Tegnap egy hirtelen és szövevényes ötlettől vezérelve nem vittük Benit oviba, hanem az egész családi kollektíva nekiindult Siófokra kirándulni. Hát én szerelmes lettem. Szerelmes lettem a vízbe, a fákba, a sétányokba, a parkokba, az épületekbe, a kristálytiszta tóba, és mindenbe de tényleg. Imádtam, csak bolyongtam a gyerekekkel, jöttünk-mentünk, és persze tátva maradt a szánk. Nyáron is szép, úgy már sokszor láttam, de most, ebben a téli csendben, nyugalomban valami hihetetlen érzés volt végigsétálni a hajókikötőben, az Isztria-sétányon, járni a téli álmot alvó város parkjait, szóval csodás volt. Elöntött valami hihetetlen nyugalom. Ami azért is érdekes, mert nálunk épp most szakadnak el az amúgy nagyon fontos családi kötelékek. Kövezzetek meg, de fájdalom helyett ez inkább megkönnyebbülés, mert már oly régóta annyi fájdalmat okoz. És most nem számít az elszakadás. Az számít, hogy az én csodás gyermekeim úgy nőjenek fel, hogy nyugodt az anyukájuk, nem sír, nem bánatos, hanem minden pozitív energiáját az ő segítésükre tudja fordítani. Nekik ilyen anyukára van szükségük. Én nem ebben nevelkedtem, de ezt adom. Törődést, szeretetet, sőt rajongást, odafigyelést, minden jót, amit magamból adni tudok. Mert ők az én tiszta szívű, őszinte szeretettel élő angyalaim, akik azért születtek, hogy engem is és a világot is egy kicsit jobbá tegyék.