Jaj hol is kezdjem... Elkiabáltam legutóbbi bejegyzésemben, Milánbaba visszaesett, ez a fránya vírus ragaszkodó fajta. Borzasztó hasmenések és hányások után kedd reggel elvittem egy kedves doktornénihez, mert a mi dokibácsink jól megérdemelt pihenését töltötte. Szóval elvittem, doktornéni közölte, vírus újra kinőtte magát, szigorú diéta, széklet-vizsgálat, bejelentés, majd aggodalmak elsöprése, ugyanis nem volt kiszáradva manó. Pisilt is épp a peluba, mikor ott voltunk, meg semmi erre utaló jelet nem látott a dokinéni, úgyhogy megnyugtatott - mondta, ez ilyen, majd túl leszünk rajta. Hát most megint tegnap óta nem volt hányás, úgyhogy remélem valóban vége. Alig merek neki enni adni, meg zugevők lettünk mi is, suttyomban, csukott ajtók mögött, vagy akkor eszünk, mikor ő épp alszik. Annyira nagyon sajnálom szegényt. Ma azért már óvatosan kapott kicsit tartalmasabb falatokat, dehát még így is nem győz könyörögni. Ezt a szót már tökélyre fejlesztettük, hogy: mámmám! Nem baj, ha vége ennek a nyavalyának, és megjön az első normális széklet, olyan ebédet rittyentek neki, hogy még. Csak gyógyuljon meg. A Domestos meg a mosószerem/öblítőm gyártója biztosan nagyon örül nekem, várom is az ajándékcsomagot köszönetképp, hiszen az elmúlt hetek alatt sokat gazdagodott rajtam, hiszen volt, hogy még este kilenckor is ment a mosógépem - reggeltől. Ágyneműk, ruhák - napi hat-hét adag, törölközők,  plédek, ágytakarók, ruhapelenkák, aztán fertőtlenítés agyba-főbe. Huh.  Mikor kaján vigyorral a fejemen öntöttem a fertőtlenítőt a vécébe, eszembe jutott a cuki reklám, és megjelent lelki szemeim előtt, ahogy most az én vécém bacijai is visítozva menekülnek, látva a szirup folyását az otthonuk fele. Ez van, ebben a lakásban csak ötünknek van hely :D Egészen megszerettem a hypo-szagot! Hogy ez milyen megnyugtató és áldásos tud lenni! Mármint egy ilyen vírus után.

Amúgy ma nagy-nagy takarításban voltam. Rengeteget mostam, konyhát puceváltam, meg Milán szekrényét kiszanáltam. Megint kinőtt egy zsáknyi ruhát. Már nem tudom, hova rakodjam a zsákokat. Eladni nem akarom, merthát mi van, ha mégis helyre jövünk anyagilag, meg úgy alakul az életünk, és apa mégis rááll, hogy még egyszer átélhessem az életet adás csodáját? Akkor kelleni fognak, bizony ám! Azért van még pár évem ahhoz, hogy ne adjam fel a reményt. Mivel így magunk között vagyunk, megsúgom, ez az én nagy-nagy álmom. A harmadik gyermekemre semmilyen módon nem voltam felkészülve, sem fizikailag, sem lelkileg, és nehéz volt maga a terhesség is (elveszítettem az ikertesót), így nem tudtam úgy kiélvezni, ahogyan ő is és én is megérdemeltük volna. Nem volt egyszerű időszak, bár kompenzálásképpen egy csodálatos gyermeket kaptam az élettől. Szeretetteli, nyugodt, vidám, édes kisbaba. Imádom őt is - mint a másik kettőt. De ha így leszünk család, én akkor is nagyon-nagyon boldog leszek.

Ma a nagy találkozások napja volt számomra. Reggel elfutottam vásárolni, ott találkoztam egy volt osztálytársammal, akivel ugyan sosem voltunk közeli barátságban, de mindig jókat beszélgettünk, és olyan jó volt most vele meg a kislányával találkozni. Egy teljesen más közegben, egy teljesen más élethelyzetben, már nem kisdiákként, hanem anyaként álltunk ott, az anyaságról beszélgettünk, hiszen már így élünk. Olyan furák, de olyan jól furák ezek a találkozások. Csak eszébe juttatják az embernek az idő múlását.
Délután pedig egy nagyon kedves, de rég nem látott barátnőmmel találkozhattam, meg a kislányaival. Valaki egyszer nekem azt mondta, hogy az az igazi barátság, amikor hosszú ideig nem találkoztok, de amikor újra összefuttok, ugyanott folytatjátok, ahol abbahagytátok, mintha soha el sem váltatok volna. Na ővele ilyen volt. Találkozás, nagy örülés, puszi, és dumáltunk, mintha tegnap hagytuk volna abba. Ugyanúgy, mint régen. Biztosan úgy van, ha egyszer elrendeltetett, kinek kell része lenni az életednek, akkor az, bármit teszel is, része lesz. Mi még odafönn biztosan eldöntöttük, hogy barátok leszünk, mert csodálatos módon össze tudjuk hangolni az érzéseinket, a gondolatainkat, egyszerűen mindent. És ez az évek alatt sem változott.
Pár évvel ezelőtt, sőt, pár hónappal ezelőtt is még egy önbizalom-hiányos, önmagát állandóan ostorozó, magában folyton hibát kereső ember voltam, aki nem tudta elhinni azt, hogy bárki is önmagáért szeretheti. De most: nap mint nap találkozom olyan emberekkel, akik biztosítanak afelől, hogy van bennem mit kedvelni, hogy tettem olyat, ami értékelhető, hogy tudok szeretni, és ezért lehet is szeretni. Ők a barátaim, akik miatt már nem vagyok elveszett, magányos, csendben sírdogáló. Nagyon sokat kaptam tőlük, annyit, amennyit ember csak kaphat, és ez segített nekem nagyon sokat abban, hogy megtaláljam önmagam. Hogy merjek az lenni, aki valóban vagyok. Hogy ne keveredjek hazugságokba amiatt, hogy nem merek önmagam lenni, mert azt hiszem, feltétlenül meg kell felelni a társadalmi elvárásoknak, kötelező megfelelni mindenkinek. A lehetetlent akartam, és összetörtem ha nem sikerült. A kudarcot most is nehezen viselem, de ma már átsegít rajta az, hogy tudom, őhozzájuk bármikor fordulhatok. Hogy valakinek én is számítok. Hogyan köszönjem meg nektek? Hm???