Sípolós gyerekek

Ma ismét orvosnál voltunk, a változatosság kedvéért most mindhárom gyerkőccel. Mint valami futószalagra, úgy raktam fel a gyerekeket egymás után az ágyra, doktorbácsi meg diktált: ő is sípol, ő is sípol, jééé, még ő is sípol! (Tessék, nem kell nekünk hasnyomkodós sípolós játék!) Nahááááááát - gondoltam, nekem ebből csak az a fránya köhögés jutott, ami mint egy gejzír tör fel tulajdonképpen percenként a gyerekek torkából. Ráadásul olyan szörcszörejekkel, hogy csoda hogy a doktorbácsi még nem ment halláskárosodással betegszabira. Szóval ovi nincs, csak itthon játszás de az dögivel :D

Beni ma álomgyerek volt. Szót fogadott, mindent megcsinált, rendet rakott, kistesókra figyelt, evés után elpakolta a tányérját poharát (jó, ezt azért többnyire megcsinálja, de szereti elfelejteni én meg nem várom el). Úgyhogy este meg is jegyeztem neki, milyen csodálatosan viselkedett ma, egyszerűen egy rossz szót nem tudok szólni, nagyon nagyon büszke vagyok, mire ő:

- Anya, jó lenne, ha mindig ilyen édes lennék? 

- Igen, nagyon jó lenne. Azt azért tudd, hogy bárhogy viselkedsz is, bármit csinálsz is, én nagyon szeretlek akkor is, de nagyon boldog lennék, ha így viselkednél mindig.

- Na jó, anya, akkor mindig ilyen leszek!

Szóval volt eredménye a sok dícséretnek, amit kapott minden egyes alkalommal, mikor ilyen édes volt. El sem tudom mondani, mennyire büszke vagyok rá. 

Ő is büszke lett magára este, mert az történt, hogy rátört a hányinger és mint az elefánt törtetett végig a lakáson, hogy időben elérje a vécét (ezúton is bocsánat a szomszédoktól), így annak peremébe kapaszkodva tekintette meg újra a vacsoráját. Említést is tett, hogy a kukoricás-sonkás melegszendvics volt a hibás! Ez volt az első alkalom, hogy a mellékhelyiségben intézte eme tátottszájas tevékenységet, mert eddig ahol rátört, oda rakta - én nagy "örömömre". Fogmosás közben kérdezgette is: 

- Anya, ügyes voltam, hogy a vécébe hánytam? Ügyes voltam?

- Nagyon-nagyon ügyes kisfiam! Ma egész nap csodálatos voltál, nagyon büszke vagyok rád!

És rá kellett újra jönnöm, mennyire nagyon fontos neki az, hogy megerősítést kapjon, hogyha jót cselekedett. Hogy mennyire fontos, hogy megdicsérjem. De miért csodálkozom? Nekem pont ilyen fontos volt, és fontos a mai napig. Képes vagyok egy ebéd alatt akár 15x megkérdezni a férjemet, jót főztem-e, ízlik-e, szegény meg csak hősiesen bólogat, két falat között meg megdicsér.

Na el ne felejtsem, vele is volt egy jó kis diskurzusunk este. Orvosok és egyéb kapcsán szóba kerültek a vércsoportok, konkrétan gyermekeink vércsoportja. Na most ez nagyon izgalmas minálunk, ugyanis Bence B+, Dorina A+, Milán meg AB+. Na ezt csináljátok utánunk! Én B- vagyok, Krisz A+. Ebből kerekedett az a párbeszéd, hogy pont ellentétesek vagyunk, mire én: 

- Persze és ez  úgy is vagy, ha te azt mondod A, én azt mondom B

- Igen, és ha azt mondom pozitív, te azt mondod negatív!

És igen, van ilyen, sőt még a horoszkópunk is pont ellentétes jegy (én Ikrek, ő Nyilas), mégis tökéletes a harmónia kettőnk között. Nem azt mondom, hogy nincsenek súrlódások, pláne ebben a feszült időszakban, de tudom, határozottan tudom, hogy nála jobb társat keresve sem találnék. Ő az az ember, akiről kislány koromban álmodoztam. De tényleg. Elviseli a rigolyáimat, nem támad, hanem inkább megszeretget, mert tudja, abban a pillanatban arra sokkal nagyobb szükségem van, és inkább egy nyugodtabb pillanatban megbeszéljük. Csak néha ugye a nemtörődömség, amiről írtam is. De ezt általában áthidalja, ahogy megérzi, hogy szükségem van rá (hellyel-közzel). Szóval szeretem őt nagyon nagyon!

Köszönet nektek

Jelentem: egy hónap alatt (!!!!) több mint ezerszer látogattátok meg a blogomat. Nagyon köszönöm nektek, hogy olvastok, együttéreztek, hozzászóltok, segítetek, szóval azt, hogy itt vagytok! Köszönetképp egy kis tavaszt küldök nektek (nem volt egyszerű döntés, melyik csodás képet osszam meg veletek, így többet is rakok)

Milán nagyon beteg

Tegnap elmaradt a bejegyzés, mert nagyon kemény napunk volt. Azt sem tudom, hol kezdjem. Milán már nagyon lázasan ébredt. Egész délelőtt csak ült az ölemben és nézett ki a fejéből. Nem evett semmit, de legalább teáztatni tudtam. Még a tápszert is elfogadta. Férjem elment délelőtt, gyerekek nem aludtak itthon (ezt egy jódarabig most befejeztük mert nagyon kikészített a hiányuk), úgyhogy kettecskén voltunk babával. Tíz körül, mikor jött haza a párom, el akart menni Bencusért, aki Seregélyesen volt anyukáméknál (Dorka meg anyóséknál), de elzárt tőle a természet. Útzár lett Fehérvár és Seregélyes között a hófúvás miatt, így Beni nélkül jött meg Krisz. Sebaj, gondoltuk, majd ebéd után elmegyek én. Meg is próbáltam, de nem jutottam messzire, még a városból sem tudtam jóformán kimenni, rendőrkocsi keresztben az úton, se ki, se be. Gyors zurück, kétségbeesés a köbön. Közben a rádió bemondta, hogy Dinnyés felé járható az út (még), úgyhogy hazajöttem a fiúkért, és nyomás. Picike ekkor már nagyon-nagyon rosszul volt. Meg is beszéltük férjemmel, hogy mivel beígértem Beninek a mozit, kirak minket, és elviszi Milánt az ügyeletre. 

Az út szerencsére járható volt, igaz, két méteres hófalak között kanyarogtunk, de odaértünk manóért. Gyors öltöztetés, irány vissza. Bence nagyon élvezte a hazautat, a hófalakat, meg azt, hogy épp egy markinca (markoló Beni szavajárásával) pakolászta az útra fúttttt hótömeget. Milubaba közben egy rátuszkolt husival a kezében elaludt. Próbáltuk rábírni, hogy egyen, már mindegy volt, hogy mit, így került a csibehusi a kezébe. Természetesen elfogadta, gondolta, akkor békénhagyjuk, és úgy, kezében a kajával elaludt. Nagyon nyomta a láz. Mi Bencussal kiszálltunk a plázánál, és azzal váltunk el, hogy ötre értünk jön apácska, mivel akkorra már tuti vége a mozinak. A film nagyon klassz volt, Beni hála Istennek csak ritkán fűzött fennhangon kommentárt hozzá, sőt, még mint valami szerelmesek, bújciztunk a film alatt. Mint amolyan sármos pasi, fogta és cirógatta a kezemet, meg néha ráhajtotta a fejét a vállamra. Olyan édi volt. Mikor a film véget ért, szaladtunk kifelé, gondoltuk, apácska már biztos vár. Sehol... Tíz perc várakozás és kezdődő kétségbeesés után felhívtam, hogy vajon merre jár. Közölte, a kórházban (!!!). Három orvos tanakodott Milán felett, hogy benn kell-e maradnia vagy sem. Megmérték a lázát, 39,5. Gyors szuri, aztán irány röntgenbe, meg laborba. Röntgen tiszta, labor jó, úgyhogy három órányi rohangálás és konzultáció után hazaengedték babát. Összeszedtük a gyerkőcöket, így teljes létszámban itthon kifújtuk magunkat. Még a fürdetés és antibiotikumozás után kaptam Milántól ajándékba egy nagy adag félig emésztett tápszert, ami csöpögött a hajamból, a pulcsimból, a gatyámból, és még a zoknim is szörcsögött. Úgyhogy fekvés előtt még egy szőnyegtakarítást meg hajmosást kaptam grátisz.

Ma reggel én ébredtem nagyon rosszul. Mindenem fáj. Azért nekiálltam a gyermekeimnek palacsintát sütni (kb. hatvan db sikerült, mert ez a mennyiség egy délután elkopik), csináltam keksztekercset, mert imádják a picinyek, meg megsütöttem a tortát. Igen,a Valentin-napi kedveskedésemet. Nem cukrászdai minőség, de örömet tudtam vele okozni, és úgy érzem, tőlem nagy teljesítmény.

Magamba omolva

Azt hiszem, kezd úrrá lenni rajtam a depresszió. Nem akartam ennyire belemélyedni, de most le kell írnom, ami a szívemet nyomja. Kezd felőrölni a nyomás és alig bírom már. A férjem januárban elveszítette a munkáját. Egy nagyon aljas és igaztalan indokkal (ahogy ez lenni szokott ilyen esetekben - a lényeg, hogy kellett a haver haverjának a melóhely), és még mindig nagyon nagy munkakeresésben vagyunk. Iszonyatos félelem és aggodalom van rajtunk, hiszen ő a családfenntartó, az én GYED-em nagyon kevés a megélhetéshez. És azt hiszem, nagyon finom voltam. Lassan kezdjük felélni a tartalékainkat, és egyre sürgetőbbé válik a pénzforrás. A probléma az, hogy nem tud a férjem idegennyelvet. Hatalmas tapasztalattal, 15 évnyi munkaviszonnyal, kiváló szaktudással rendelkezik (gépészmérnök), és nem azért írtam ezt, mert az én párom, hanem mert ez a való. És a szomorú az egészben az, hogy a telefon folyamatosan csörög, hogy nagyon jó az önéletrajza, pont ilyen szakembert keresnek, de idegennyelvű interjút vállal? Hát nem. Akkor nem kell. De miért? Hol élünk? Miért nem kaphat esélyt sem? Ő diszlexiás, így (aki ismeri ezt, tudja) sokkal nehezebben tanul nyelvet. De segítem én is, vannak jó sulik, de miből menjen tanfolyamra, ha keresete sincsen? Csak két hitel, hatalmas rezsi, nem beszélve arról, hogy a három csodálatos gyermekünknek is szeretnénk mindent megadni (ez a -mindent- nem azt jelenti, hogy szó szerint mindent, hanem minden szükségeset - na jó, meg még egy kicsit- de tényleg csak kicsit). Szóval szerelmemmel eljutottunk arra a szintre, hogy annyira feszültek vagyunk mindketten, hogy egymást marjuk. Nekem ugrik, én neki ugrom, a következő pillanatban meg egymást öleljük bocsánatkérések közepette, mert tudjuk, össze kell tartanunk. Csak együtt viseljük el. És a legnehezebb, hogy a gyermekek ebből ne érezzenek semmit. Persze próbáljuk azt nézni, hogy legalább együtt vagyunk, legalább most hosszú idő után egy kicsit egymással törődhetünk, egy kicsit család lehetünk. És nem tehetünk mást, bízunk Istenben. Eddig még sohasem hagyott cserben. Tudom, hogy most sem fog. Csak remélem hamarabb eljön a megnyugvás, minthogy megroggyanok a teher alatt. Sok nekem az, hogy elviseljem ezt, harcoljak a betegségekkel, védjem a szeretteim lelkét. Mert sajnos kell azt is. Mert nem törődömök és önzőek az emberek - tisztelet a kivételnek, szerencsére én többet is ismerek!

Na evezzünk vidámabb vizekre! Dorinám ma reggel elmehetett Bencussal az oviba. Na azt látnotok kellett volna. Kézenfogva sétáltak ki az ajtón, óvva-vigyázva egymást. Reggel meg mertem jegyezni Dorinának, hogy ha nem jön gyorsan öltözni, nem mehet az oviba, mire Bence odaszólt:

- Akkor én sem megyek, Dorka nélkül sehova sem megyek! - hát ez a testvéri szeretet, az igazi összetartás. Imádom őket (látjátok például ezekből merítek még mindig erőt). Az óvónénik mesélték, Bence tyúkanyóként őrizgette egész nap a kishúgát, vigyázta, leste. A csoportban meg csodaszámba ment a kislány, minden gyermek azzal fogadta anyukáját/apukáját: 

- Képzeld, itt van a Bence kishúga! - szóval volt élmény. Dorina csodálatosan viselkedett, nagy elégedettség fogadott minket, szót fogadott, eljátszott a kislányokkal, bőségesen evett a nagycsoportosokkal, beilleszkedett. Hihetetlen. Még nincs három éves (még két hét), és beilleszkedett. Feltalálta magát okosan - ezekkel a szavakkal éltek az óvónénik. Annyira boldogok voltunk. Bár meg nem nyugodtam annyira, mert ugye mikor ő megy oviba, Beni már nem lesz ott. De talán ennyivel is könnyebb lesz neki a beilleszkedés. 

Délután csajos nap volt, itt volt két kedves barátnőm is. Azt hiszem, rám fért, kicsit kizökkentett a búbánatból. Sütiztünk, dumáltunk, közben gyönyörködtünk a gyerekekben. Igaz, Milánka felé inkább aggodalommal fordultunk, mert szegénykém egyre jobban fullad. Ma voltunk orvosnál, hát megint egy hadseregnyi gyógyszert kaptunk. Persze antibiotikumot is - amit én annyira nem szeretek, de most belátom, hogy muszáj. A diagnózis: súlyosabb lefolyású hörghurut. Szegénykém még mindig Darth Vader, és egyre inkább tökélyre fejleszti, ami nekem már annyira nem vicces. És a bőre miatt is igencsak aggódom, mert már két hete kenem azzal a nyavalyás krémmel, és még mindig nagyon csúnya. Elmúlik, újabb és nagyobb jön. Pedig nem adok neki tejet, sem tejterméket. A szívem szakad meg sokszor, mert ha meglátja a sajtot, könyörög, de gyorsan próbálom áthidalni valami finomsággal. Vettem neki kekszeket, sósat is édeset is, gesztenye rudat, ropit, szereti a tápszert, szóval próbálok a kedvére tenni. Nyilván azért van mit tanulnom. De most megint ott tartunk, hogy annyi gyógyszert kell szednie, hogy a külön étkezésekre nem is kell gondolnom, hiszen jóllakik azokkal. Hát én már nem bánom, csak gyógyuljon meg gyorsan.

Betegség, mosás, Valentin-nap

Szegény Milánkám beteg lett. Valószínűleg megfázott, mert taknyos meg köhög, de nem lázas. Igaz, néha a légzése egészen hasonlít Darth Vader jellegzetes hörgésére, de egyelőre bízom benne, hogy csak a felszakadó váladék miatt. Mindenesetre feszülten figyelek és lesem, mert ha csöppnyi változás is beáll az állapotában természetesen negatív irányba, akkor hívom is ügyes, aranyos dokibácsinkat. Bár szegény néha már biztos kíván engem valahova, mert szoktam nyaggatni a nyűgjeimmel. Dehát kihez forduljak, ha nem hozzá? Remélem nem lesz semmi baj. 

Ma megint rá kellett, hogy jöjjek, milyen apró dolgok milyen hatalmas örömet tudnak okozni. Az örömöm tárgya, hogy mostam. Azaz ki tudtam annyi ruhát mosni, hogy nem járok térdig a szennyesben. Ugyanis kedvenc szomszédasszonyom (esküszöm meghálálom majd valahogy) adott kölcsön egy szárítót, így igencsak megnövekedett a teregetési kapacitás. Igaz, most inkább egy üzemi mosodára hasonlít a lakás, de sebaj. Imádom az öblítő illatát, meg azt is, mikor átjár minden zugot. Gondolkodtam azon is, hogy kibérelem a szomszéd lakást, és azt rakom tele szárítókkal. De tényleg, fogalmam sincs, hogyan tudnám utolérni magam. Jelen pillanatban úgy áll a helyzet, hogy egy szárító roskadásig pakolva a nappaliban, egy a gardróbban, egy pedig (ez az áldásos kölcsöncucc) Dorina szobájában. Végülis egy füst alatt a párásítás is meg van oldva. Amúgy meg kislányom annyira örült, hogy az ő szobájába is került egy, hogy egész délután ott táborozott alatta. Még enni is ott akart, persze az anyai decibel megtette hatását, és gyorsan letett róla. :D

Ma nincs itthon a férjem, úgyhogy leírom a meglepijét. Mert egyébként mindig ő szokott a meós lenni blog-ügyben, mint egy kisgyerek, alig várja, hogy felolvassam, de ma egyedül vagyok. Szóval: tudom, hogy közhelyes meg slampos, de szív alakú tortát sütök neki. (ez tőlem nagyon nagy szó, mivel közel nyolc éves együttélésünk alatt talán négyszer sütöttem tortát, ez a nagymama reszortja). Férjecském kedvence a fekete torta, úgyhogy az alapja valószínűleg az lesz. Aztán még valamilyen jó kis krémet ki kéne találnom, ami illik a tömény csokis alaphoz. A tetejére gyümölcsöket és cukormázzal írt és formázott díszítéseket képzeltem el. Persze olvasztott csokibevonatra - ezt majdnem elfelejtettem. Mondjuk a piros eper talán ízléses lenne. Aztán: mivel imádom az illatgyertyákat, abból is lesz bőven, hangulatnak. Meg elképzeltem egy sk gyártott képeslapot szerelmünk gyümölcseinek fényképével, melyben megköszönöm őket neki. Hiszen bármennyire is szentimentális és csöpögős, valóban őket tartom életem legnagyobb ajándékának, amihez drága szerelmemnek nem kevés köze volt - már ha az emlékeim nem csalnak ;))) Hogy lesz-e még meglepetés neki, lesz-e időm rá, azaz úgy zusammen kapacitásom, akkor biztosan kitalálok még valamit. Bár úgy gondolom, számunkra az is ajándék lesz, ha egy kicsi időt együtt tölthetünk, csak egymással törődhetünk.

Iskolanyitogató

Hihetetlen változások történnek majd nálunk idén szeptemberben. Drága elsőszülöttem, Bencuskám elmegy iskolába. Te atya ég, hiszen még csak most lettem anya, még csak most ringattam a karomban! Minden egyes alkalommal, mikor belémhasít ez a tény, komoly izgalom fog el, meg félelem. Nem lehetne egy kicsit lassítani az időn? Annyira rohan. Annyira élvezném még a pillanatokat. 

Dorinám meg oviba fog menni. Már nagyon nagyon készül rá, "nagy" akar lenni, nagy óvódás. Reggel ennek hangot is adott. Így történt: reggelire egy hatalmas szelet májkrémes kenyeret megevett. Persze mikor már a fele elfogyott, onnantól minden második falatnál meg kellett nyomkodni a hasát, hogy ő már mennyit evett, hiszen folyamatosan lökte az itinert: Anyuci, nyomd meg a hasam, milyen kemény! :D Merthát ugye, mit hall a gyerek: edd meg szépen, attól nősz nagyra! Hát ez kellőképpen rögzült is.  A reggeli befejeztével elindultunk a piacra (kezdek aggódni, azt hiszem, kilométer hiányom van, hogy ennyit megyek - a férjem már utál is érte) szóval elindultunk, és egészen addig nem volt baj, míg le nem parkoltam hazaérkezvén a ház előtt. Mire a kisasszony kifakadt:

- Hát nem az oviba megyünk? De én az oviba akarok menni, hát nagy vagyok!!! Sokat reggeliztem!

Délután ismét Iskola-nyitogató foglalkozáson voltunk a leendő sulinkban. Beni nagyon ügyes volt, jelentkezett, okosakat válaszolt, gyönyörű bohócot csinált, szóval ma extra-extrán teljesített. Sőt, az első alkalommal tanult német dalt egyedül ő tudta szinte tökéletesen énekelni-táncolni, az én nagy büszkeségemre! Egy nagyon édes megnyilvánulása is volt, amit megmondok őszintén, meg is értettem, hiszen férfiember forma, vagy mi:

Tanárnéni megkérdezte, mi az a jármű, amivel télen szívesen közlekednétek (nem autó)?

Az összes kisgyerek kapásból rávágta, hogy a szánkó (a kérdés apropója az volt, hogy ezután tanultak egy szánkós verset), Bencus meg felállt, és közölte: HÓTOLÓ! :D Hát, az én (finoman szólva) kényelmet szerető fiamtól nem is várhattam mást :D

Este nyugtáznom kellett, hogy mégsem olyan jó Beni szobájában az én kis kinyithatós-fektethetős-lábtartós fotelem, mivel meseolvasásnál majdnem elaludtam benne. Valószínűleg megelégelték a gyerkőcök a túl nagy szüneteket a mesében, meg biztosan furcsa volt, hogy anya mennyire bólogat, így először csak Dorina, majd Bence is az ölemben landolt. Így már eléggé érdekes művelet volt ez az esti szertartás, ugyanis hol Bence válla fölött, hol a lába alatt próbáltam kibogozni a betűket, annyit helyezkedett, tollászkodott. Végül megunta ő is, nyilván sehogyan sem volt kényelmes, és befeküdt az ágyába, onnan hallgatta meg a mese végét. Persze jutalmul, mert olyan nagyon okos volt, még plusz egy verset is elolvastunk, ami pont illik az én iskolába készülő kisfiamhoz (Csitt meg én). Az este zárásaként mindkettő megkapta az éjszakai innivalóját, meg az anyai "szeme-puszikat", amiktől szép lesz az álmuk. Remélem, valóban békés, nyugodt éjszakájuk lesz.

Köszönet, gyerekek, csontkovács

Tudjátok, nagyon-nagyon hálás vagyok nektek, tulajdonképpen "csak" azért, hogy itt vagytok. Köszönöm a sok szép hozzászólást is, igazán nagyon jól esett. Az a rossz, hogy nem tudom nektek elmondani, mit jelent ez nekem. De talán érzitek. Nem véletlenül szentelek ennek már többedszer pár sort, hiszen fontosnak tartom, hogy megköszönhessem. Remélem, sokáig itt lesztek velem :D

A mai nap is rohangálósra sikeredett. Elmentünk abba az áruházba, amelyik megkapta idén azt a szép díjat a magyar termékek forgalmazásáért (:DD), szóval oda, és bevásároltunk Miluskának csupa laktózmentes cuccot. Hú, hogy ez a GesztenyeMarci milyen finom! Mondja ezt olyan, aki nem igazán szereti a gesztenyemasszát. Magát a gesztenyét imádom, de massza formájában már nem barátom annyira. Szóval anyai meó után megkapta manó, és hát nem túlzok, ha azt mondom, hogy két falat volt a túrórudi nagyságú (küllemüket tekintve ikertesók) Marcika. Én olyan boldog voltam, hogy egy imádott dolog már kompenzálva van. A szója joghurt viszont már nem jött be neki annyira. Na majd más ízzel is megpróbálom. Holnap doki, úgyhogy talán egy pár infóval megint okosabb leszek. Meg a labor-eredmény is meglesz. 

Alig vártam, hogy a fiúk felkeljenek a délutáni alvásból, hogy mehessünk Doruskámért. Még a bizonyos kisdolog elintézésére is majdnem nem kaptak időt, olyan gyorsan összerittyentettem magam, aztán meg pironkodtam egy sort. Jól van na, ha egyszer annyira hiányzott a kicsi lányom :D Meg is kaptam a jussomat, mert hatalmas nyakba ugrással és öleléssel várt az én kis hercegnőm. Aztán történt az, ami leírhatatlan, ami csodálatos: meglátva Bencét hatalmas ugrással rajta termett, elborultak, de a földön fekve ölelték egymást percekig. Én nem tudtam odébb menni, sem szólni, csak néztem őket, és hihetetlenül boldog voltam. Talán nagyon jó testvérek lesznek.

Még egy dolgot lejegyzésre érdemesnek tartok, mert elég muris. Az történt, hogy álmodtam az éjjel. Igaz, szörnyű rossz éjszakám volt, de abban a pici időben, amit alvással töltöttem, hát még akkor is hülyeségeket álmodtam. Méghozzá azt, hogy összetört egy csontkovács. Hogy ez honnan jött? Hát onnan, hogy a bálban a tombolán nyertünk fejenként egy ingyen csontkovácsolást. A dolog maga funkcióját és hatását tekintve nagyon szuper, de az eljárás... na attól nem vagyok nyugodt. Nekem ehhez már volt szerencsém, és igencsak vegyes érzelmeket vált ki belőlem a mai napig. A helyzet az ugyanis, hogy sohasem voltam egy hajlékony típus - és most nagyon diszkrét voltam. Leginkább örültem, ha nyújtott lábbal és egyenes háttal meg tudtam ülni. Na persze, hogy ráhajoljak a lábamra? Az már sehogyan sem ment. Egy centicskét sem. Ebben a pózban még levegőt venni sem tudtam, mert már akkor is hanyatt borultam. Szóval az én gumi testemmel amit műveltek, hát apám... Az a rész, amikor a sarkammal a fejem búbját kopogtatták, az úgy nagyon mély nyomot hagyott bennem. Meg amikor hason fekve, oldalra kinyújtott kézzel azon küszködnek, hogy a hátad mögött tapsikoljál, szintén nem lett a szívem csücske. Persze jól kisarkítva, egy kicsit karikatúra jelleggel írtam mindezt, de el tudtok engem képzelni, amint az én szuper merev izmaimmal hajtogatni próbálnak? Meg az is biztos, hogy amikor a gerincemet akarta kiropogtatni a drága "doktorúr", benne maradt a nyomom az ágyban, az tuti, akkorát nyomott rajtam. Ja, laza könnyed takaró-mintavétel orrmélységből... Huh. De akkor is elmegyek. Mert a Tiszában nincs annyi kanyar, mint az én gerincemben, úgyhogy valamit kell kezdeni vele, de még gyűjtögetek egy kis lelkierőt.