Tegnap elmaradt a bejegyzés, mert nagyon kemény napunk volt. Azt sem tudom, hol kezdjem. Milán már nagyon lázasan ébredt. Egész délelőtt csak ült az ölemben és nézett ki a fejéből. Nem evett semmit, de legalább teáztatni tudtam. Még a tápszert is elfogadta. Férjem elment délelőtt, gyerekek nem aludtak itthon (ezt egy jódarabig most befejeztük mert nagyon kikészített a hiányuk), úgyhogy kettecskén voltunk babával. Tíz körül, mikor jött haza a párom, el akart menni Bencusért, aki Seregélyesen volt anyukáméknál (Dorka meg anyóséknál), de elzárt tőle a természet. Útzár lett Fehérvár és Seregélyes között a hófúvás miatt, így Beni nélkül jött meg Krisz. Sebaj, gondoltuk, majd ebéd után elmegyek én. Meg is próbáltam, de nem jutottam messzire, még a városból sem tudtam jóformán kimenni, rendőrkocsi keresztben az úton, se ki, se be. Gyors zurück, kétségbeesés a köbön. Közben a rádió bemondta, hogy Dinnyés felé járható az út (még), úgyhogy hazajöttem a fiúkért, és nyomás. Picike ekkor már nagyon-nagyon rosszul volt. Meg is beszéltük férjemmel, hogy mivel beígértem Beninek a mozit, kirak minket, és elviszi Milánt az ügyeletre. 

Az út szerencsére járható volt, igaz, két méteres hófalak között kanyarogtunk, de odaértünk manóért. Gyors öltöztetés, irány vissza. Bence nagyon élvezte a hazautat, a hófalakat, meg azt, hogy épp egy markinca (markoló Beni szavajárásával) pakolászta az útra fúttttt hótömeget. Milubaba közben egy rátuszkolt husival a kezében elaludt. Próbáltuk rábírni, hogy egyen, már mindegy volt, hogy mit, így került a csibehusi a kezébe. Természetesen elfogadta, gondolta, akkor békénhagyjuk, és úgy, kezében a kajával elaludt. Nagyon nyomta a láz. Mi Bencussal kiszálltunk a plázánál, és azzal váltunk el, hogy ötre értünk jön apácska, mivel akkorra már tuti vége a mozinak. A film nagyon klassz volt, Beni hála Istennek csak ritkán fűzött fennhangon kommentárt hozzá, sőt, még mint valami szerelmesek, bújciztunk a film alatt. Mint amolyan sármos pasi, fogta és cirógatta a kezemet, meg néha ráhajtotta a fejét a vállamra. Olyan édi volt. Mikor a film véget ért, szaladtunk kifelé, gondoltuk, apácska már biztos vár. Sehol... Tíz perc várakozás és kezdődő kétségbeesés után felhívtam, hogy vajon merre jár. Közölte, a kórházban (!!!). Három orvos tanakodott Milán felett, hogy benn kell-e maradnia vagy sem. Megmérték a lázát, 39,5. Gyors szuri, aztán irány röntgenbe, meg laborba. Röntgen tiszta, labor jó, úgyhogy három órányi rohangálás és konzultáció után hazaengedték babát. Összeszedtük a gyerkőcöket, így teljes létszámban itthon kifújtuk magunkat. Még a fürdetés és antibiotikumozás után kaptam Milántól ajándékba egy nagy adag félig emésztett tápszert, ami csöpögött a hajamból, a pulcsimból, a gatyámból, és még a zoknim is szörcsögött. Úgyhogy fekvés előtt még egy szőnyegtakarítást meg hajmosást kaptam grátisz.

Ma reggel én ébredtem nagyon rosszul. Mindenem fáj. Azért nekiálltam a gyermekeimnek palacsintát sütni (kb. hatvan db sikerült, mert ez a mennyiség egy délután elkopik), csináltam keksztekercset, mert imádják a picinyek, meg megsütöttem a tortát. Igen,a Valentin-napi kedveskedésemet. Nem cukrászdai minőség, de örömet tudtam vele okozni, és úgy érzem, tőlem nagy teljesítmény.