Kellemes nap volt a mai. A reggeli gyors bevásárlás alkalmával - a több napos bezártság után - felfrissültem, meg is táltosodtam, úgyhogy főztem ebédre csirkemáj-rizottót meg tejszínes tepsis csirkemellet rizzsel - én ettem még hozzá barackbefőttet. Nagyon jól esett. Hogy finom volt-e, arról nem nyilatkozom, haza nem beszélek. A lényeg, hogy megteltek az éhes pocakok. Ma végre - Beni kivételével - már mindenki jót evett. Milán egészen hozta formáját, mostmár öt percenként kiabál, hogy mámmám. Ha megneszeli, hogy valaki a konyha felé megy, mélyrepülésben, hajtóműveket sugárhajtásba állítva rombol utána. Mostmár tudom, ez így van jól. 

Beni még nagyon csúnyán köhög, nyakló nélkül tolom bele a Stodalt, az oscillo-t, a Spiropentet (na ezt azért csak óvatosan), vitaminokat, és egyéb más, jótékony hatással lévő csodaszert, ami még itthon fellelhető és alkalmazható. Hát csoda, hogy szegénynek nincs étvágya? Elég ezt a sok izét megemészteni. De legalább már nem morog minden alkalommal, hanem csendben tűri a sorsát.

Délután elrohantam  babalátogatóba. Tegnap este megszületett a szomszéd kisbaba, és nekem feltétlen el kellett mennem, hogy magamba szívjam egy kis részét a születés csodájának. És láttam, ott feküdt az ágyacskájában (azaz LÖKhajtásos szuperkocsiban) és édesen aludt. Imádtam és imádom. Alig várom, hogy hazajöjjön, és esküszöm kölcsönkérem néha! :D Hihetetlenül magával ragadott az érzés. Ahogy tegnap is írtam, nagyon rámtört a vágy, hogy átélhessem mégegyszer. Most, hogy láttam a babát, le is tisztázódott bennem, hogy igen, nekem még egyszer, később, de egyszer még ott kell lennem a szülőszobában. 

A férjem kicsit most utál is miatta. Meg jókat mosolyog. Elmondta, hogy nem is gondolta volna, hogy ennyire vágyok rá, és nagyon meglepte, mert más nő egy szülés után azt mondja, ő aztán soha többet, én meg már lassan óvodát nyithatok. De ha egyszerűen nem bírok betelni a gyermekeimmel. Sem velük, sem az általuk ajándékozott csodával. A születés csodájával, a fejlődés csodájával, mely minden nap újat ad, egyszerűen imádom.
Na szóval, én kicsi férjem próbált diszkréten rávilágítani, hogy nem biztos, hogy kéne vállalnuk még gyermeket, de valahogy azt is éreztetni akarta, hogy megérti az érzéseimet, így kibökte:
- Nem vállalnál inkább béranyaságot? :D
Behaltam. Egy nap távlatából ez már nagyon vicces, jókat mosolygunk rajta, de komolyan elgondolkodtatott a dolog. Félreértés ne essék, nem vállalnám, semmi pénzért. Na jó, erkölcsi megfontolásból nyilván, tehát ha valakinek ezen múlna a családi boldogsága, hogy én hordok ki neki egy babát, nyilván megtenném. Pénz nélkül is. De azt tudom, ha ilyen dologra vetemednék, abban a pillanatban, amikor oda kéne adni a babát, egy kicsit belehalnék. Elképzelni sem tudom, mekkora lelki törést okozna. Hisz én az a fajta vagyok, aki már az első pillanattól (konkrétan a pozitív teszteléstől - azaz még előbb, a megérzésektől) iszonyatosan nagyon kötődik a babához és ki is alakul egy mély érzelmi kapcsolat. Természetesen nem tudhatom, hogy ha tudnám, hogy az a gyermek nem az enyém, hogyan élném meg, hogyan viselkednék, de nem bírnám magam elképzelni ebben a helyzetben. Aki akar vessen meg ezért.

Pontosan az olyan dolgok miatt vannak bennem ezek az érzések, a fellángolt újból anyának lenni akarás, amit ma este Dorkától kaptam. Fektetéskor leültem az ágy szélére. Elkezdtük a bejáratott szokás szerint egymás arcát simogatni. Én az övét, ő az enyémet, mire közölte velem:
- Anya, te vagy az én tündérem! - kell ennél több? Nekem nem. Ettől vagyok én a világ legboldogabb anyukája!