Hát túl vagyunk a nagy napon. Először Dorinát írattuk be az oviba, még jelet is választottunk: katicabogár lesz. Először a szívecskét akartam, hiszen az én ovis jelem az volt, és hihetetlen eszmei jelentősége lett volna számomra, de mivel azt már egy másik kislány lefoglalta, így maradt a katicabogárka, ami viszont a böliben volt a jelem. Félsiker. Azért ennek is örülök ám! Hiszen kis dolgok is fontosak. Na. Már csak abban kell reménykedni, hogy fel is veszik. Ugyanis a mi kis városunkban olyan mértékű túljelentkezés van, hogy az valami hihetetlen. És akkor még mondják nekem azt, hogy nincs elég gyerek. Csak állami óvódából van 22 db (Úristen, ezt én még sosem számoltam össze, és bár tudtam, hogy sok van, azt nem gondoltam, hogy ennyire) plusz az alapítványi óvódák. És bizony arra is van kereslet. És komolyan, nincs hely. Felhívtuk ma a körzetes ovinkat is, és közölték, ha nem veszik fel a választott oviba, tán kéne keresni egy harmadikat is, merthogy náluk 18 hely van, és bár még holnap is van beíratás, már 37-en feliratkoztak. Komolyan, mi lesz azokkal, akiket nem tudnak felvenni? Az egyik szülő azért dolgozik, hogy egy teljes fizetésből állja a "bébiszittyert" illetve a magánovit? Na mindegy, remélem nekem ilyeneken nem kell majd gondolkodnom. Tulajdonképp még itthon vagyok a kicsivel, nem okozna gondot, de ez a picike lány annyira készül. Mint írtam már, kifejezett ezért tanult meg egyedül öltözködni. Hogy őt ügyesnek lássák az óvónénik, hogy rá ők is büszkék legyenek.


Benit is beírattuk. Ő 1/a-s lesz, német nemzetiségi tagozatos. Huh, de komoly név, huh de komoly kilátások, még tán anyuka is megtanul a gyerkőccel németül. Mert az biztos, hogy én leszek az, aki az asztala mellé és őmellé ül, hogy segítse, hogy együtt tanuljon vele. Nem azért, mert a páromnak nincsenek ilyen jellegű ambíciói, és nyilván lesz olyan a távolabbi jövőben, amihez ő kell majd, de ez most az én feladatom. Legalábbis én nagyon annak érzem. Én ott AKAROK ülni mellette, együtt csinálni, együtt tanulni. Hát meg kell mondjam, csuda izgalmas ez az anya-lét. Csodásak ezek a mérföldkövek, ezek a fejlődési állomások, amik egy életre meghatározó emlékekként belevésődnek majd az ő fejébe és az enyémbe is. Ezek azok a pillanatok, amiket megélve érezzük meg, hogy mit "alkottunk", és alapozzuk meg a jövőjét. Mert itt még mi döntünk. Itt még mirajtunk áll, hogy kinek a kezébe kerül a gyerek, hogy milyen suliba íratjuk, mit tanul, mire specializálódik, de mindenképpen a legfontosabb, hogy milyen kapcsolata lesz a leendő tanárnénivel. Mert ez utóbbi fogja meghatározni a tanuláshoz való viszonyát, ami viszont meghatározza majd az egész életét. A középiskolával kapcsolatban ő fog dönteni, de ennek a súlya rajtunk van. Én érzem, sőt, tudom, hogy jól döntöttem. A leendő osztályfőnököt ismerjük régóta, férjem tanárnénije volt, akkor jött ki  az egyetemről, és meg kell mondjam, csodálatos ember, és végtelenül ért a gyermekek nyelvén. Mikor eljött hozzánk, pillanatok alatt megtalálta a kicsinyeimmel a közös hangot. És ez a nem mindegy. Hát tanulásra fel kisfiam, nőj és okosodj!

Ma itt volt a szomszéd babuci, kicsi Zete egy picit, dajkálhattam, babusgattam. Olyan pici, olyan törékeny, és annyira édes. Nem bírtam megállni, hogy ne puszilgassam egyfolytában. Csak tartottam a karomban, néztem őt, a férjem meg csak mosolygott. Kíváncsi lettem volna, mi van amögött a sokatmondó mosoly mögött, de nem nyilatkozott. Én meg nem faggattam. Természetesen megragadtam az alkalmat és megint közöltem vele, hogy én még szeretnék babát. Legfőképp, mikor ő is a karjában tartotta, és nem győzött tyuttyogni annak a pici emberkének. Persze kitört belőlem az a nagyon gonosz "NA UGYE..." Ha másra nem is, arra jó volt ez a mondat, hogy hamar visszakapjam a picurit, merthát nehogy messzemenő következtetéseket vonjak már én le abból, hogy ő most fenemód élvezi a babázást. Nem vontam, viszont nem szakadtam le a témáról, úgyhogy alkalomadtán újra előszedem.