Azt hiszem, kezd úrrá lenni rajtam a depresszió. Nem akartam ennyire belemélyedni, de most le kell írnom, ami a szívemet nyomja. Kezd felőrölni a nyomás és alig bírom már. A férjem januárban elveszítette a munkáját. Egy nagyon aljas és igaztalan indokkal (ahogy ez lenni szokott ilyen esetekben - a lényeg, hogy kellett a haver haverjának a melóhely), és még mindig nagyon nagy munkakeresésben vagyunk. Iszonyatos félelem és aggodalom van rajtunk, hiszen ő a családfenntartó, az én GYED-em nagyon kevés a megélhetéshez. És azt hiszem, nagyon finom voltam. Lassan kezdjük felélni a tartalékainkat, és egyre sürgetőbbé válik a pénzforrás. A probléma az, hogy nem tud a férjem idegennyelvet. Hatalmas tapasztalattal, 15 évnyi munkaviszonnyal, kiváló szaktudással rendelkezik (gépészmérnök), és nem azért írtam ezt, mert az én párom, hanem mert ez a való. És a szomorú az egészben az, hogy a telefon folyamatosan csörög, hogy nagyon jó az önéletrajza, pont ilyen szakembert keresnek, de idegennyelvű interjút vállal? Hát nem. Akkor nem kell. De miért? Hol élünk? Miért nem kaphat esélyt sem? Ő diszlexiás, így (aki ismeri ezt, tudja) sokkal nehezebben tanul nyelvet. De segítem én is, vannak jó sulik, de miből menjen tanfolyamra, ha keresete sincsen? Csak két hitel, hatalmas rezsi, nem beszélve arról, hogy a három csodálatos gyermekünknek is szeretnénk mindent megadni (ez a -mindent- nem azt jelenti, hogy szó szerint mindent, hanem minden szükségeset - na jó, meg még egy kicsit- de tényleg csak kicsit). Szóval szerelmemmel eljutottunk arra a szintre, hogy annyira feszültek vagyunk mindketten, hogy egymást marjuk. Nekem ugrik, én neki ugrom, a következő pillanatban meg egymást öleljük bocsánatkérések közepette, mert tudjuk, össze kell tartanunk. Csak együtt viseljük el. És a legnehezebb, hogy a gyermekek ebből ne érezzenek semmit. Persze próbáljuk azt nézni, hogy legalább együtt vagyunk, legalább most hosszú idő után egy kicsit egymással törődhetünk, egy kicsit család lehetünk. És nem tehetünk mást, bízunk Istenben. Eddig még sohasem hagyott cserben. Tudom, hogy most sem fog. Csak remélem hamarabb eljön a megnyugvás, minthogy megroggyanok a teher alatt. Sok nekem az, hogy elviseljem ezt, harcoljak a betegségekkel, védjem a szeretteim lelkét. Mert sajnos kell azt is. Mert nem törődömök és önzőek az emberek - tisztelet a kivételnek, szerencsére én többet is ismerek!

Na evezzünk vidámabb vizekre! Dorinám ma reggel elmehetett Bencussal az oviba. Na azt látnotok kellett volna. Kézenfogva sétáltak ki az ajtón, óvva-vigyázva egymást. Reggel meg mertem jegyezni Dorinának, hogy ha nem jön gyorsan öltözni, nem mehet az oviba, mire Bence odaszólt:
- Akkor én sem megyek, Dorka nélkül sehova sem megyek! - hát ez a testvéri szeretet, az igazi összetartás. Imádom őket (látjátok például ezekből merítek még mindig erőt). Az óvónénik mesélték, Bence tyúkanyóként őrizgette egész nap a kishúgát, vigyázta, leste. A csoportban meg csodaszámba ment a kislány, minden gyermek azzal fogadta anyukáját/apukáját: 
- Képzeld, itt van a Bence kishúga! - szóval volt élmény. Dorina csodálatosan viselkedett, nagy elégedettség fogadott minket, szót fogadott, eljátszott a kislányokkal, bőségesen evett a nagycsoportosokkal, beilleszkedett. Hihetetlen. Még nincs három éves (még két hét), és beilleszkedett. Feltalálta magát okosan - ezekkel a szavakkal éltek az óvónénik. Annyira boldogok voltunk. Bár meg nem nyugodtam annyira, mert ugye mikor ő megy oviba, Beni már nem lesz ott. De talán ennyivel is könnyebb lesz neki a beilleszkedés. 

Délután csajos nap volt, itt volt két kedves barátnőm is. Azt hiszem, rám fért, kicsit kizökkentett a búbánatból. Sütiztünk, dumáltunk, közben gyönyörködtünk a gyerekekben. Igaz, Milánka felé inkább aggodalommal fordultunk, mert szegénykém egyre jobban fullad. Ma voltunk orvosnál, hát megint egy hadseregnyi gyógyszert kaptunk. Persze antibiotikumot is - amit én annyira nem szeretek, de most belátom, hogy muszáj. A diagnózis: súlyosabb lefolyású hörghurut. Szegénykém még mindig Darth Vader, és egyre inkább tökélyre fejleszti, ami nekem már annyira nem vicces. És a bőre miatt is igencsak aggódom, mert már két hete kenem azzal a nyavalyás krémmel, és még mindig nagyon csúnya. Elmúlik, újabb és nagyobb jön. Pedig nem adok neki tejet, sem tejterméket. A szívem szakad meg sokszor, mert ha meglátja a sajtot, könyörög, de gyorsan próbálom áthidalni valami finomsággal. Vettem neki kekszeket, sósat is édeset is, gesztenye rudat, ropit, szereti a tápszert, szóval próbálok a kedvére tenni. Nyilván azért van mit tanulnom. De most megint ott tartunk, hogy annyi gyógyszert kell szednie, hogy a külön étkezésekre nem is kell gondolnom, hiszen jóllakik azokkal. Hát én már nem bánom, csak gyógyuljon meg gyorsan.