Milán babám november elsején kórházba került. Úgy látszik, ő novemberre időzíti a nagybetegségeit, tavaly is ilyenkor mentünk "szabadságra". Ezúttal tüdőgyulladás-gyanúval mentünk be, már az ötödik lázas napon. Kiderült, a fulladást "csak" egy súlyos vírusos bronchitis okozta, amit vénás lázcsillapítással, naponta háromszori hörgőtágítós inhalálással és antibiotikummal (???) kezeltek. Négy napig tartott az "all inclusive" ellátásunk. Felemelő élmény volt, alapjáraton sem jó ez, ráadásként a manó bokájába kapta a branült, ami eredményeképpen három napig túráztathattam a fantáziámat, hogyan kössem le az alig két éves gyermekemet, mert nem állhatott lábra. Ezt követte tizedikén az én műtétem, a rákövetkező héten pedig beköszönt egy hányásos-hasmenéses vírus. Eredmény: gyerekek egy nap alatt letudták, én három napos nem evés következményeként lefogytam két kilót - amit persze nem bánok!!! Csak máshogy nyilván humánusabb lett volna.
Közben az életemben új kapcsolatok, barátságok jelentkeztek, vagy mélyültek, amik végtelenül boldoggá tesznek. Kincsként őrzöm ezeket, és remélem, tartós lesz ez az állapot!!!
Amúgy ma nagy-nagy takarításban voltam. Rengeteget mostam, konyhát puceváltam, meg Milán szekrényét kiszanáltam. Megint kinőtt egy zsáknyi ruhát. Már nem tudom, hova rakodjam a zsákokat. Eladni nem akarom, merthát mi van, ha mégis helyre jövünk anyagilag, meg úgy alakul az életünk, és apa mégis rááll, hogy még egyszer átélhessem az életet adás csodáját? Akkor kelleni fognak, bizony ám! Azért van még pár évem ahhoz, hogy ne adjam fel a reményt. Mivel így magunk között vagyunk, megsúgom, ez az én nagy-nagy álmom. A harmadik gyermekemre semmilyen módon nem voltam felkészülve, sem fizikailag, sem lelkileg, és nehéz volt maga a terhesség is (elveszítettem az ikertesót), így nem tudtam úgy kiélvezni, ahogyan ő is és én is megérdemeltük volna. Nem volt egyszerű időszak, bár kompenzálásképpen egy csodálatos gyermeket kaptam az élettől. Szeretetteli, nyugodt, vidám, édes kisbaba. Imádom őt is - mint a másik kettőt. De ha így leszünk család, én akkor is nagyon-nagyon boldog leszek.
Ma a nagy találkozások napja volt számomra. Reggel elfutottam vásárolni, ott találkoztam egy volt osztálytársammal, akivel ugyan sosem voltunk közeli barátságban, de mindig jókat beszélgettünk, és olyan jó volt most vele meg a kislányával találkozni. Egy teljesen más közegben, egy teljesen más élethelyzetben, már nem kisdiákként, hanem anyaként álltunk ott, az anyaságról beszélgettünk, hiszen már így élünk. Olyan furák, de olyan jól furák ezek a találkozások. Csak eszébe juttatják az embernek az idő múlását.
Délután pedig egy nagyon kedves, de rég nem látott barátnőmmel találkozhattam, meg a kislányaival. Valaki egyszer nekem azt mondta, hogy az az igazi barátság, amikor hosszú ideig nem találkoztok, de amikor újra összefuttok, ugyanott folytatjátok, ahol abbahagytátok, mintha soha el sem váltatok volna. Na ővele ilyen volt. Találkozás, nagy örülés, puszi, és dumáltunk, mintha tegnap hagytuk volna abba. Ugyanúgy, mint régen. Biztosan úgy van, ha egyszer elrendeltetett, kinek kell része lenni az életednek, akkor az, bármit teszel is, része lesz. Mi még odafönn biztosan eldöntöttük, hogy barátok leszünk, mert csodálatos módon össze tudjuk hangolni az érzéseinket, a gondolatainkat, egyszerűen mindent. És ez az évek alatt sem változott.
Pár évvel ezelőtt, sőt, pár hónappal ezelőtt is még egy önbizalom-hiányos, önmagát állandóan ostorozó, magában folyton hibát kereső ember voltam, aki nem tudta elhinni azt, hogy bárki is önmagáért szeretheti. De most: nap mint nap találkozom olyan emberekkel, akik biztosítanak afelől, hogy van bennem mit kedvelni, hogy tettem olyat, ami értékelhető, hogy tudok szeretni, és ezért lehet is szeretni. Ők a barátaim, akik miatt már nem vagyok elveszett, magányos, csendben sírdogáló. Nagyon sokat kaptam tőlük, annyit, amennyit ember csak kaphat, és ez segített nekem nagyon sokat abban, hogy megtaláljam önmagam. Hogy merjek az lenni, aki valóban vagyok. Hogy ne keveredjek hazugságokba amiatt, hogy nem merek önmagam lenni, mert azt hiszem, feltétlenül meg kell felelni a társadalmi elvárásoknak, kötelező megfelelni mindenkinek. A lehetetlent akartam, és összetörtem ha nem sikerült. A kudarcot most is nehezen viselem, de ma már átsegít rajta az, hogy tudom, őhozzájuk bármikor fordulhatok. Hogy valakinek én is számítok. Hogyan köszönjem meg nektek? Hm???
Na mostmár totál kiakadás van. Nem értem, Milán miért nem tud kikecmeregni ebből a nyavalyából, hiszen mi már lassan el is felejtjük. Esti fürdetés után már nagyon nyűglődött, azt hittem fáradt. Leraktam a tápszerrel, nenével (alvós takaró - ő nevezte el), és öt perc múlva már keservesen sírt - pedig szépen el szokott aludni. Bementem, már láttam, nagyokat nyel. Gyorsan kikaptam a kiságyból, felkaptam az egyik hypozható takarót, elétartottam, már jött is aminek jönnie kellett. De miért? Már ez a negyedik nap, a negyedik este, hogy ugyanez történik. Nem tudom már mit tehetnék. Szerencsétlen már annyira éhes, hogy könyörög a kajáért. Ebédnél kapott egy kis krumplit meg zöldséget, amit némi fintorgás közepette megevett, de az most mosódik éppen ki a takaróból. Hát a vízdíjunk is csinatos lesz azt hiszem. De most ez a legkevesebb, csak ne menjen tönkre a mosógép. Azért bírja még a Böske. Ne szenvedne már pici Milán!!! Könyörgöm Istenem, legyen már vééééééééége!
Nem bírtam ki, elvittem Milán babámat doktorbácsihoz. Közöltem vele, mostmár kulcsot kérek a rendelőhöz, úgyis nagyjából itt lakunk :D Megnézte Milánt, és közölte, hogy a calici mellett neki van még egy felsőlégúti nyavalyás vírusa is. Oh, ismét halmozza az élvezeteket. Legalább letudjuk egyben.
Ja igen, calici. Dokibácsink betelefonált az ÁNTSZ-be, mert ígérték, ma már gépen lesz az eredménye Beninek. A kért vizsgálatok eredménye az összesnek negatív. Egyedül calici-t nem néznek itt, úgyhogy kizárásos alapon ezt kaptuk ajándékba. Igen, tulajdonképpen emiatt van lezárva a fél kórház itt. Örülök. A lényeg, hogy már jól vannak a manók. Olyan iszonyúak ezek a vírusok, annyira utálom. Erőlködnek, szenvednek, fájdalmaik vannak, nem anyai léleknek való ez. És most a kicsi még dupláz is. Na mindegy, diagnózis ismeretében tudjuk hogyan kell kezelni, úgyhogy most neki esek ennek is. Mikor lesz vége a pech-szériánknak???????????????
Szerencsére mindenki kiveredett a vírusból, bár nem akarom elkiabálni. Dorka is eszegetett ma már, és nem jött vissza. Hasmenése is csak kétszer volt. Viszont Milánkámnál már közel sem ennyire fényes a helyzet. Már ő is teljesen jól volt, nem hányt, szépen eszegetett, minden benne maradt, ezzel szemben most estére felment a láza (érdekes módon ez eddig senkinél nem volt), és összehányt mindent. Pedig délelőtt már szaladgáltunk is egyet a friss levegőn, annyira jól voltak.
Kimentünk a pentelei erdőbe sétálni, ezt a csodás időt ki kellett használni. Meg persze a gyerekek is gyorsabban regenerálódnak egy kis friss levegő és csodás napsütés kíséretében. Én voltam a legizgatottabb, hiszen ebben az erdőben van az én egyik kedvenc madárkám, a szajkó, és bíztam abban, hogy most is láthatom. És igen, meg is jött, ott repdesett, azon a tisztás menti fás részen, ahol tavaly ősszel is láttam. Imádom! Annyira szép!
Milánkám élvezte az első erdei sétáját (mikor utoljára voltunk, ő még kenguruban utazta végig), minden bokrot, faágat megszemlélt, az avarra meg közölte: mámmám! Ekkor már almalevet iszogatott, ropit evett, és minden okés volt. Se hányás, se hasmenés, tényleg semmi egész nap. Erre estére láz és újabb hányás. Most akkor mi ez megint? Egyik gyerkőcnek sem volt láza, és hamar túl lettek rajta. Ő miért nem? Remélem ez nem egy újabb nyavalya, mert ebben is eléggé leamortizálódtunk. Most kivárásos állásponton vagyok, holnap meglátjuk mi lesz! Addig is én próbálom kezelgetni. Jaj, csak gyógyulna meg már szegénykém!
betegség , kirándulás , vírus
Bizony ma délutánra/estére mi csajok is becsókoltuk a vírust. Hihetetlen stramm lányom van, nagyon csípem a buciját. Ez több, mint az az érzés, hogy "csak mert az enyém". Biztos vagyok benne, hogy mindenki büszke lenne egy ilyen gyerekre. Na most ő úgy viseli ezt a betegséget, hogy simán szégyenben maradunk. Konkrétan az történt, hogy vacsihoz készülődtünk, azaz készülődtek a családnak azon tagjai, akiknek nem játszik hullámvasutat az egész emésztőrendszere. Dorka kiadta az ukázt, hogy ő mit akar vacsorázni.
- Apa, kérek krumplis tésztát, de várj, előtte elmegyek hányni! - és tényleg elballagott. Hányt ez bazi nagyot, aztán megmosta a kezét, kimosta a száját, és KÖVETELTE A VACSORÁT! Amit természetesen nem kapott meg ezek után, de én esküszöm elképedtem. Komolyan mondom, tizenéves korában komolyan oda fogok figyelni, nehogy bulímiás legyen. Abszolút nem zavarta a gyomortartalom távoztatása, sőt, utántölteni akart.
Ellenben én: tótágast állt gyomrocskámmal cirka másfél órát ücsörögtem a nappali bútor karfáján, mert nem bírtam rászánni magam a behajlásra. Mikor nagy nehezen sikerült, csak kapaszkodtam, semmi mást csináltam, mert szerencsétlen üres gyomromból semmi nem jött ki. Az a mai két pirítós szerintem már rég leszánkázott onnan. Merthogy nem mertem többet enni. Szóval én csak kínlódtattam magam és a könnyem szakadt, de sajna jobb nem lett. Remélem, a Daedalon segíteni fog. Már más reményem nincsen. Csak azt nem értem, hogy ha nincs bennem semmi, mert nem jött semmi, akkor mitől van hányingerem? Hm...
Milán babám már sokkal jobban van. Azért kaját még óvatosan kapott, kekszet meg ropikát, ha elfogadta, de legalább kora délután óta nem hányt. Addig is ő összesen csak háromszor. Bencéhez képest ez Istenes. Remélem Dodókámat sem viseli meg jobban.
Beni végre - némi hasfájástól eltekintve - túl van a víruson. Nem úgy Milánbaba. Ő ma délutánra rosszul lett. Fogta magát, és kirakott egy adag lencsefőzeléket a gyerekszoba küszöbére. Így kezdődött. Ezután óvatosan levegőztünk egyet, mialatt semmi gond nem volt, élvezte nagyon a sétát. Hazaértünk után viszont már nagyon nyűglődött. Fáradt is volt, úgyhogy sokat sírdogált. Fektetés után kirakott egy picit a tápszerből is, szerencsére tényleg nagyon picit, aztán egy kiadós pelenkaáztatás (nem pisi) után elaludt.
Közben az én gyomrom is tótágast áll a hasamban. Félek. Állítólag hatásos erre bármilyen keserűlikőr, úgyhogy most szépen lenyomtunk apával egy felest. Hát, nyugtáznom kellett, hogy belőlem sem lesz ebben az életben alkoholista. Ahány szőrszálam volt, az mind az égnek meredt. Talán nem véletlen én vagyok a sofőr minden családi eseménykor. Hát ha másra nem jó, legalább tompítja az agyam és nem fogom fel annyira, ha vezetnem kell a porcelánbuszt. Tényleg, most jött az ötlet, hogy vészelem én ezt át. Úgysem voltam sosem részeg, azaz a múlt században még fiatalként, akkor is egyetlen egyszer (történetesen akkor jöttem rá, hogy alkohol és én nem kötünk életreszóló barátságot). Szóval azt hiszem, jó szittyósan még ez is elviselhetőbb lesz. Persze csak és kizárólag akkor, ha arany picikém jól lesz addigra. Mert ha nem, két hányás között még szüksége lehet rám, úgyhogy inkább állom a sarat.
Köszönöm szépen az aggódó sorokat, lányok, nagyon aranyosak vagytok. Most én kívánok jobbulást kicsi Bónak és Zoékának, remélem olyan gyorsan túl lesznek rajta, mint az én Bencém. A helyzet az ugyanis, hogy éjjel fél kettőkor azzal ébresztett szép csöndben, hogy "Anya, megint hánytam!" Na iszkiri, gyors vígasztalás, szájöblítés, fektetés, takargatás, aztán vödör kimosása a lehető legnagyobb csendben (merthogy szegénykémet olyan gyorsan kapta el az inger, hogy nem ért ki a wc-re, így rendszeresítettünk egy vödröt e nemes célra), aztán aggódva visszafekvés. Innentől reggelig durmolt angyalom, úgyhogy az aggódás némileg felesleges volt. Dehát anya vagyok, vagy miszösz. Reggel úgy ébredt drágám, hogy iszonyú szomjas. Naná, hiszen tegnap a kiszáradás szélén voltunk, megkaptuk feltételesen a kórházi beutalót is. Mostmár szerencsére biztos, hogy nem lesz rá szükség. Egész nap gyártogattam a natúr teát neki, amit nagyon szívesen fogyasztott, ergo tényleg iszonyú szomjas volt. Aztán fél tíz tájban már egy tartalmasabb sós kekszet is kapott, és miután ez is ott maradt, ahol maradnia kell, ebédre már a fenségesnek tűnő rizst is feltálaltam neki. Délután még fájlalta a hasiját kicsit, de teljes nyugalomban és hányás nélkül elaludt. Talán ő túl van rajta.
El is mentünk anyukámékhoz egy kicsit levegőzni. Mert én arra gondoltam, hogy jobb lenne nekik a friss levegőn, de ugye játszótérre nem mehetünk, mindenféle gyerek-látogatta hely kilőve. Így elrobogtunk anyukámékhoz, vittük a bicókat, így a nagy hancúrban édes kicsikém el is felejtette, hogy ő tegnap milyen rosszul volt. Nem beszélve a másik pozitívumról, hogy nem voltunk négy fal közé bezárva, ahol jóval könnyebben fertőződhetnek a kicsik is. Mert ugyebár olvastam és említették, hogy a tünetek jelentkezése előtt és után is pár nappal fertőzhet ez a francos vírus. Úgyhogy még imádkozunk a teljes pozitív végkimenetelért.
Hát igen, zajlik az élet. A három gyermek már akkora létszám, amely mellett sohasem lehet unatkozni. Most épp benyaltuk azt a vírust, ami (immár harmadik alkalommal) minden év márciusában gyötör bennünket. Hányás-hasmenés, huhhh... Most Beni van nagyon-nagyon rosszul. Szegénykém már nagyon erőtlen, az én szuper mozgékony kisfiam csak fekszik és mesét néz. Kb. félóránként kihányja azt a három korty vizet, amit addig megiszogat. Láthatóan annyira szenved és én olyan tehetetlen vagyok, nem tudok érte tenni semmit. Hét órakor volt kinn a doktorbácsink, megszurizta, azóta nem hányt. Már kórházzal vagyunk fenyegetve, úgyhogy remélem vége ennek a megnézem-mit-ittam sorozatnak. A másik hogy azon szurkolok, a kicsik ne kapják el. Karanténban van Beni a saját szobájában, csukott ajtók mögött, kicsik nem mehettek be, ő nem jöhetett ki. De ilyenkor már valószínűleg ez eső után köpönyeg, mivel ugye a vírus már a tünetek megjelenése előtt is napokkal fertőz. Az a baj, hogy ha Dorina ezt elkapja, ennek mindig kórház volt a vége. Azt meg most nagyon nagyon nem szeretném. Alapból ugye nem jó az, mostmeg teljes zárlat van a kórházba a calici vírus miatt. Nem mellesleg lehet hogy pont ez van nekünk is. Most azon imádkozom, hogy hamar túllegyünk rajta.
