Bőrbajok - mi ez???

Mostmár biztos, hogy nem atópiás dermatitisz. Ergo: holnap ismét orvost látogatunk. Az utasítás az volt, hogy a pirosan pöttyös bőrfelületet (ami akkor még csak a bal karján volt) kenegessem, de szigorúan csak ott, és ha elmúlt, nehogy folytassam. Én szótfogadván bőszen krémeztem manó bőrét, ő meg hősiesen tűrte, sőt, izgalommal figyelte, mi történik. Ma estére már ezek a nyavalyás pöttyök átterjedtek az oldalára, hátára, fenekére, a jobb könyökhajlatában is teli van, és a jobb oldala is pöttyös már. Természetesen a hóna aljáig fel/elkúsztak ezek a mikezek. Félek, aggódom. Nagyon. Alig várom a holnap délutánt, hogy vihessem az én szeretett doktorbácsimhoz, remélem okosabbak leszünk. 

Hihetetlen, hogy egy alig három éves (úristen, egy hónap múlva három éves!!!) kislány mit tud produkálni. Az történt ugyanis, hogy édesen vonatozott amikor Bence rárontott és önkényesen elvette tőle az útjelző táblákat, amin persze arany hercegnő vérig sértődött. Bence megkapta a magáét apától, szokásos ész-osztás, mire Dorina odalépett: Bencse, ha játcsani akalsz vele kéld el szépen! Megéltetted? - és a biztonság kedvéért mégegyszer visszakérdezett: - Hm? Megéltetted? - és amikor én rákérdeztem, hogy ezt ő hogy gondolja, a válasz azt volt: - Anya, én csak tudni akalom, hogy megéltette! :D

Ma délután itt volt Beni régen látott kisbarátja játszani. Megint csak elégedetten nyugtáztam, hogy sikerült örömet szereznem a fiamnak - azaz rögtön két kisgyereknek, mert annyira jó érzés volt, mikor kinyilvánította maradni akarását a kisfiú. Úgyhogy rögtön abban maradtunk mi anyák, hogy ezt majd folytatjuk, azaz "kölcsöngyerek visszajár" mármint hozzánk. :D Aztán ha megjön a jóidő (csak jönne már), akkor már a játszótéren is lehet bandázni - a környéken lakó barátokkal is. Láthatóan olyan apró dolgok elegek ahhoz, hogy egy kisgyerek boldog legyen, és ha ezen múlik, én örömmel megteszem. Remélem, ez a kisbarátja sokáig megmarad Beninek, nagyon szeretem! Bár az is igaz, hogy ebben abszolúte nem én döntök. Mivel élénken élnek még bennem az emlékeim, kitartóan tartom magam ahhoz az elhatározásomhoz, hogy nem fogok beleszólni abba, hogy kivel barátkozik a fiam. Azaz remélem, nem hoz olyan helyzetbe, hogy bele kelljen szólnom. Persze ezek nagyon szélsőséges helyzetek, minden szülő rémei, azaz rémképei, de inkább nem is gondolok rá. Bízom a fiamban, és ezt éreztetni is próbálom vele. Elég okos ő és remélem elég törődő vagyok én, hogy jó ember legyen belőle!

Szeretetről, magamról

Úgy örülök, hogy egyre több rendszeres olvasóm van, és ilyen sokan olvassátok a blogomat! Nem is gondoltam volna, hogy ekkora sikere lesz! Köszönöm! :D

Ma kaptam kölcsön egy könyvet. Azt hiszem, érdekes és tanulságos olvasmány lesz. A címe: A teremtő önismeret. A bevezető szerint a lényege az, hogy segítsen megérteni, miért tartok ott ahol tartok, miért viselkednek velem úgy, ahogy viselkednek, megérteni a körülöttem lévő eseményeket. Hát mit ne mondjak, tartalmas gyermekkorom, és a nagyon intenzíven megélt mindennapok miatt nagyon felkeltette az érdeklődésemet. Hátha választ találok a bennem kavargó és már-már anarchiát okozó rengeteg miértemre. Néha vágyom arra, hogy már ne csak a kapott pofonokat éljem meg, hanem ezeket az emlékeket szeretném átformálni valami tanulságossá, valamiféle bölcsességé, úgy felfogni, hogy az a pofon egy iránymutatás, egy fontos része az életemnek, mely segített azzá válni, aki lettem. Mert talán nem lettem annyira rossz ember.

A következő fontos dolog számomra a könyvben rögtön az első csodálatos gondolat. Szeretet: Az érzés, amitől függ az egész életünk, és amiért létezünk. Minden, ami történik velünk, a szeretet-energiák minőségének függvénye." Hát ezért... Szóval ezért van az, hogy ennyire szívom magamba a szeretet minden cseppjét, és folytok meg mindenkit a sajátommal. A sok szeretetlen év miatt. Kompenzálni akarok? Lehet. De tudjátok, imádok szeretni, és végtelenül boldog tudok lenni minden egyes kedves szótól, öleléstől. Tényleg elég egy kis lelki ciróka-maróka, hogy egész éjjel vigyorogva aludjak. Mert jó, mert boldoggá tesz.

Viszont itt a másik véglet: nagyon-nagyon tud fájni, ha bántanak. Vagy ha azokat bántják, akiket szeretek. Sokan sokszor nem értik, hogy miért fájnak olyan dolgok, amiken más esetleg mosolyog, vagy csak legyint és továbblép. Nekem fáj, sírok, a lelkem is sír. Talán az én toldozott-foltozott lelkem nem bír többet. Talán a hátam már nem elég nagy több terhet cipelni. Nem tudom. De mint említettem, minden érzelmi dolgot nagyon-nagyon intenzíven élek meg, és mélyen belémhatol. Sokáig tipródok és gondolkodok rajta, hogy mi rosszat tettem, amiért ezt kaptam. Aztán elég egy kedves szó - a bántó után - és nem csak megbocsájtás jön, szeretet is. Mert igen, létezni nem lehet nélküle. Én nem tudok. Valahol az én létszükségleteim listájában ez ott áll, ahol a levegő, legalább annyira fontos.

Mai kalandok

Jelentem: atópiás dermatitisz. Kaptunk spéci, gyógyszertár által összekatyvaszolt krémet, készülőben. De közben böngészgettem is, és láttam, hogy erre a Halicar kenőcs is nagyon megteszi. Ha legközelebb ilyen lesz, tutkóra először ezzel próbálkozom majd. Most reméljük rendbe jön a pöttyedli, én rajta leszek az ügyön. Amúgy valóban, iszonyúan száraz lett az elmúlt két hét folyamán a bőrünk. Pedig a lakás eléggé párás. Ennek ellenére úgy fogy a testápoló, mintha ennénk. Nem győzöm kenni a gyerkőcöket. Dorika nagyon élvezi, persze, hiszen ez is olyan csajos kencés dolog. Hihetetlen...

Orvos után gyorsan futottunk  babával bevásárolni, mivel arany férjem közölte reggel, nincs mit enni (!!!). Persze közel nem volt ilyen tragikus a helyzet, csak épp már valóban fogyatkozóban volt minden. A lényeg: a bevásárló központban sikerült akkorát égnem, hogy azon gondolkodom, sohasem megyek oda többet. :D Történt ugyanis, hogy cirka egy óra alatt összevadászgattam mindent, pénztáros néni lecsekkolta, fizetnék, kártya elutasítva, oka: "egyéb hiba". Tehát pénz van rajta, de hihi, enyim, nem adom. Kértem a hölgyet, mégegyszer próbáljuk, hiszen tudom, megnéztem, bőven van rajta. Megint ugyanaz. Na tipli a bankautomatához, magassarkú csizmában szedtem a lábaimat, mert itt már kezdett kialakulni az adott pénztárnál a lincshangulat. Hát esküszöm, ha szemmel ölni lehetett volna, csak négyszer haltam volna meg. Szóval rohanás, tranzakció elutasítva. Ismét: tranzakció elutasítva. Nesze kártya, fogd meg jól.

Rikító arcszínnel, ami gyönyörű szépen illett a tűzpiros pulóveremhez, visszatipegtem, közöltem, nem tudok mit tenni. Félretették a cuccom (közte Milán félig megrágott zsömijét is) és ígérgettem, valahogyan egy órán belül itt vagyok a pénzzel. Akkor már a fejem duplájára dagadt a dühtől. Persze közben iszonyat nagy hóesés kerekedett, mondjuk szerencsére, mert annyira lenyűgözött a szépsége, hogy egy jó darabig elfelejtettem a dühömet. Amennyire tudtam, siettem a bankhoz, naná, hogy ott elsőre kiadta a pénzt. Nyilván rendszerhiba (volt már ilyen) és nem működött a kommunikáció. Vissza autóba, sietve, de óvatosan igyekeztem a már egyszer megvásárolt és lecsekkolt cuccomért. Miért is ne, arany kispasi úgy döntött, neki tökre elég volt a napból, de legalábbis a délelőttből, és édesen elaludt. Á, gondoltam, úgysem tart öt percnél tovább és jó meleg volt a kocsiban akkorra, rázártam az ajtót, én meg futottam bevásárló kocsiért. Hát esküszöm nem hiszem el, ha nem velem történik, nem kellett a kocsiknak a százasom. De annyira nem, hogy az összesbe beledugdoztam, egyik sem akarta megkajolni. Futás vissza kocsihoz, másik százas. Na ez már oké. Pénztáros néni széles vigyorral már várt, betessékelt a sorba. Természetesen az előttem álló csak a fél áruházat vásárolta fel, az öt percből 25 lett, mire sorrakerültem. Ismét gyors csekkolás, közben néni elmeséli a fél életét. De végre kifizethettem, elhozhattam amit vásároltam. Immár diadalittas vigyorral toltam ki a kocsimat az autóhoz. Mostmár csak a hazautat kell túlélni és esküszöm, ma már ki sem teszem a lábam. Szép lassan gurultam át a városon, persze senki nem sietett. Csak egy fehér opelos "agyilag nem minősítem" srác gondolta úgy, hogy tök jó ralipálya a közút, és minden egyes kanyarban illetve körforgalomban driftelgetett. Tisztes távolban követtem, én szerettem volna egyben hazaérni. Sikerült is. Mire lakásba felértünk, baba felébredt, és most úgy gondolja, mára be is osztja az autózás alatti pihenését. Sebaj, kibírjuk valahogy.

Csak ugye túl vagyunk Benussal az éjszakai együtt alváson a nappaliban. Teli vigyorral, egyfolytában bújcizva feküdt az ágyon, annyira boldog volt. Csak azt nem tudom, a lottó ötös miért nem tud úgy bejönni, mint ahogy megjósolok dolgokat - jelen esetben azt, hogy nem lesz könnyű éjszakám. Hát nem volt. Firgés-forgás, láb a hátban, majd a hasban, aztán az egyik oldalra fordulásnál akkorát kaptam a képembe, hogy úgy szikráztak a szemeim, hogy világított a nappali. Aztán keltem arra, hogy annyira bújik, hogy a fejével átrendezte a bordáimat. Szóval most nem vagyok a fittség mintaképe. Nem baj, majd ma éjjel kialszom magam (remélem). Amúgy meg nagyon megérte így is, hiszen hosszú-hosszú percekig csak nézegettem én gyönyörű kisfiamat, ahogy aludt, és közben ezerszer hálát adtam a Jóistennek, hogy ilyen csodálatos gyermekeim vannak...

Farsangra készülve

Azzal kell kezdenem a mai blogomat, hogy boldog vagyok, hogy vannak még olyan emberek, akik ismeretlenül képesek kedvességet adni, az ember lelkéig hatolni. Hogy ebben a materiális és önző világban vannak olyanok, akiknek igenis fontos az, hogy a másik hogy érzi magát, nem sajnálja a kedves szavakat, a támogatást. Hogy ismeretlenül és látatlanul is képesek adni, szeretetet sugározni. Örülök, hogy magam körül tudhatlak benneteket.

Ma nagy-nagy jelmezgyártásban voltunk. Beni kitalálta, hogy ő páncélos lovag lesz. Előkerült a régóta rejtegetett hatalmas doboz, meg a nemrég vásárolt alufólia hegyek. Na ebből sikerült annyit vennünk, hogy nem csak egy lovag, hanem egy egész hadsereg készülhetett volna belőle. Álmodoztam is, hogy csatarendbe állnak és gyönyörűen kitakarítják a lakást, némelyik a tűzhely mellé áll, egyesek teregetnek... Na felébredve: miután kinevettük magunkat, hogy az alufólia-gyár biztosan áldja most a nevünket, kiszerkesztettük-vágtuk-ragasztottuk a hősi páncélt. Kard is készült, az ám a nem semmi. Majd farsangkor rakok fel képeket, addig a jelmezeket lakat alatt őrzöm. Ahogy a gyermekeimet ismerem, a holnapot sem érnék meg. A kard nagyon szuper lett, a páncél még kezdeti stádiumban van. Kész a hasa-háta, de még kell válvédő és sisak, no meg címert gyártok a pocakra. Elképzelés az van, csak sikerüljön is olyan szépre megvalósítani.

Dorina pillangó lesz. Neki is megvettük a kartont a szárnyhoz, meg a csillámot a díszítéshez. Olyan nagyon macásra akarom csinálni, mint amilyen ő maga. Amúgy pont ezzel a macáskodással, nőciskedéssel kapcsolatban nagyon sokszor eszembe jut, hogy ez mennyire nem tanult dolog, abszolút genetika, azaz konkrétan x kromoszóma. Csak azt nem tudom még, a fejére a kis csápokat hogyan fogom odaerősíteni. Hajpánt oké, van is a jelmezhez illő, de hogy ahhoz rögzítve állva is maradjanak a kis csápocskák, na ez a talány. De megoldom, számomra nincsen lehetetlen. Aki jól ismer, az tudja... Így van, csajok??? :D:D

Amúgy valami furaság van készülőben. Milán karját (csak a balt!!!) ellepték a kiütések. Calcimusc betolva, anya megrémülve. Láttam melegkiütést, ételallergiás kiütést (ez egyébként pont így néz ki), de mindkettőt hamar orvosolni tudtam. Tegnap már kapott Calcit a manó, ma is, de kiütések szaporodnak. Várok holnapig, még reggel kap egy fél ampullát, ha nem múlik, megmutatom egy szakembernek. Azaz: irány az ügyelet. Dorina is pöttyös, de ő jóval kevésbé. Nem értem. Természetesen jött a leltár, mit ettünk, mikor ettünk, semmi allergizáló. Tényleg semmi. Fogalmam sincs mitől lehet. Számba vettem a mosószert, öblítőt, tisztítószereket, mindent, de még mindig nem jutottam semmire. Lehet, hogy nem is allergia? De akkor mi? Remélem hamar elmúlik.

Mammkának

Most még muszáj írnom. Bár mára már nem terveztem, valami nagyon megmelengette a lelkemet. Drága Mammka! Észrevettem az ajánlást a blogodban. Annyira aranyos vagy! Szeretném neked megköszönni - és a kedves szavakat is, hiszen nem kell mondanom, ettől gazdagodik leginkább az ember. Nagyon-nagyon szépen köszönöm neked! Puszi!

Esti szertartás

Reggel arra ébredtem, hogy hull a hav :D Nem is emlékszem mikor volt utoljára ekkora telünk. Az elmúlt három évben azon nyavalyogtam, hogy még csak egy pici hógolyót sem tudunk gyúrni, most meg eláraszt bennünket a fehér lepedő. A szépségét imádom, csak ne lenne annyira hideg...

Az esti fektetésnél elgondolkodtam, hogy ez az alvás dolog mennyi mindenre gyógyír! Én, gonosz anyuka állandóan ezzel magyarázok mindent a gyerekeknek. Ettől megnőnek, vidámak lesznek, begyógyul a seb, szépülnek, elmúlik a hasfájás, stb. Persze mindezt nem élből, csak azután, hogy Beni kijött a nagydolgát elintézni (mert ez mikor máskor érne rá, mint fürdetés és fektetés után), kétszer kért inni, már négyszer fájt a ma a térdét lízingelő pici seb, meg már legalább egyszer félt is. Na ez utóbbira nem az alvás a gyógyír, hanem a töménytelen mennyiségű plüss állat, az ajtó mellett vigyorgó plüss virág, az éjjeli lámpa, a kép a falon, és a jó meleg takaró. Ja, meg az ágyba pakolt három plüss maci. Mert mind kell, csak csapatban győzik le az áloműző rémeket.

Bezzeg a kicsik. Őket kettőnél többször nem kell győzködni, náluk az elalvás nem mumus. Nem értem Benit. Talán attól fél, hogy lemarad valamiről? Hogy történik valami életét jelentősen befolyásoló momentum, amit ő nem tapasztalhat meg élő egyenesben? Vagy talán nélkülünk nem akar lenni? Ezt orvosolva mondjuk holnapra beígértem neki egy együtt alvást a nappali kihúzható ágyán. Akár minden este megtenném, ha erre lenne igénye, csak ne úgy aludna, mint a ringlispil. Hol két bordám töri el, hol belelép a hasamba, de volt már olyan, hogy a könyökét a számból szedtem ki. Szerencsére a fogaim túlélték. Néhány könnycseppet azért elmorzsoltam a fájdalmat megtisztelve...

Ismét a suliban

Jól indult a nap. Beni egész sokáig aludt, így élt bennem a remény, hogy ha még délután sikerül ágyba tömködni, akkor a sulis program alatt nem lesz gond. Alvás megvolt, de az idétlenség is. Hát produkálta magát rendesen. Esküszöm front jön. Akkor ilyen. Bár lehet, hogy csak én élem meg mostanság nagyon érzékenyen a dolgokat. Lehet, hogy ez annak a hatása is, hogy az elmúlt napok (hetek???) történései túlságosan a felszínre hozták a gyermekkorom sérelmeit. Pedig rövid időn belül többször is ömlöttek a számból a szavak, és mondtam és mondtam és mondtam, hátha könnyít a lelkemen, de csak nyomaszt. Miért most? Történni fog valami? Ez valaminek az előjele? Nem tudom. A lényeg, hogy az illetékesre is sikerült délután rázúdítanom a lelkem fájdalmát. Azaz az egyikre. De ő majd elmondja a másiknak. Huh, nem egyszerű ez, de talán elindult valami, ami segít összeszedni lelkem darabkáit. Kriszti, azért a délelőtti lelkizés nagyon jó volt ám!!! Most neked is van mit feldolgozni :D:D:D

Szóval ismét suli. Hát ilyen klassz tanítónéniket! Úgy érzem, nagyon jó helyen lesz Bencuska. Megmondom őszintén, nekem fel sem tűnt, hogy másfél órát ültünk ott és figyeltük az aprónépet, akik lelkesen csinálták a játékos feladatokat. Ó Istenem, de gyorsan megnőttek! És milyen okosak! Benikém is hősiesen gyártotta a lapos hóembert - esküszöm elgondolkodtam, hogy ezt a kivitelt szabadalmaztatom! Ja, és olyan édes Mikiegér-sapit (szintén szabadalom) gyártott neki, hogy úgy gondolom vitrinben lesz ennek is a helye. Azt hiszem, lassan új szekrénysort kell vennünk a relikviáknak. :)) De nem baj, csak így tovább manó! Anya nagyon büszke rád!

Azt hiszem Dorina most kerül a dackorszakba. Ő egy nagyon simulékony, szófogadó, csodálatos kislány, viszont most egyre többször lázadozik. Leginkább az öltözködés ellen. Ha szólok, jöjjön öltözni, elmegy, meg sem hall, ha odaviszem a ruhát, leszorítja a lábát, nem engedi hogy öltöztessem. Egy alkalommal még meg is jegyezte: nem tárgyalok veled! És most nem tudom, hogy kerekedjek ezen felül. Büntessem? Vagy csak hagyjam, majd megunja és elnövi? Nem tudom, nem tudom, nem tudom. Azért szerencsére az ő érzéseire lehet hatni, és ha azt érzi, bánatos a lelkem, rögtön cirógat és nagyon szeret. De ez meg nem zsarolás? Nem akarom őt sem megbántani, sem kihasználni. Legfőképp, hogy ilyen lelkülete van. Tudom, én hogyan éltem meg a lelki bántalmakat kicsi korom óta, és nem akarom, hogy ő is életen át tartó hegeket cipeljen. Ahogy egyik gyermekem sem. Bízom benne, vagyok ehhez elég jó anya, elég jó ember, és tudok nekik eleget adni. Remélem így van.

Legkisebbem meg előlépett mini cirkálóvá. Hát ahogy ő tudja szendi apró lábacskáit, az ám a nem semmi! Annyira mulatságos, mikor még néha előjön belőle, ahogy tanult járni. Fal mellett, oldalazva. És ha nagyon belemerül a sétálásba, nem figyel, elkezd oldalazva tipegni. Hát az nagyon édi :D Imádatosan cipeli kis pelenkás popóját. Egyébként állandóan az egyik Tom és Jerry epizód jut eszembe, amiben a Jerry befogad egy kis árvát, aki állandóan éhes, mindent felfal. A fiam is ilyen. Mármint haspók. Állandóan ennie kell. Jó jó, hogy most van növő félben, na de reggel nem puszival ébred hanem azzal hogy "mámmám" és benyom két banánt. Aztán némi keksszel le kell szorítani, azután jöhet a folyadék. Ami legalább két deci legyen, persze egy szuszra, annál alább nem adja. Nem azért, nem sajnálom én, dehogyis, de kérdem én: hova fér???? Mert a fülén nem jön ki, az tuti, figyeltem!