Már megint rohangászós nap

Úgy kezdődött, hogy reggel el kellett szaladnom kokárdáért, ugyanis az én kicsi fiamnak ma volt a március 15.-e alkalmából rendezett ünnepségük. Meg voltam győződve arról, hogy van itthon a kicsi nemzeti jelképből, de ha volt is, az úgy elbújt, hogy még véletlenül se találjam meg. No hát azt rólam tudni kell, hogy én nagyon gondosan elrakosgatom a fontos dolgokat, még a kevésbé fontosakat is, egyszer-még-szükség-lesz-rá alapon, merthát ki tudja, szóval jól elrakom, mert fontos, aztán egy hónapig keressük, míg végül a lakás teljes felforgatása során előkerül. Szokott ilyenkor az lenni, hogy: hú, tudom, felraktam a kacatos szekrénybe, a sárga kisdobozba! Persze nincs ott. Akkor megint jön a megvilágosodás: nem is, már tudom, beraktam a vitrinbe a nászajándékba kapott teáskannába, mert ott gyűjtjük a kincseket. Persze ott sincs. Újabb ötlet (már csak ötlet és félve jegyzem meg): ööööööö talán a nappali szekrényben a dvd-k melletti dobozban... És ott sem volt. Ahogy ez ma is történt. Úgyhogy felkerekedtem, és elmentem venni kokárdát. Persze rögtön kettőt. Egyet ráaggattam az én öltönyös nagyfiamra, Dorkának nem kellett, mert ő komplett magyar szerelésben volt, édes fonott hajjal. Gyorsan gyerekeket összecsomagoltuk, indulás be Benihez. Nagyon aranyos műsorral készültek az ovisok, édesek voltak. Nyugtáznom kellett azt is, hogy az én kicsi hercegnőmnek nem lesz gondja a beilleszkedéssel. Fogta magát, beállt az ovisok közé - még egy kis papírlovacskát is kapott az egyik óvónénitől - szóval ott "ügetett" az ovisok között. Csodálatos megnyugvás volt ez anyai szívemnek, hogy vele nem kell talán átélni azokat a kínszenvedéses reggeleket, mikor arany gyermek csimpaszkodik anya nyakába, persze zokogva, anya kellőképpen kétségbeesett, óvónéni húzza gyermeket, majd keserű elválás... Szóval szörnyű. És Beninél nem is rövid idő volt ez. Na persze délután meg már annyira játszott, hogy alkalmanként letorkolt, hogy miért megyek ilyen korán, ő még nem játszotta ki magát. Hiába, gyereknek gyerek a barátja, bármennyit is játszom vele itthon. Azért erőteljesen törekszem arra, hogy a barátjaként tudjon kezelni, ne "csak" a szabályokat osztogató anyjaként. Ennek érdekében igen sokat beszélgetünk - és néha csak ámulok, hogy egy hat éves kisgyermekkel is mennyire komolyan lehet beszélgetni.

Na szóval szereplés megvolt, anya-apa-kistesó kigyönyörködték magukat, irány haza, gyors ebéd (kétféle spenót - mert ugye az egyik laktóztalanul kell, krumpedli és tojáskák. Akármennyire is furin hangzik, ez nálunk nagy kedvenc, Beni három tányérral is eszik). Ebéd után kicsiket lefektettük, apa elpihent, mi meg Benussal elszaladtunk venni ezt-azt. Hú, hát árulják már az epret. És le volt olcsózva, úgyhogy hamar vettünk egy dobozzal, mert úgy gondoltam, hogy ezt az én munkanélküli pénztárcám is kibírja és amúgy is, megérdemlik a gyermekeim, inkább kiböjtölöm, szóval eprecskét is megvettük no meg tűzforró friss kenyeret. Ami szegény úgy járt, hogy a hazaúton már az egyik csücske elkopott. Nem tehetek róla, megőrülök, ha érzem a friss kenyér illatát, ami ott gőzölög a közelemben, úgyhogy mint a keselyű, lecsaptam rá. Hazaérvén a gyerekek is hasonlóan tettek, úgyhogy nem maradt más belőle, mint a csücske és a héja. Kompletten kibelezték. De öröm volt nézni.

Ezután én gyorsan nekiindultam, hogy átéljem életem első pedikürjét. Az egyik kedves ismerősünk most tanulja a szakmát, betör a szépségiparba, így felkért modellnek. Gondoltam, az én nyűgös patáimnak úgyis jót fog tenni, férjecskémtől kimenőt kaptam, így elmentem. Hú, hát hogy ez milyen jó volt! Mikor először beléptem a terembe és mindenféle szikéket (legalább nyolc félét - kicsit, nagyot, hosszúkásat, kereket) megláttam kirakva, rögtön megkérdeztem: itt most akkor műtét lesz? Megmondom őszintén, ott egy picit berezeltem. Aztán mikor megéreztem, hogy az a szikékkel történő enyhe kaparászás milyen nagyon jó, még az én irgalmatlanul csikis tappancsomnak is, hát ott lazultunk a székben egy kicsit. Aztán csodaszép lábakkal jöhettem haza. Holnap meg műköröm modellnek megyek. Nevettünk is a férjemmel, hogy lám, lóvé semmi, én meg pedikürt kapok, meg műkörmöt. Nahát ez az én nagy sztorim. :D

U.i.: Akartam feltölteni képeket az ünnepségről, de felszívódott a kártyaolvasó az SD kártyával együtt. Ahogy megtalálom, pótolom a hiányosságot. Ja, és NEM, NEM ÉN RAKTAM EL!!!

Újabb eljegyzés, nőnap és családi örömök

Nagyon szép napok vannak mögöttünk. Csodálatos barátok segítenek abban, hogy átlépjünk a hétköznapok mostanság igen kemény megpróbáltatásain. Jó érzés, mikor olyan emberekkel hoz össze a sors, akikkel nagyon hasonlóan gondolkodunk, hasonló utat jártak/járnak be, és bármikor készek arra, hogy meghallgassanak, vagy egyszerűen csak átadják magukat a közös este nyújtotta élmények befogadásának. Köszönet érte - sok-sok!

Ma reggel ismét "eljegyzésre" ébredtünk. Miután az előző szőke hajú kislány kiesett a pikszisből, az én lelkileg nyitott kisfiam újabb "áldozatot" választott. Természetesen (vagy nem?) ő is szőke hajú és kék szemű. Tény és való, nagyon szép kislány. Emellett még hihetetlenül tele van szeretettel. Mindig ő az, aki amikor észreveszi, hogy beléptem az ajtón, (ma például egy hatalmas öröm-kiabálás keretében) odarohant, átölelt, és sokáig szorította a derekamat, odabújt. Ugye nem kell mondanom, hogy halálosan boldog voltam a fiam választásától? Hogy most ő az. Igen, az egyik legkedvesebb és legaranyosabb kislány a csoportban. De visszatérve az eljegyzéshez, péntek délután ez a két csibe úgy búcsúzott el, hogy egy igazi ovis csók után megbeszélték, hogy hétfőre gyűrű lesz - ha megoldható. Az én nagyfiam annyira elvarázsolódott a csóktól, hogy a cipője irányt tévesztett, és lendületből kacsalábra kezdte húzni. Persze hozzá kell raknom, ez már több mint három éve nem fordult elő. Az óvónéni és a férjem hangos kacagásban törtek ki. Az életem párja meg is jegyezte: 

- Kisfiam, annyira ne legyél szerelmes, hogy a cipődet kacsalábra húzod!

Válasz:

- Apa, ezt nem lehet befolyásolni!

Hát csoda, hogy elkezdtem keményen félteni az én szivem-csücske-fiamat? 

Persze beadtuk a derekunkat, megvettük a szóban forgó gyűrűt. Hogy milyet? Naná, hogy rózsaszínű, szív formájút. Még ékszerdobozt és bársonyos szütyőt is kaptunk hozzá, amit természetesen vinni kellett, anélkül nem ajándék az ajándék. Lázas izgalommal készült Beni a találkozóra, ami meg is hozta a várt sikert, mert egy hatalmas puszit kapott, amitől ismét teljesen elalélt. Ja, és egy golflabdát is kapott a gyűrűért ajándékba, ami most hihetetlen nagy becsben van tartva. Hogy micsoda szövevényes érzelmi szálak bontakoznak ki itt, hát az valami csoda. Ja, még egy fontos tény: ők a suliban is osztálytársak lesznek. Ha lángolás marad, ez a szerelem tovább bimbózhat, a távolság nem szabhat neki gátat. 

Ma meg természetesen nőnapot is köszöntöttünk. Csodálatos volt nézni, ahogy az én nagyfiam mindenféle zavartság nélkül, mérhetetlen természetességgel osztogatta a rózsákat az arra illetékes nőnemű ismerősöknek. Persze csak a szűk környezetnek meg az óvónéniknek - némi anyagi megfontolásból. Még amikor a legújabb barátunk - legkedvencebb szomszédunk közel két éves kislányát ment köszönteni, pontosan értette a "feladat" lényegét, és addig ment a pici lány után, míg végül ő megállt és elvette a virágot. És bár tapasztalati úton tudja Beni, hogy egy ekkorka gyermek nem feltétlen érti és érzi, mit jelent ez, minden szót külön kihangsúlyozva neki is boldog nőnapot kívánt. Olyan nagyon jó ezt látni, és tapasztalni, hogy el sem tudom mondani. Minden nap és minden este hálát adok értük a Jóistennek.

Gyermekünk

Ma rá kellett jönnöm, hogy sem racionális, sem diplomatikus nem tudok lenni a fiammal szemben. Az történt, hogy a tegnapi viselkedése miatt félig-meddig jogosan anyukája eltiltotta innen egy hétre Beni kisbarátját, nem jöhetett fel. Beszélgettünk nagyfiammal, hogy ez miért volt, próbáltam még részleteket kihúzkodni belőle, hogy mit érzett, mi történt igazából, és kezdett bennem nagyjából körvonalazódni a dolog. Őbenne a fektetés idejére érett meg, és rákérdezett, hogy mennyi az egy hét. Mi ezt úgy szoktuk megbeszélni, hogy az egy hét annyi, hogy még hétszer alszol. Gondolkodott, majd iszonyú keservesen sírva fakadt. Vígasztalhatatlanul és kérlelhetetlenül. Na ez volt az a pillanat, amikor tudatosult bennem, hogy nem tudok racionális lenni. Mert bármennyire is jogos volt a sérelmünk az eset miatt, nekem ekkor a szívem szakadt meg, és szó szerint genyának éreztem magam. Legfőképp, hogy ki is derült, mi volt a provokáló tényező, és úgy már nem is volt olyan súlyos vétek. 

Szó mi szó, ha rosszat teszünk, jár a büntetés, de akkor miért érzem magam ennyire vacakul? Bárcsak visszaforgathatnám az időt, és egy kicsit jobban oda tudnék figyelni rá. Mert tudom, hogy ez az én hibám. Mert nem bízott bennem, mert nem bízott bennünk annyira, hogy segítséget kérjen. Mert maga akarta megoldani, hiszen sokszor kényszerítettem ebbe bele. Én ilyenkor persze mindig elbizonytalanodom, és rájövök, talán ő sokkal jobb anyát érdemelne. Mert most olyan dolog miatt bűnhődik, amiben én hibáztam, mert én nem tanítottam jól. Például elmagyaráztam neki, ha bántják, védje meg magát, de nem magyaráztam el az erőviszonyokat. Elmondtam, hogy verekedést nem szabad kezdeményezni, de ha bántják, üssön vissza - és itt sem magyaráztam el azt, hogy kit lehet "visszaütni". Ezek tipikusan annak a bizonyítékai, hogy mekkora hatalmas felelősségünk van abban, hogy milyen emberré lesz gyermekünk, hogy mennyire találja meg a helyét az életben. Rajtunk múlik az egész életük. És én most nagyot hibáztam.

Pár órára gyarapodtunk

A délelőtt viszonylag unalmasan telt, viszont délutánra kaptam egy nagyon fontos és megtisztelő feladatot: pótanyu lettem pár órára! Ó Istenem, milyen jó volt a karomban tartani azt a fél falatnyi babucit! Igaz, az aktivitás tőle még távol áll, fiatalka még, de csak az, hogy fogtam, néha ringattam, meg megbeszélgettük az élet nagy dolgait ;) már olyan jó volt! 

Az én gyermekeim teljesen odavoltak a pici csecsemő látványától. Sorban jöttek, mindegyik csak egy fél pillanatra, csak egy lehelletnyire szerettek volna hozzáérni, de hosszas győzködés után megelégedtek azzal, hogy a takarón keresztül megcirógatták a lábát. Még az én kicsikém is odavolt, nem is gondoltam volna. Jött és kiabált: Dede, dede!!! (ez nála a baba). Cirógatta a sapis kis fejét, és érdekes, hogy bár még ő maga is pici, és a finommozgást egyelőre hírből sem ismeri, mégis megérezte, megértette, hogy a pici babához csak finoman lehet nyúlni. Az én okos nagyfiam meg idehozta a kisszéket, mellém ült, és csak nézte, nézte a picikét. Le voltak nyűgözve. Meg kell mondjam, én is. Olyan jó volt átélni ezeket a pillanatokat. 

Csak az este ne történt volna meg. Feljött a szívemnek oly kedves szomszéd család, a gyerekek elvonultak játszani, mi pedig beültünk a nappaliba beszélgetni. Egyszer csak a szomszéd pici lány elkezdett nagyon sírni. A két fiú közölte, hogy az én kislányom kupán vágta egy műanyag építőkockával. Én persze jól leteremtettem, nem kicsit kiabáltam, mert nagyon sajnáltam a pici lánykát. Beküldtem a szobájába Dorinát, elzárván a többiektől (ja, két család = 6 gyerek). Nagyon rosszul esett neki - valahogy már itt éreztem hogy valami nem stimmel, mert ő nem igazán szokott ilyet csinálni, bőszen kérdezgettem is a nagyfiam, aki mereven ragaszkodott az előbbi sztorihoz. Eljött az esti fürdés ideje - én megint kérdezgetem, már támadópózt felvéve, hogy én tudom, hogy mi történt, csak tőle akarom hallani, és ha hazudik, akkor ne számítson semmi jóra. Ekkor visszakérdezett: - De ugye nem leszel rám mérges, ha elmondom? - na itt már méginkább nem voltam nyugodt. Elmondta, hogy az ő uszítására történt a dolog, nem is a kislányom csinálta, csak ráfogták a fiúk. Szép. Leszerepeltem mint anya. Nem figyeltem a lányomra. Pedig ő próbálta elmondani. A fektetés után odaültem mellé, bocsánatot kértem tőle, ő megbocsájtott (ezt mondta, de a kis lelkében nem tudom mi van), majd negyed órán keresztül csak egymás arcát simogattuk, és kb. ezer puszit adtam neki. Valahogy mégsem könnyebb a lelkem. Pedig édesen mosolygott és simogatott. Remélem valóban megbocsájt nekem, én pedig legközelebb sokkal okosabb és jobb anya leszek -mert ez most nagyon bánt.

Egy új kezdet

Nem tudom, hogy ki hogy van ezzel, de én nagyon nagyon nehezen élem meg ezt a válságos időszakot. Férjemnek még mindig no meló, bármennyire is talpalunk. Mérnöknek nem veszik fel általában, mert nem tud nyelvet. Jó, akkor megy karbantartónak - csak legyen valami. Válasz: hát nem gondoljuk hogy őt fogják felvenni, merthát ő azért mégiscsak mérnök, és biztosan otthagyja a munkát. Na tessék. Se jobbra, se balra. Akinek van otthon fehér gyertyácskája, meg némi szánalom irántunk, és jóban van az angyalkákkal, esetleg meggyújthatná értünk. Szívesen viszonzom is! 

Beni biztosan érzi ezt a lelki anarchiát ami most bennünk van - nagyon bújik. Élete hat éve alatt nem kaptunk ennyi ölelést meg bújcit, mint most. Ő az a típus, aki ugyan csupaszív, de nem mutatja, ha ölelni akarom is inkább odatolat. Gyorsan lerendez úgy, aztán megy a dolgára. Most viszont ragaszkodik, bújik, ölel, csupa vígasztaló szeretet. Milyen csodás is a gyermeki lélek! Imádom. 

Ma életemben először kiálltam magamért, és elmondtam ami a lelkemet nyomja annak, akinek már régesrég kellett volna. Oly nehéznek hittem, olyan nagyon féltem, és amikor megtörtént, csak ömlöttek a szavak, és sikerült. De elgondolkodtam, hogy ha ez valóban ilyen könnyű, én végképp mitől is tartottam? Hát persze, attól hogy megbántom. Hogy szomorú lesz, és fájni fog a lelke. Nem tehetek róla. Már a "szakember" is megkérdezte tőlem, miért foglalkozom annak a lelkével, aki nem törődik az enyémmel? Mert én ilyen vagyok. Néha jó ez, de néha nagy teher. Pont az ilyen esetek miatt. De eljött az ideje, hogy mostmár egy kicsit magammal foglalkozzam. Itt van az én kis családom, nekem már ők az életem, és nem szabad hagynom, hogy a bánatom, szomorúságom az ő napjaikat keserítsék meg. Sem a gyermekeim, sem a férjem nem érdemlik meg. Ők úgy szeretnek, ahogy vagyok. Ők törődnek velem. A férjem igazi társként ott volt velem a bajban, fogta a kezem, mikor műtétre vittek, lelkileg támogatott, mikor szükségem volt rá, bármikor támaszkodhattam rá. Az a minimum, hogy ezt valahogy viszonzom neki. Egészségesen, vidáman, boldogan, csak feléjük fordulva.

Végül minden letisztul

Tegnap egy hirtelen és szövevényes ötlettől vezérelve nem vittük Benit oviba, hanem az egész családi kollektíva nekiindult Siófokra kirándulni. Hát én szerelmes lettem. Szerelmes lettem a vízbe, a fákba, a sétányokba, a parkokba, az épületekbe, a kristálytiszta tóba, és mindenbe de tényleg. Imádtam, csak bolyongtam a gyerekekkel, jöttünk-mentünk, és persze tátva maradt a szánk. Nyáron is szép, úgy már sokszor láttam, de most, ebben a téli csendben, nyugalomban valami hihetetlen érzés volt végigsétálni a hajókikötőben, az Isztria-sétányon, járni a téli álmot alvó város parkjait, szóval csodás volt. Elöntött valami hihetetlen nyugalom. Ami azért is érdekes, mert nálunk épp most szakadnak el az amúgy nagyon fontos családi kötelékek. Kövezzetek meg, de fájdalom helyett ez inkább megkönnyebbülés, mert már oly régóta annyi fájdalmat okoz. És most nem számít az elszakadás. Az számít, hogy az én csodás gyermekeim úgy nőjenek fel, hogy nyugodt az anyukájuk, nem sír, nem bánatos, hanem minden pozitív energiáját az ő segítésükre tudja fordítani. Nekik ilyen anyukára van szükségük. Én nem ebben nevelkedtem, de ezt adom. Törődést, szeretetet, sőt rajongást, odafigyelést, minden jót, amit magamból adni tudok. Mert ők az én tiszta szívű, őszinte szeretettel élő angyalaim, akik azért születtek, hogy engem is és a világot is egy kicsit jobbá tegyék.

Köszöntés

Végre eljött Dorka napja, jöttek a családtagok köszönteni. Talán ez az első olyan szülinapja, amit maximálisan ért, felfog, és nagyon készült rá. Hihetetlenül boldog volt, hogy most neki lesznek vendégei, neki lesz tortája, és őt ünnepelik. Az első vendégek érkezésekor annyira zavarba jött, hogy elbújt az ajtó mögé. Pedig először az általa oly nagyon imádott nagymama (anyósom) jött meg. Persze aztán hamar feloldódott.

Felöltöztettem csini ruhába, kiadta az ukázt, hogy neki smink kell, még azt is megmutatta, mit kell rákennem (hihetetlen ez a nőcisség), szóval teljes díszben izgultunk, mikor jönnek a köszöntők. Természetesen a ruhát is ő választotta. Itt még látszik, hogy oldalt egy tincs be volt sütve, egy csodálatos lokni tündökölt ott, úgy kb. 10 percig.











Amikor meghoztam a tortát, nagyon-nagyon boldog volt, szintén amiatt, hogy az az ÖVÉ. Ő vágta fel - némi segítséggel.

Aztán ott volt még a terülj-terülj asztalkám, ami szintén nagy sikert aratott.

Ajándékot kapott: