Hihetetlen változások történnek majd nálunk idén szeptemberben. Drága elsőszülöttem, Bencuskám elmegy iskolába. Te atya ég, hiszen még csak most lettem anya, még csak most ringattam a karomban! Minden egyes alkalommal, mikor belémhasít ez a tény, komoly izgalom fog el, meg félelem. Nem lehetne egy kicsit lassítani az időn? Annyira rohan. Annyira élvezném még a pillanatokat. 

Dorinám meg oviba fog menni. Már nagyon nagyon készül rá, "nagy" akar lenni, nagy óvódás. Reggel ennek hangot is adott. Így történt: reggelire egy hatalmas szelet májkrémes kenyeret megevett. Persze mikor már a fele elfogyott, onnantól minden második falatnál meg kellett nyomkodni a hasát, hogy ő már mennyit evett, hiszen folyamatosan lökte az itinert: Anyuci, nyomd meg a hasam, milyen kemény! :D Merthát ugye, mit hall a gyerek: edd meg szépen, attól nősz nagyra! Hát ez kellőképpen rögzült is.  A reggeli befejeztével elindultunk a piacra (kezdek aggódni, azt hiszem, kilométer hiányom van, hogy ennyit megyek - a férjem már utál is érte) szóval elindultunk, és egészen addig nem volt baj, míg le nem parkoltam hazaérkezvén a ház előtt. Mire a kisasszony kifakadt:
- Hát nem az oviba megyünk? De én az oviba akarok menni, hát nagy vagyok!!! Sokat reggeliztem!

Délután ismét Iskola-nyitogató foglalkozáson voltunk a leendő sulinkban. Beni nagyon ügyes volt, jelentkezett, okosakat válaszolt, gyönyörű bohócot csinált, szóval ma extra-extrán teljesített. Sőt, az első alkalommal tanult német dalt egyedül ő tudta szinte tökéletesen énekelni-táncolni, az én nagy büszkeségemre! Egy nagyon édes megnyilvánulása is volt, amit megmondok őszintén, meg is értettem, hiszen férfiember forma, vagy mi:
Tanárnéni megkérdezte, mi az a jármű, amivel télen szívesen közlekednétek (nem autó)?
Az összes kisgyerek kapásból rávágta, hogy a szánkó (a kérdés apropója az volt, hogy ezután tanultak egy szánkós verset), Bencus meg felállt, és közölte: HÓTOLÓ! :D Hát, az én (finoman szólva) kényelmet szerető fiamtól nem is várhattam mást :D

Este nyugtáznom kellett, hogy mégsem olyan jó Beni szobájában az én kis kinyithatós-fektethetős-lábtartós fotelem, mivel meseolvasásnál majdnem elaludtam benne. Valószínűleg megelégelték a gyerkőcök a túl nagy szüneteket a mesében, meg biztosan furcsa volt, hogy anya mennyire bólogat, így először csak Dorina, majd Bence is az ölemben landolt. Így már eléggé érdekes művelet volt ez az esti szertartás, ugyanis hol Bence válla fölött, hol a lába alatt próbáltam kibogozni a betűket, annyit helyezkedett, tollászkodott. Végül megunta ő is, nyilván sehogyan sem volt kényelmes, és befeküdt az ágyába, onnan hallgatta meg a mese végét. Persze jutalmul, mert olyan nagyon okos volt, még plusz egy verset is elolvastunk, ami pont illik az én iskolába készülő kisfiamhoz (Csitt meg én). Az este zárásaként mindkettő megkapta az éjszakai innivalóját, meg az anyai "szeme-puszikat", amiktől szép lesz az álmuk. Remélem, valóban békés, nyugodt éjszakájuk lesz.