Én nem tudom, mi van velem, de kóvályog a fejem. Tegnap is azért maradt el a blogolás, mert iszonyúan fáradt voltam. Ma reggel meg úgy ébredtem, mint akin táncoltak az éjjel, fájt a fejem és szédültem. Barátom, Aspirin segített. A gyerekeken is érződik valami, kitört rajtuk a dili. Nagyon nehezen értettünk ma szót, úgyhogy azt hiszem, ma már pihentetem a hangszálaimat. Folyamatosan rácsodálkozom, hogy Bence milyen praktikákat talál ki, hogy ne kelljen rendet rakni, ezt már csak a délutáni alvás elkerülésének kiharcolása übereli. Ma azért revansot vett az élet, mert a nagy ágyból-menekülés közben az ajtó akart nevelni helyettem, és arcul csapta az én szerelmetes nagyfiamat. Hát azt a sértődést... De természetesen ez újabb okot adott a nem alvásra.

Tegnap családlátogatóban voltunk. Én voltam a sofőr. Hasznosnak bizonyult a nagy autó, mert a hét személyes kedvencem megtelve robogott végig a Velencei-tó partján - és még egy kicsivel tovább. Mivel az alkohol meg én két külön világ vagyunk, evidens, hogy én vállalom ezt a szerepet, mármint az autó-vezetést, a fiúk meg hadd mulatozzanak. Amúgy is, olyan édesek, mikor a hazafele úton a magas maligánfok kontra autó-fűtés hatására nagyokat bólintgatnak. Csak a nyakuk meg ne ránduljon :D

Drága Milánkám talált egy pofás gumilabdát, amit eleinte csak gurítgatott, majd ráhasalt, és hatalmas sikolyok kíséretében ütemes farmozgásokba kezdett. Gondolkodóba estem, hogy most a játék hevében kapta "farba" szegény labdát, vagy észrevette a kinn egymáson ügyködő kutyákat, és próbálta labdán utánozni a technikát, mindenesetre könnyfakasztó volt a dolog. Fuldokolva fetrengtem az ágyon, persze amennyire lehet, észrevétlenül, hiszen nem akartam sem megzavarni, sem önérzetében megsérteni az én drága pici fiamat. De egy feledhetetlen élménnyel megint gazdagabb lettem :D

Azt hiszem, imádott szomszédasszonyomnak igaza van, és nagyon szentimentális vagyok. De azt is érzem, hogy nekem ez így nagyon jó. Az elmúlt két napban egy nagyon-nagyon kedves barátnőmtől két nagyon szép e-mailt kaptam. A tegnapi a szeretetről szólt. Hogy miért szerethetnek minket. A maiban pedig ő biztosított a szimpátiája felől (persze nem ilyen hivatalosan - olyan nagyon érzelgősen, ahogy mi szoktuk "nyalni-falni" egymást :D) és rájöttem, hogy én ezért élek. Hogy szeressek, és hogy szeressenek. Sokáig ebből nekem nem nagyon jutott. Pedig tudom, hogy már kisgyerekként is nagyon vágytam rá. Kiharcolni is próbáltam, kértem, könyörögtem, de nem nagyon kaptam. Most úgy gondolom, hogy ha már csak egy olyan ember van valakinek az életében, mint nekem Ő, akár társként, akár barátként, már megérte létezni. Érzem, tudom... Tehát: köszönök minden csepp szeretetet, amit nekem ajándékoztok. Visszaadom kamatostul, ha elfogadjátok. Puszi puszi puszi!