A délelőtt viszonylag unalmasan telt, viszont délutánra kaptam egy nagyon fontos és megtisztelő feladatot: pótanyu lettem pár órára! Ó Istenem, milyen jó volt a karomban tartani azt a fél falatnyi babucit! Igaz, az aktivitás tőle még távol áll, fiatalka még, de csak az, hogy fogtam, néha ringattam, meg megbeszélgettük az élet nagy dolgait ;) már olyan jó volt! 

Az én gyermekeim teljesen odavoltak a pici csecsemő látványától. Sorban jöttek, mindegyik csak egy fél pillanatra, csak egy lehelletnyire szerettek volna hozzáérni, de hosszas győzködés után megelégedtek azzal, hogy a takarón keresztül megcirógatták a lábát. Még az én kicsikém is odavolt, nem is gondoltam volna. Jött és kiabált: Dede, dede!!! (ez nála a baba). Cirógatta a sapis kis fejét, és érdekes, hogy bár még ő maga is pici, és a finommozgást egyelőre hírből sem ismeri, mégis megérezte, megértette, hogy a pici babához csak finoman lehet nyúlni. Az én okos nagyfiam meg idehozta a kisszéket, mellém ült, és csak nézte, nézte a picikét. Le voltak nyűgözve. Meg kell mondjam, én is. Olyan jó volt átélni ezeket a pillanatokat. 

Csak az este ne történt volna meg. Feljött a szívemnek oly kedves szomszéd család, a gyerekek elvonultak játszani, mi pedig beültünk a nappaliba beszélgetni. Egyszer csak a szomszéd pici lány elkezdett nagyon sírni. A két fiú közölte, hogy az én kislányom kupán vágta egy műanyag építőkockával. Én persze jól leteremtettem, nem kicsit kiabáltam, mert nagyon sajnáltam a pici lánykát. Beküldtem a szobájába Dorinát, elzárván a többiektől (ja, két család = 6 gyerek). Nagyon rosszul esett neki - valahogy már itt éreztem hogy valami nem stimmel, mert ő nem igazán szokott ilyet csinálni, bőszen kérdezgettem is a nagyfiam, aki mereven ragaszkodott az előbbi sztorihoz. Eljött az esti fürdés ideje - én megint kérdezgetem, már támadópózt felvéve, hogy én tudom, hogy mi történt, csak tőle akarom hallani, és ha hazudik, akkor ne számítson semmi jóra. Ekkor visszakérdezett: - De ugye nem leszel rám mérges, ha elmondom? - na itt már méginkább nem voltam nyugodt. Elmondta, hogy az ő uszítására történt a dolog, nem is a kislányom csinálta, csak ráfogták a fiúk. Szép. Leszerepeltem mint anya. Nem figyeltem a lányomra. Pedig ő próbálta elmondani. A fektetés után odaültem mellé, bocsánatot kértem tőle, ő megbocsájtott (ezt mondta, de a kis lelkében nem tudom mi van), majd negyed órán keresztül csak egymás arcát simogattuk, és kb. ezer puszit adtam neki. Valahogy mégsem könnyebb a lelkem. Pedig édesen mosolygott és simogatott. Remélem valóban megbocsájt nekem, én pedig legközelebb sokkal okosabb és jobb anya leszek -mert ez most nagyon bánt.