Úgy kezdődött, hogy reggel el kellett szaladnom kokárdáért, ugyanis az én kicsi fiamnak ma volt a március 15.-e alkalmából rendezett ünnepségük. Meg voltam győződve arról, hogy van itthon a kicsi nemzeti jelképből, de ha volt is, az úgy elbújt, hogy még véletlenül se találjam meg. No hát azt rólam tudni kell, hogy én nagyon gondosan elrakosgatom a fontos dolgokat, még a kevésbé fontosakat is, egyszer-még-szükség-lesz-rá alapon, merthát ki tudja, szóval jól elrakom, mert fontos, aztán egy hónapig keressük, míg végül a lakás teljes felforgatása során előkerül. Szokott ilyenkor az lenni, hogy: hú, tudom, felraktam a kacatos szekrénybe, a sárga kisdobozba! Persze nincs ott. Akkor megint jön a megvilágosodás: nem is, már tudom, beraktam a vitrinbe a nászajándékba kapott teáskannába, mert ott gyűjtjük a kincseket. Persze ott sincs. Újabb ötlet (már csak ötlet és félve jegyzem meg): ööööööö talán a nappali szekrényben a dvd-k melletti dobozban... És ott sem volt. Ahogy ez ma is történt. Úgyhogy felkerekedtem, és elmentem venni kokárdát. Persze rögtön kettőt. Egyet ráaggattam az én öltönyös nagyfiamra, Dorkának nem kellett, mert ő komplett magyar szerelésben volt, édes fonott hajjal. Gyorsan gyerekeket összecsomagoltuk, indulás be Benihez. Nagyon aranyos műsorral készültek az ovisok, édesek voltak. Nyugtáznom kellett azt is, hogy az én kicsi hercegnőmnek nem lesz gondja a beilleszkedéssel. Fogta magát, beállt az ovisok közé - még egy kis papírlovacskát is kapott az egyik óvónénitől - szóval ott "ügetett" az ovisok között. Csodálatos megnyugvás volt ez anyai szívemnek, hogy vele nem kell talán átélni azokat a kínszenvedéses reggeleket, mikor arany gyermek csimpaszkodik anya nyakába, persze zokogva, anya kellőképpen kétségbeesett, óvónéni húzza gyermeket, majd keserű elválás... Szóval szörnyű. És Beninél nem is rövid idő volt ez. Na persze délután meg már annyira játszott, hogy alkalmanként letorkolt, hogy miért megyek ilyen korán, ő még nem játszotta ki magát. Hiába, gyereknek gyerek a barátja, bármennyit is játszom vele itthon. Azért erőteljesen törekszem arra, hogy a barátjaként tudjon kezelni, ne "csak" a szabályokat osztogató anyjaként. Ennek érdekében igen sokat beszélgetünk - és néha csak ámulok, hogy egy hat éves kisgyermekkel is mennyire komolyan lehet beszélgetni.
Na szóval szereplés megvolt, anya-apa-kistesó kigyönyörködték magukat, irány haza, gyors ebéd (kétféle spenót - mert ugye az egyik laktóztalanul kell, krumpedli és tojáskák. Akármennyire is furin hangzik, ez nálunk nagy kedvenc, Beni három tányérral is eszik). Ebéd után kicsiket lefektettük, apa elpihent, mi meg Benussal elszaladtunk venni ezt-azt. Hú, hát árulják már az epret. És le volt olcsózva, úgyhogy hamar vettünk egy dobozzal, mert úgy gondoltam, hogy ezt az én munkanélküli pénztárcám is kibírja és amúgy is, megérdemlik a gyermekeim, inkább kiböjtölöm, szóval eprecskét is megvettük no meg tűzforró friss kenyeret. Ami szegény úgy járt, hogy a hazaúton már az egyik csücske elkopott. Nem tehetek róla, megőrülök, ha érzem a friss kenyér illatát, ami ott gőzölög a közelemben, úgyhogy mint a keselyű, lecsaptam rá. Hazaérvén a gyerekek is hasonlóan tettek, úgyhogy nem maradt más belőle, mint a csücske és a héja. Kompletten kibelezték. De öröm volt nézni.

Ezután én gyorsan nekiindultam, hogy átéljem életem első pedikürjét. Az egyik kedves ismerősünk most tanulja a szakmát, betör a szépségiparba, így felkért modellnek. Gondoltam, az én nyűgös patáimnak úgyis jót fog tenni, férjecskémtől kimenőt kaptam, így elmentem. Hú, hát hogy ez milyen jó volt! Mikor először beléptem a terembe és mindenféle szikéket (legalább nyolc félét - kicsit, nagyot, hosszúkásat, kereket) megláttam kirakva, rögtön megkérdeztem: itt most akkor műtét lesz? Megmondom őszintén, ott egy picit berezeltem. Aztán mikor megéreztem, hogy az a szikékkel történő enyhe kaparászás milyen nagyon jó, még az én irgalmatlanul csikis tappancsomnak is, hát ott lazultunk a székben egy kicsit. Aztán csodaszép lábakkal jöhettem haza. Holnap meg műköröm modellnek megyek. Nevettünk is a férjemmel, hogy lám, lóvé semmi, én meg pedikürt kapok, meg műkörmöt. Nahát ez az én nagy sztorim. :D

U.i.: Akartam feltölteni képeket az ünnepségről, de felszívódott a kártyaolvasó az SD kártyával együtt. Ahogy megtalálom, pótolom a hiányosságot. Ja, és NEM, NEM ÉN RAKTAM EL!!!