogy "akkor én most elájulok"... Itt jött az első elektroshock. Nem sikerült visszaállítani ugyanis a normális szívritmust máshogyan, így kiütöttek altatásban. Mikor magamhoz tértem kb. három perc múlva, már újra minden a normális kerékvágásban ment, csak a mellkasomba égett bele a tappancsok nyoma. Ezzel igazolódott is a probléma: AVNRT. Azaz: van egy AV csomó nevezetű ingerközpont a szívben, ami összefogja az idegeket, és ezen volt egy góc, ami állandóan belemagyarázott a "motor" dolgába. Megállította, majd újraindította a szivemet. Ezt az itteni orvosoknak hiába magyaráztam, mert konkrétan ezt éreztem, állandóan csak pszichiátriára akartak küldeni. Ezt inkább nem méltatom ehelyütt. Szerintem, tudjátok az összes kötőszót, amit én itt emlegetnék.
A lényeg: egy ablációs katéterrel elégették ezt a gócot, azóta tudok normális szívritmust produkálni. Juhééééééj!!! Bár még mindig nincs minden rendben, próbálom hívni a dokit tanácsért, erről majd később posztolok. A lényeg, hogy talán most véget ér egy öt éves tortúrám. Annyira boldog vagyok!!!!
Egy ideje már nem írtam, ennek oka többek között az, hogy megbetegedett szegény laptopom, de igyekszem mindent pótolni. Zajlottak az események. A legnagyobb előrelépés a betegségem felkutatásában történt. Ez a csodálatos budapesti doktorbácsi keres-kutat, és ezúttal remélem talál is. Már mindenféle vizsgálaton túl vagyok: volt vérvétel, röntgen, esemény holter, de eddig mindegyik "csak" a sinus tachicardiát igazolta vissza. Ma voltam nála, és előjegyeztet elektrofiziológiai vizsgálatra. Esszerint egy katétert vezetnek a szívembe nyaki verőéren (vagy combon) keresztül és mesterségesen előidézik a rohamokat. Egy éjszakát benn kell töltenem ezután. Meg kell mondjam, iszonyúan be vagyok .ojva, de végigcsinálom. Muszáj. Most kiderülhet a baj, vagy ha nem derül ki semmi, akkor végre megnyugodhatok, hogy komoly baj nincsen, és szedem tovább ezt a gyógyszert, amit kaptam és sokat segít is. Csütörtökön telefonálok az időpontért. Addig valahonnan beszerzek egy angyalkát, aki majd eljön velem és vigyáz rám. Nem vagyok amúgy egy parás ember ilyen téren, de most irgalmatlanul rezeg a hátsóm.
Közben talpalunk a suliban-oviban is. Bencével sajnos sok a gond. Van egy kisfiú, aki éli mindennapjait a saját törvényei szerint, és önbíráskodik is (komplett ítélethozó és -végrehajtó intézmény is egyben őmaga), szóval ő kipécézte a fiamat, zrikálja, aki persze nem hagyja magát (miért hagyná, hisz így neveltük), és vissza"csap". Természetesen a büntetés neki is jár. Csak az a baj, hogy minden egyes ilyen alkalommal a szívem szakad meg érte és miatta, hiszen én tudom, ő nem rossz gyerek - sőt hihetetlenül empatikus, csak hatalmas igazságérzettel. Amiért kőkeményen harcol is. Abban bízom, hogy van annyi esze, hogy a kisebb pofonokból is von le annyi konzekvenciát, ami által megtanulja kezelni az ilyen helyzeteket, nem kell hozzá nagyokat csalódnia. Én igyekszem neki segíteni, de nem tudom, hogy elég vagyok-e én ehhez. Szerencsére bízik bennem és fontos neki, hogy mit gondolok, de nem mindig fogadja meg a tanácsomat. Igyekszem jól helytállni mellette mint anya. Remélem, együttes erővel megoldjuk ezt a problémát, és átvészeljük ezt az időszakot.
Dorkám egy hónapja jár oviba, de már lovagja van. Egy hatalmas barna szemű, nagyon kedves kisfiú. Ma reggel is meglátott bennünket érkezni, rögtön szaladt, hogy felakasztotta a lányom jelét, és várta, míg öltözött, hogy együtt menjenek be játszani. Valamit tudhat a lányom, ha ilyen rövid idő alatt elrabolta egy sármos kispasi szívét. Közben már mindenféle katica mintájú/formájú dolgot beszereztünk, hiszen az ovis jel miatt imádjuk a pöttyös bogárkákat. Van már fa katicánk, rózsaszín hajgumink, jelmezünk, bugyink, pizsink, és folyamatosan bővítjük a repertoárt :D
Milikém közben tanul beszélni. Édes, ahogy szólítja a bátyját. A Bebi megszólítás tetszett neki a legjobban, amit következetesen csak úgy mond: Bééééééééébiiiiii! Annyira imádom őket.
A múlt hét zökkenőmentesen telt, így azt hiszem, itt volt az ideje, hogy bebizonyítsuk, minden csoda három napig tart. Kezdődött azzal, hogy rosszul, és iszonyú nehezen ébredtek a gyerekek. Doruska már az indulásnál nyűglődött. Az oviba érve pedig - az átöltözés után - egy hirtelen mozdulattal átfonta a karjait és a lábait is rajtam, és olyan erővel szorított, hogy a kék és lila minden árnyalatában játszott a fejem. Jött a sírás, óvónéni kezéből anya után nyúlás, ablakból sírva integetés három másodpercig, majd anya elvonulása összeszorult szívvel és görcsben lévő gyomorral. Hihetetlenül rosszul esett a lelkemnek, és csak azért nem kezdtem térdre borulva, a padlót csapkodva zokogni (ugye érződött az irónia???), mert egyszer már ezt végigcsináltam a nagyfiúval, és tudtam, reméltem, ő is megnyugszik pár perc alatt. Az óvónénik elmesélése alapján ez így is történt, hamar megnyugodott, megint nyomta a dominó-partit Kati nénivel, játszott nagyot, majd történelmet írt: CUMI NÉLKÜL elaludt. Én olyan büszke voltam rá, ennek hangot is adtam, és láthatóan ő is borzasztóan becsülte magában ezt a hatalmas teljesítmény. Hiszen valóban az volt egy olyan kislánytól, aki eddig letenni sem volt hajlandó a "pipát". Remélem, lassan eljutunk oda, hogy már egyáltalán nem kell neki. Imádom ezt az okos pici lányt.
Bencikének nagyon megy a suli egyelőre. Azt mondja, nagyon szeret járni, jól megcsinálja a feladatait, a napközi alatt majdnem teljesen végez a házival is (eddig egy esetben maradt egy picinyke feladat itthonra), és - ami tőle hatalmas teljesítmény - többnyire viselkedik is. Borzasztóan aggódtam, hogyan fog az én fiam megülni ennyi időt a hátsóján, hiszen öt percet képtelen egy helyben lenni, de működik a dolog. Remélem, így is marad. Olyan büszke vagyok az én nagy iskolás fiamra.
Milánkám nagyon szétszórt érzelmileg. Egyszer láthatóan nagyon élvezi a monopóliumát, hol egyik, hol másik tesó szobájába oldalog szétrakodni és élvezni egyedül a játékhalmot, de aztán odaballag a nagy faliképhez, amelyik több kis képből van összerakva, és hívogatja, szólongatja a testvéreit. Hihetetlenül hiányoznak neki. Ma ő is nagyon nehezen ébredt a délutáni alvásból, de amikor megkérdeztem, hogy elmenjünk-e Dorkáért, majd Bencéért, szemei kipattantak, és eszeveszett bólogatásba kezdett. Naná, hogy induljunk, anya, mit gondolsz? Alig várom!!- ez látszott a fején :D Ezúttal csendes megadással tűrte a pelenkázást, átöltöztetést, cipőhúzást, aztán őrült tempóval ugrott fel az előszoba szekrényre, hol elfordítja a zárat, mert azonnal indulni akart. Ilyen csodálatos és összetartó testvérek ők. Ezt mindenképpen megpróbálom bennük megerősíteni.
Ma velem is hatalmas dolog történt. A szivemmel ugye régóta problémám van, de mióta a sürgősségi agyament orvosai szimulánsnak tituláltak, azóta nem nagyon találok itt olyan orvost, aki foglalkozna velem. Ezen okkulva (és Krisztikém nem kis picsánrúgásának hatására - köszönöm ezerszer neked!!!) írtam a SOTE egyik orvosának egy levelet szombaton este (talán ezért is nem írtam blogot, mert kidöglöttem, mire azt a levelet össze(vissza) fogalmaztam :D). Ma reggel válaszolt: csütörtökön mehetek hozzá!!! Megvizsgál! Hát el nem tudom mondani, mit éreztem akkor, mikor olvastam a levelét. Talán most, talán ezúttal vége lesz a tortúrámnak. Tudom, más azt kívánja, ne találjanak semmit, én azt kívánom, találjanak. Találjanak valami olyant, ami orvosolható és meggyógyíthatnak. Mert valami nem jó, érzem, mindegy honnan jön. Ha most kiderül, esküszöm, én leszek a világ legboldogabb embere.
Bizony, ma elkezdődött a suli-ovi. Hajnal ötkor már a kávét főztem páromnak, pakoltam az uzsis dobozt, és azon gondolkodtam, hogy vajon miben vigyem az édes gyerkőceimet, hogy tökéletes legyen ez a nap. Először kitettem a legkisebbemet anyósoméknál, ők vigyáztak rá, míg én életem egyik nagyon fontos feladatát végeztem. Elvittem a nagyfiam suliba, aztán a lányom oviba. Na de szépen sorban.
A suliba érvén beültettem Benit az első padba (szerencsére még szabad volt). Mivel még csak négy szülő volt a teremben, gyorsan előkaptam a fényképezőt, mert nehogymár cikibe kerüljek, hogy milyen szentimentális vagyok (mert igen, az vagyok, nagyon-nagyon, és szeretek egyébként ilyen lenni), és gyorsan lőttem képet. Aztán jött a meglepetés. Megtelt a terem, és úgy villogtak a vakuk, mint valamiféle diszkóban. Minden szülő meg akarta örökíteni ezt az első nagyon fontos napot. Én ezt látva csendben mosolyogva hátra vonultam, és onnan néztem, és nyugtáztam, nem csak én vagyok ennyire "kattant". Pár perc gyönyörködés és telítődés után otthagytam a nagyfiam.
Mikor azonban mentem érte, ért kellemetlen meglepetés is. Három ismerős kislány (csoporttársak voltak és ma együtt bandáztak) azzal fogadtak, hogy Bence ROSSZ volt! (megjegyezném az én álláspontom szerint rossz gyerek nincsen, csak türelmetlen szülő - egyébként is, hogy lehet egy gyerekre olyat mondani, hogy rossz????) Hát azt kell mondjam, krimibe illő, de minimum gyámügyre tartozó, amit én ezekkel a lányokkal csinálni tudtam volna ott és akkor. Kérdeztem, mit csinált? Mondták, hogy verekedett. Mentem a tanárnénihez, hogy rákérdezzek, mert azért ezt mégiscsak le kell tisztázni, mire ő megnyugtatott:
- Ugyan, semmi nagy galádságot nem csinált, azok a kislányok hát - leginkább az egyik szeret vadítani, és amúgy is, én csak akkor aggódjak, ha ő mondja, hogy valami nem volt rendben! - ez valamennyire megnyugtatott. Aztán beszédbe elegyedtünk a másik tanárnénivel. Nagyon-nagyon szimpatikus. Elmondta, hogy örül a kapcsolatunknak, és hogy amikor Márton-napkor még óvódásként az iskolában jártunk, akkor is beszélgetni kezdtünk, és olyan érzés volt neki, mintha évek óta ismernénk egymást. Én ma éreztem ezt vele. Azt hiszem, vele jó barátságot fogok kötni. Nah, hogy visszatérjek az előző gondolatmenethez, a lelkemet ő is helyretette, mert elmondta, hogy hihetetlenül segítőkész és előzékeny volt a fiam. Sőt, kiemelték, hogy annyira édes volt, mert erre intette az osztálytársát is, mondta neki (szó szerint): légy már kicsit előzékeny!!! Aztán hazaérve leültem vele beszélgetni, és kiderült, hogy nem volt verekedésről szó, hanem az történt, hogy az egyik kisfiú ledöntötte a lányok által épített várat, és a fiam emiatt egy kicsit rendbe szedte a bajuszát. Megvédte a lányokat. Így már annyira nem is haragudtam rá. Sőt... most lehet, hogy lesz aki csúnyát gondol, de a szívem mélyén büszke is voltam rá. Az én kis lovagom !!! Megkérdeztem tőle, milyen volt a suli. Mire ő: Anya, nagyon klassz, képzeld, van a teremben tévé!!! - hát igen, a lényeges dolgok.
Dorika és az óvoda: mikor megérkeztünk, lelkes volt, nagyon örült. Átöltöztettem, aztán bementünk. Nem nagyon akart tőlem elszakadni, egyfolytában kísérgetnem kellett, velem akart csak játszani. Még a szőnyegre is lekuporodtunk Anna-Peti-és-Gergő-t olvasni. Kapott egy kis madárkát, amit be kell fújnom a parfümömmel, hogy ha szomorú, azt a madárkát tudja szimatolni, meg a családi fényképet nézegetni. Éreztem, hogy nagyon nem haladunk, nem barátkozik, nem nyit, úgyhogy az első adandó alkalommal morzejellel szóltam az óvónéninek, hogy kinn vagyok, és kimentem a csoportszobából. Onnantól kezdve rögtön tudott játszani a lányokkal, Kati nénivel énekeltek, ő az ölébe is vette. Ez tudom, hogy sokat jelentett Dorinának. Annyira megkedvelte a légkört, hogy közölte, holnap már ott alszik. Jaj mi lesz velem? Ma is alig bírtam ki nélkülük. Azt hiszem, el fog tartani egy darabig, míg én ebbe belerázódom. Biztos vagyok benne, hogy azért ebben is megtalálom a jóságot. Az a lényeg, hogy az én pöttyeim nagyon jól érzik magukat egyelőre, hisz azért az első nap nagyon meghatározó!
És íme a képek:
