Az elmúlt két napban nagyon kellemes elfoglaltságom volt. Egy nagyon kedves - de messzi került barátnőm hazalátogatott, így vele töltöttem az időm nagy részét. Nem beszélve arról, hogy így találkozhattam a kislányával, az én "majdnem" keresztlányommal. Azért majdnem, mert nincs megkeresztelve, de azért barátnőm névileg felfogadott. Valahogy mostanság körvonalazódott bennem, hogy számomra ez a dolog is mennyire nagyon sokat jelent. Mármint a keresztanyaság. Mert az az érzésem, én sohasem leszek az, aki  bárkinek a gyermekét is keresztvíz alá tarthatná. Úgy szerettem volna, ha csak egyszer is... Hát ez van. Marad nekem ő, kicsi szívem csücske, akit annak gondolhatok. Csodás két nap volt.

Annyira édes volt ma Benus, hogy el sem tudom mondani. Valamin nagyon dolgoztam, és nem úgy sikerült, ahogy szerettem volna. Ennek folyományaként kitört belőlem, hogy: "Ajj, ezt nem így akartam!!!" Mire ő:
- Anya, én is elrontottam valamit, ne légy szomorú, mindenki követhet el hibát! - és a csodás érzést fokozva még hozzám is bújt. Hát igen, kezd felnőni az én már éppen csak óvódás nagyfiam.

Picike fiam meg kezd nagyon féltékeny lenni. Benire délután rátört a bújós hangulat, és mellém kuporodott. Milán mikor megneszelte, magas C-s csatakiáltással odarohant, fejjel az ölembe, és ha nem vagyok elég gyors, még Beni is kap egyet a szeme alá. Na nem azért, mert agresszív lenne kismanó, hanem mert akkora elánnal repült az ölembe. Hihetetlen volt. Kezdődik az "apa, anya nem szerethet mást" korszak. Azért megsúgom, egy picit élvezem, mert ebből is kiszívom a szeretetet. Olyan nagyon aranyos.
De azért most szenved is drágám, mert mostmeg begyulladt a szeme. Nem tudom, hogy kötőhártya-gyulladás-e, de váladékozik neki. Én komolyan mondom, átok ül rajtunk. Pedig esküszöm közelében sem voltunk beteg embernek. Azért az immunerősítő gyógyszer láthatóan segít neki. Adagoljuk hősiesen tovább. Szerencsére megadta magát, és magától megeszi, hiszen okos gyerek, és tudja, így is, úgy is be kell venni, akkor meg jobb, ha magától hamar túl van rajta. Úgyhogy haladunk.

Dorust meg délelőtt akkora köhögés-roham kapta el, hogy simán kidobta a taccsot a konyhában. Ő amúgy is ilyen kis hányós típus, ráadásnak ez a tevékenység egyáltalán nem zavarja. Szóval kirakta, de a köhögés nem maradt abba. Azt hiszem, holnap ismét doktorbácsit látogatunk, és bérletet kérünk - de legalábbis rendelő-kulcsot biztos.