Ma sikerült eljutnunk bőrgyógyászhoz. Jóformán még le sem vetkőztettem a manót, kibökte az orvos: ekcémás a gyermekem, ez bizony atópiás dermatitisz. Elfogadtam, ismét gyógyszertár, ismét krém. Ezúttal szteroidos. Tényleg nincs más megoldás? Viki, te vérprofi vagy, előbb tudtad, mint az orvosok, mi a baj. Köszi. Ha tudsz csodaszert, várom nagyon a hasznos infókat! Nagyon hálás lennék... Bocsássa meg a világ, de magától a szótól, hogy "szteroid" frászt kapok. Alapjában véve sem vagyok gyógyszerpárti (persze itt meg kell jegyeznem, hogy a muszáj nagy úr), sokkal jobban pártolom a természetes gyógymódokat, ezt követi a homeopátia. Ezeket sokkal szívesebben használom, és megmondom őszintén jobban be is vált. 

Arany kicsi lánykám megint odamondott. Nem is akármilyet. Az volt az eset, hogy épp kanyarodtunk ki egy lakótelepről, és a szemben lévő autós úgy gondolta, pont elfér ő is, igaz, az ujjam már nem tettem volna be a két kocsi közé. Megjegyeztem a szerelmetes férjemnek: - Láttad? Majdnem belénk jött a Subaru! - Dorinám nagyon félrehalott valamit, mert visszakérdezett: - Mi anya? Szopó ló? :D
Na délután Bence is hozzátette a magáét. Hatalmas dialógusunk volt. Ballagtunk az utcán anyósomék felé és állandóan a sapkáját húzkodta. Miközben megigazítottam, megjegyeztem neki: 
- Kisfiam, akinek menyasszonya (!!!!) van, az legyen jólöltözött! - mire ő: 
- De anya, tényleg, tudod hány gyerekünk lesz? 
- Na mennyi kisfiam? 
- Hát nyolc!
- Húha, akkor sokat kell tanulnod, hogy jó munkád legyen és sokat keress!
- De anya, nem gondolod, hogy én megveszem a nyolc kiságyat! Majd megcsinálom!!!!! Fából! :D:D:D
Én ismételten rácsodálkoztam arra, hogy micsoda hatalmas és tiszta logikája lehet egy hat éves kisgyermeknek. És bármily egyszerű és egy felnőtt számára nem jelentőségteljes dolog az, ami az ő kis agyában megszületett, én mégis végtelenül büszke vagyok rá. Hihetetlenül nagyon. És bár nagyon érzelgős tudom, de úgy érzem, nem tudom elégszer mondani, hogy mennyire boldog vagyok, hogy ők itt vannak nekem.

Ebből kifolyólag jutott eszembe egy minap olvasott cikk, hogy egy pár két éve történt házasságkötésükkor megállapodtak, hogy nem lesz gyermekük. Most a feleség másképp gondolja, és úgy érzi, mégis szeretné tovább adni valakinek az életét. A férj azonban közölte, hogy nem hajlandó egy húsz-harminc éves felelősséget felvállalni. Úristen! Mondjátok meg, tényleg van aki csak ezt veszi észre? Mert igen, valóban nagyon sok lemondással jár egy gyermek, és a legnagyobb felelősség, a legnehezebb hivatás, de a legszebb is. Mástól nem kapjuk meg azt az őszinte és tiszta szeretetet, amit ők adhatnak, máshogy nem élhetnénk át azt a csodát, ahogy általunk, a kezünk által válik emberré valaki, hogy megtapasztalhatjuk, mennyire voltunk jók vagy rosszak, ahogy felépítettük benne a világhoz, a túléléshez, az élethez szükséges várat és csak rajtunk múlik, hogy ez mennyire stabil lábakon áll. És hogy még a realitás talaján is maradjunk, mi anyák élhetjük át a természet legnagyobb csodáját, ahogy két pici sejtből - magunkból - alkotunk egy pici embert. Ilyenkor szoktam nevetni azon, mikor egy férfi közli, csináltam egy gyereket! Nem, drága, te nem csináltál, félórát vigyorogtál és adtál egy sejtet, abból ÉN csináltam kezet, lábat, orrot, szájat, hasat, hátat, stb. Szóval kisembert. Na igen, így van ez. Javítsatok ki, ha tévedek. Hát meg lehet fosztani egy nőt ettől? A gyermekvállalás csodájától? Ugye nem?