Reggel arra ébredtem, hogy hull a hav :D Nem is emlékszem mikor volt utoljára ekkora telünk. Az elmúlt három évben azon nyavalyogtam, hogy még csak egy pici hógolyót sem tudunk gyúrni, most meg eláraszt bennünket a fehér lepedő. A szépségét imádom, csak ne lenne annyira hideg...

Az esti fektetésnél elgondolkodtam, hogy ez az alvás dolog mennyi mindenre gyógyír! Én, gonosz anyuka állandóan ezzel magyarázok mindent a gyerekeknek. Ettől megnőnek, vidámak lesznek, begyógyul a seb, szépülnek, elmúlik a hasfájás, stb. Persze mindezt nem élből, csak azután, hogy Beni kijött a nagydolgát elintézni (mert ez mikor máskor érne rá, mint fürdetés és fektetés után), kétszer kért inni, már négyszer fájt a ma a térdét lízingelő pici seb, meg már legalább egyszer félt is. Na ez utóbbira nem az alvás a gyógyír, hanem a töménytelen mennyiségű plüss állat, az ajtó mellett vigyorgó plüss virág, az éjjeli lámpa, a kép a falon, és a jó meleg takaró. Ja, meg az ágyba pakolt három plüss maci. Mert mind kell, csak csapatban győzik le az áloműző rémeket.

Bezzeg a kicsik. Őket kettőnél többször nem kell győzködni, náluk az elalvás nem mumus. Nem értem Benit. Talán attól fél, hogy lemarad valamiről? Hogy történik valami életét jelentősen befolyásoló momentum, amit ő nem tapasztalhat meg élő egyenesben? Vagy talán nélkülünk nem akar lenni? Ezt orvosolva mondjuk holnapra beígértem neki egy együtt alvást a nappali kihúzható ágyán. Akár minden este megtenném, ha erre lenne igénye, csak ne úgy aludna, mint a ringlispil. Hol két bordám töri el, hol belelép a hasamba, de volt már olyan, hogy a könyökét a számból szedtem ki. Szerencsére a fogaim túlélték. Néhány könnycseppet azért elmorzsoltam a fájdalmat megtisztelve...