Döbbenetes dolgot láttam, ami persze ismerjük be, azért megragadott. Nyilván, hiszen posztot is szentelek neki. Mentem műkörmöt csináltatni, és a célegyenesben láttam eme helyzetet. Városunkban sok a guberáló, köztük akad egy-két "normális is", a legtöbbje azért mégiscsak iszákos aljanép. Ő, akit láttam, nem közülük való volt, biztos vagyok benne. Hevesen kotorászott a kukában, töltötte meg mindenféle "kinccsel" a kis elnyűtt bevásárló táskáját, mikoris egy régi könyv akadt a kezébe. Elsárgultak a lapjai, itt-ott rongyos is volt, de ő félbehagyta a napi betevőért való harcos kincsvadászatot, nekidőlt a kukának, és bőszen olvasni kezdett. Látszott, nem létezik számára külvilág, mélyen belemerült abba, amit olvasott. Tessék kérem, a kultúra mindenkit megtalál!
Ha már ilyen jellegű posztot írok, akkor idekörmölöm életem sorsfordító eseményét is. Talán más is okul belőle. Könyvelő suliba jártam épp, éltem lázadó napjaimat, és leginkább rettentően sajnáltam magam. Jó, nem volt minden könnyű akkoriban, sőt... De sajnos a problémáimon nem láttam tovább. Ballagtam barátnőm munkahelye felé, mikor megláttam egy embert kukázni. Nem volt nagyon szakadt, és mocskos, talán ő azok közé tartozott, aki próbált lenni valaki. Szóval ballagtam, és épp elkaptam azt a pillanatot, mikor talált egy félig rohadt almát a kukában. Maga felé fordította az ép részét, és látszott a határtalan öröm az arcán, hogy ott, azon a részen akad két falat... A mai napig nem tudom, mi vezérelt, talán a Jóisten, de megfordultam, és megszólítottam. Szegény halálra rémült, biztosan bántották már párszor. Megkérdeztem tőle, hogy ha nem sértem meg, elfogadna-e egy sonkás szendvicset, ami a táskámban lapul, de én már biztosan nem fogom megenni. Erre ő sírva fakadt, mit sírt, zokogott, miközben a kezemet szorította, és elmondta, hogy már nem is emlékszik a sonka ízére, annyira régen evett. Ő volt akkor a világ legboldogabb embere. És nem kellett hozzá más, csak egy számomra abszolút jelentéktelen, madárlátta sonkás szendvics.
Na ez volt az a pont, ami mélyen elgondolkodtatott. Hát ki vagyok én, hogy bírálom a világot, hogy mást sem csinálok, csak sajnálom magam, mikor hatalmas nagy értékek tulajdonosa vagyok? Van hova hazamennem, ágyban alszom, minden nap eszem főtt ételt, van családom, akik hazavárnak, mi kell ennél több? Na azóta eszerint élem az életem. Ha van egy kicsi, annak örülök. Mert van. Merthát ugye a pohár félig teli van!!!!
hajléktalan , kultúra , sors
Az egész múlt héten kezdődött. Kicsit pirosabb volt a bal szeme. Nagyon jelentőséget nem tulajdonítottam neki, gondoltam, mivel állandóan a ventillátort bíbelte, tán huzatot kapott. Aztán a hétvégén rosszabb lett. Vasárnap fektetéskor négyszer is felsírt és dörzsölte a szemét. Hétfőn orvoshoz vittem. Kapott szemcseppet, amivel naponta háromszor kellett kínoznom, én meg kaptam az ukázt, hogy ha csütörtökig nem javul, látogassak meg egy szakorvost. Há má mé javult volna? A másik is vörös lett csütörtökre, azaz tegnapra, sőt, lázasan ébredt. Így hát meglátogattuk soron kívül a gyermekszemészetet. Diagnózis: vírusos kötőhártya-gyulladás, de van még valami más is, amitől lázas a gyerek, merthogy ettől nem, az tuti, úgyhogy menjek sürgősen vissza a háziorvoshoz. Közben mint a leprásokat, egy fertőtlenítő spray-vel követtek minket mindenhova, és amihez csak hozzáértünk, vagy ráleheltünk, spriccelték és törölték. Ma mentünk vissza a háziorvoshoz. Ő mondta, felsőlégúti vírusunk is van, úgyhogy ismételten megkaptuk a frankó antibiotikumot, meg vettem mellé természetesen a méregdrága probiotikumot. Merthát alapból hasmenéses, mi lesz még a gyógyszertől. Szóval kisfiam most átment hörgő terminátorba (bár talán neki egy árnyalattal vörösebb a szeme). Remélem hamar meggyógyul.
Nem elég a betegség, még a rémületet is ráhozzák a manóra. Kigyulladt valami két háztömbbel arrébb, és hát jóformán az egész városi állomány kivonult. Három tűzoltó, plusz egy létrás, egy helyszínelő, egy katasztrófa-elhárító, egy mentő, meg pár darab rendőrautó. Na most, ők nem tudtak egyszerre jönni, némi fáziskéséssel szirénáztak el egymás után. Én "hős" fiam pedig visítófrászt kapott a sok hangos akármitől. Zokogott, ölelte a nyakamat, és közben veszettül magyarázta, hogy mentek a "húúúúúúúúú"-k, és ő megijedt. Nagyon. Cirka harmincöt percet ringattam a karomban, mire elaludt. Húsz perc után még folytak a könnyei. A bicepszeim lassan úgy néznek ki, mint a muszkli-magazinból pattant body builder macáké. Hiába, már 14,5 kg tömör szeretet a picikém. Az itthoni nagy melegben pedig csak irigykedtem családom többi tagjára, mert ők a Balcsiban áztatták magukat. Dehát nekem most más, fontosabb dolgom van. Meg kell gyógyítanom a kisfiam. Hajrá manó!!!!!!!!!!!!!
Hétfőn ünnepeltük a házassági évfordulónkat. Ennek örömére elmentünk abba az étterembe vacsorázni, ahol összeházasodtunk annak idején. Természetesen a gyerekeket is vittük, hiszen - férjem maximálisan helytálló érvelése szerint - mi így vagyunk egy család. És hihetetlenül jó volt. Egy többszemélyes tálat rendeltünk, ami elég volt mindannyiunknak. Az első meglepi ott volt, hogy úgy hozta ki a felszolgáló hölgy, hogy telerakta nekünk fogpiszkálóra ragasztott piros szivecskékkel a tálat. Nagyon gusztusos és romantikus volt. Ráadásnak még kaptunk egy-egy pohár pezsgőt a ház ajándékaként. A kaja nagyon finom volt, megtömtük magunkat, úgyhogy úgy gurultunk hazáig. És ezen este alkalmával meg lettem győzve afelől, hogy igenis gyerekekkel is lehet romantikus esténk. Annyira jó volt, hogy együtt ünnepeltünk.
Egy szívemnek kedves bloggerina, Viki játékra hívott. A lényeg, hogy üzennem kell a 16. évét élő önmagamnak - bármekkora terjedelemben, ami eszembe jut. Hát íme:
Kedves Kicsi Én!
Nagyon fontos dolgokat mondok most el neked. Kérlek, légy kitartó. Ne hidd azt, hogy nincs helyed ebben a világban. Ne lázadj, hanem várj. Eljön a te időd. Ami számodra most a legfőbb problémát okozza, megoldódik idővel, hidd el. És igenis lesznek igaz barátaid, lesznek, akik melletted állnak majd a bajban, nem kell tovább egyedül cipelned a terheket. És bár lesznek buktatók, kerülnek olyan emberek és helyzetek az utadba még, akiket és amiket következetes gáncsnak fogsz fel, hasznodra fog válni minden egyes negatív lépés, okulj belőle, nem vagy és leszel rossz ember. Higgy magadban.
TAnulj, mert később bánni fogod, hogy bár tudod, többre lennél képes, nem aknázod ki minden lehetőséged, nem fordítasz kellő figyelmet a valóban fontos dolgokra. Ne kapálózz a szeretetért, jönni fog. Most a saját képzéseddel foglalkozz. Fogsz találni egy embert, aki majd jóban rosszban melletted lesz, és ez a kapcsolat gyümölcsözni fog (hármat is :D), úgyhogy nem kell mindenáron valaki, azaz bárki. Okos vagy, mutasd meg! És legfőképpen ne félj minden egyes naptól.
Eljön az a nap, mikor büszke leszel arra, amit elértél. De most még küzdened kell. Fontolj meg minden lépést, és minden rendbe jön.
Hát ez volna. Akiknek tovább adnám:
Amplik
Edige
Mammka
Hajnalimosoly (Mária)
Bogyimami
Öt embernek kell továbbadnotok, izgatottan várom az írásotokat.
Ma úgy döntöttem, töltött cukkinit csinálok ebédre. Kicsit féltem a reakció miatt, ami be is igazolódott, de azt hiszem, lekezeltem. Épp a tököcskét hámoztam, mikor kijöttek a gyerekek, és érdeklődtek az ebéd felől. Mondom: töltött cukkini. A kezemben lévő tökre nézve Bence már épp fintorogni kezdett volna, mikor hamar elkezdtem mesélni:
- Tudod Bence, ez egy tökhajócska lesz, amibe bele fog csücsülni husi-kapitány, és lesz benne sok-sok tojás-halacska, amiket kifogtak a tengerből. Ebédkor elsüllyesztjük a hajóhadat!!!! - na ennek annyira örült Bence, hogy alig várja, hogy elkészüljön az általa cukinak nevezett fenséges lakoma :D
Egyre elégedetlenebb vagyok önmagammal. Nem igazán tudom, miért érzem ezt, egyébiránt miért érzem azt még, hogy vágyom arra, hogy visszajelzést kapjak arról nap mint nap, hogy három gyerek után az a hatvan kiló nem olyan sok. A tornához nincsen kitartásom, bár ma is bekerült az a DVD. És még azt sem mondhatom, hogy bókokat nem kapok, hiszen a kedves szomszédunk, aki nagy szomorúságunkra messzi költözött, egy csodás ajándékot adott búcsúzóul, csak egy mondatot, de nekem nagyon sokat jelentett. Tegnap pedig majdnem balesetet okoztam, mert a Balcsiról hazajövet kiszálltam a parkolóban, hogy kivegyem a gyerekeket a kocsiból. Fürdőruhában voltam, mert nem volt idő megszáradni, és csak azt vettem észre, hogy mellettünk satufékkel áll meg egy VW, mert annyira nézett, hogy majdnem belement az előtte álló autóba. Pedig bizton állíthatom: NEM VAGYOK JÓ NŐ!!!!! A pár kiló pluszon van a három szülésnek egy pár nyoma is, és nem tudok megbékélni vele. Leginkább a lottó ötösre vágyom, hogy megfizethessek egy csodás plasztikai sebészt, aki rendbe rak, meg egy jobb fajta kondibérletet vennék, trénerrel, hogy kikupálódjak. Ez utóbbi nem lehetetlen, csak még várnom kell rá kicsit. Hogyan békéljek meg magammal? Nagyon szeretnék.
Egy hétig itt voltak Fehérváron a zalai rokonok. Ugyan nem nálunk aludtak, hanem nagymamánál, minden nap mentünk, és programot csináltunk. Játszótér, fagyizás, séta, ilyenek. Két kisgyermek van ott is, nagyon aranyosak. Bár nem volt egyszerű a dolog, mert a kislány (nagyobbik) autista, így nagyon sok törődést igényel. Én imádom őt, mert csupa szeretet, amiért ugyebár én élek-halok. Sokszor lógtunk egymástól a pici lánnyal, és adtuk azt egymásnak, ami nekünk a legfontosabb. Ölelte a nyakam, hozzámbújt, én meg cirógattam őt.
A kisebbik gyermek, kisfiú, na ő már nehezebb eset. Hozta az óvódában tanult szlengjeit, és bár én az én gyermekeimnél lekezeltem ezeket a megnyilvánulásokat, láthatóan anyuka nem tudott vele mit kezdeni. Szerencsére az én fiam a szeleburdiságát nagyon szépen visszafogta, de ezeket a csúnya szavakat még azután is előszedte, mikor ők már elmentek. Lendületből visszaordítottam, hogy ezt nem akarom hallani, és nem ezek a dolgok azok, amiket másoktól meg kell tanulni, hanem az okosságok. Persze ehhez társult még egy-két félmondat, de azt nem szeretném ide írni, bizonyos okokból kifolyólag. :D
Hétvégére megérkeztek a szegedi rokonok is, így egy össznépi bográcsozás kerekedett anyósomék telkén, ami nagyon jóra sikerült. Szeretem azokat az embereket, akik ott összejöttek, és valóban, jó társaság alakult. A kaja finom volt, jókat beszélgettünk, a gyerekek nagyot játszottak, szaladgáltak, úgyhogy szépen eltelt a nap. A hétvége viszont kicsit másra sikeredett, mint elképzeltem. A vendégek nálunk három napot töltöttek, és én imádom őket nagyon-nagyon, de most valahogy más volt. Hoztak egy barátot is magukkal, akivel hihetetlenül jól elbeszélgettek benn a nappaliban, miközben én kinn a konyhában készítettem nekik a kaját. Normális az, hogy hozzám jönnek vendégségbe, és azt érzem, hogy zavarok? Na mindegy, majd talán legközelebb.
Útban a Balaton felé beszélgetés-sorozat zajlott a kocsiban. Beni nagyon okos ténymegállapításait barátnőm eképp nyugtázta:
- Beni, hogy neked mennyi eszed van!!! - mire Dorina:
- De nekem is mennyi eszem van ám!!!!!
Beni nagyon szeret a házunk elé lemenni a kisboltba, mert ilyenkor nagyon ügyesnek érezheti magát, persze én meg adom is alá a lovat :D Kilép az ajtón, egy autóúton átmegy, és már a boltban is van. Végig látom a konyhaablakból. Ha csak egyféle dolog szükséges, őt szoktam oda átküldeni, nem kis örömére. Történt az eset, hogy Dorina is nagyon menni akart. Mondta Bencus: - Anya, engedd le velem, nagyon vigyázok rá, megígérem! - hát erre nem mondhattam nemet. Okos bátyus megfogta kishúga kezét, és el sem engedte, míg a boltba be nem léptek (lestem). Dorina kiraplizta, hadd ő hozza a tíz zsömit, persze Beni engedte neki. Ahogy az a nagykönyvben meg van írva, a zacskó fogta magát, és az autóút közepén szabadjára engedte a zsömléket. Beni abban a pillanatban feltolta a húgát a járdára, összenyalábolta a zsömiket, feldobta a járdára azt is, és ott szedegette össze. Persze mindeközben az ablakban álltam, és az eseményt látva megfagyott az ereimben a vér. De látva Beni hihetetlenül okos, bölcs reakcióját, nagyon megnyugodtam. Ahogy felértek, körbepuszilgattam, nem győztem dícsérni, és elmondani neki, hogy végtelenül büszke vagyok rá, hogy nagyon-nagyon okosan cselekedett. Annyira boldog vagyok, hogy ilyen okos a gyermekem!!!!
Rég nem írtam megint, úgyhogy van mit pótolni. Június 28-án szervízbe kellett vinnem a nagy autót, mivel belekerült a 60 ezredik kilométer is. Tapasztalat útján már tudtam, ez legalább másfél óra séta, így a kicsiknek pótmamit kerestem, és csak nagyfiamat, Benikémet vittem magammal. Fél tízkor, a megbeszélt időpontban letettük Siófokon, a szevízben az autót, és nyakunkba vettük a várost. Hihetetlenül jót sétáltunk Benivel, olyan helyeket fedeztünk fel, amiket én még nem láttam. Korzóztunk egyet a parti sétányon, majd hajóztunk egyet. Nagyon kecsegtető volt az ajánlat, mivel épp akciósak voltak a sétahajózások. Kaptunk az alkalmon, így az egyik "tengerjáróval" kicsorogtunk a nyílt vízre. Benci nagyon élelmes volt, lerobogott a kapitányhoz, és átvette a kormányt. Így - igaz kicsit cikk-cakkosan - de Beni által szántottuk a vizet. Nagyon-nagyon élvezte, hatalmas élmény volt neki. Ma sem tudom, hogy sikerült neki, hiszen a kormány még nála is nagyobb volt. Fényképezőgépre nem gondolva a telefonom őrzi ennek emlékét.
Közel egy óra hajózás után ismét gyalogolni kezdtünk. Úgy éreztem, már a térképről is lementünk, mikor az órámra néztem: dél volt. Atya ég!!!! Mivel nagyon éhesek voltunk, beültünk egy étterembe kajálni. Már alig vártam, hogy megszólaljon a telefon, hogy készen van az autó. Nem aggódtam, hiszen tudtam, bárhol vagyunk is, a szervízből értünk jönnek a saját autónkkal és visszavisznek. Örültem ennek a plusz szolgáltatásnak, mivel már nagyon fáradtak voltunk. Fél egy volt, mikor végre megszólalt a telefonom. Ezzel jött a hidegzuhany. Közölték, hogy a csapágyak ráégtek a fékre, így a fékdob eltávolításakor rommá törött az egész, úgyhogy ki kell cserélni. Ne aggódjak, egy fillérembe nem kerül, mert garanciában megcsinálják. És itt jött a fekete leves: másnap reggelre érkezik meg az alkatrész. Na itt már nem voltam jól. Dehát nincs mit tenni, nagy levegővétel után ismét nekiindultunk Benivel. Vissza a vasútállomásra. Egy óra előtt egy kicsivel értünk oda. Örültünk, mert közölték, tíz perc múlva indul is egy vonat, ami nekünk jó. Miután megváltottuk a jegyünket, beálltunk a hűsbe, és vártunk. Abban a pillanatban megszólalt a hangosbemondó: a mi vonatunk előreláthatólag negyed órát késik. Ufff. Mi jön még?
Hála Istennek, valóban csak negyed óra volt a késés, felszálltunk, és robogtunk haza. Miután mi kis városunkban leszálltunk a vonatról, megint csak gyalogolnunk kellett. Kb. 4-5 km-re lakunk a vasútállomástól. Háromnegyed-négyre értünk haza. Az én kisfiam hős volt, nem panaszkodott, csak rendületlenül gyalogolt mellettem. Igaz, néha egy fagyival javítottam a hangulatán, az útba eső játszótereken pedig picit elidőztünk. El is mondtam az én csillagomnak, hogy nagyon büszke vagyok rá.
Gyors zuhany után nekem ismét mennem kellett, mert fél öttől szülői értekezletem volt az oviban. Örültem, hogy már rutinnal mentem oda, mert nem nagyon tudtam koncentrálni, csak arra, hogy ne aludjak el. Kitöltöttem a papírokat, aztán siettem haza. Azt hiszem, este megdöntöttem az elalvási rekordomat, nem kellett cirógatni hozzá. Bencével sem volt gond fektetéskor.
Persze másnap reggel ismét vasútállomás, robogás Siófokra, az ottani állomásról séta, aztán telefonálni a szervízbe, hogy ugyanmár jöjjenek értünk, mert én reggel újra tanultam járni. Olyan izomlázam volt vádliban, hogy vonyítani tudtam volna. Lehet, hogy máshol is volt, de ettől a fájdalomtól semmi mást nem éreztem. Kocsi elkészült, a friss olajtól és új szűrőtől szépen duruzsolt hazafelé, én meg élveztem, hogy két láb helyett négy kerék visz. Hát ez volt a mi tortúránk.
