Először is: izomláz jött, látott, győzött... és letepert. Azt hiszem, hasznos volt a tegnapi torna, hiszen az ülőgumóim is nyikorognak a fájdalomtól. Ilyen nem volt még. Egész nap azon munkálkodtam, hogy nehogy két centinél magasabbra kelljen emelni a lábamat, mert akkor megjártam a kínok kínját.
Persze aztán mégiscsak úgy alakult, hogy el kellett mennem itthonról, így lefele még csak-csak elviseltem a lépcsőzést, de hazafelé az az ötven lépcsőfok a mai nappal hatalmasra nőtt, és olyan magasra kellett emelnem a lábam, mint még soha. Persze ilyenkor mentőöv az agykontroll: miközben a fájdalomtól hatalmas verítékcseppek szaladgáltak rajtam lefelé, én gondolatban megjártam Ibizát, meleg volt és napsütés, és IZOMLÁZAM VOLT! Hát nem jött be. Azért nagy nehezen ezt az akadályt is leküzdöttem.

Hogy hol jártunk? Bizony Bence leendő sulijában. Hihetetlen nagy dolog volt! Szülői fórum volt. Én remegő gyomorral, izgalommal telve kuporogtam az iskolapadban, és hallgattam az ismerős és ismeretlen tanárnénik bemutatkozását, tájékoztatását, és közben azon elmélkedtem, hogy még csak most volt, hogy a karomban ringattam a fiamat, és most naaaagy iskolás lesz. Csodálatos tankönyveik lesznek, merthogy azokat is megnézhettük. A mieink ehhez képest anno nagyon szegényesek voltak. Rengeteg szakkör és foglalkozás is várja a leendő kisdiákokat, így lesz mivel elfoglalni azt hiszem. Talán én már jobban várom, mint ő. Telve vagyok izgalommal. Elképzeltem, mennyire jó lesz ott ülni vele az asztal fölött, és segíteni megoldani a házit. Istenem, de nagyon megy az idő. Emberek, csak én vagyok ennyire szentimentális?