Jelentem: én vagyok az erősebb, legyőzöm a gyerekeim betegségét, mindegyik egyre jobban van. Délután már lázuk sem volt. Sőt, mintha a köhögés is hagyna alább a nagyoknál. Hihetetlen ölre menő küzdelmeket vívunk Mr Bacilussal, és időnként, mikor a fáradtság a tetőfokára hág nálam, úgy néz ki, győzhet, de újabb erőre kapok, hiszen ANYA vagyok, vagy miszösz, és kegyetlenül lecsapok! Előveszem bacigyilkos fegyvereimet, támadásba lendülök, és hol egy kis homeopátiával csapok le, hol a testgyertya végtelen erejével vetem be magam, de amíg csak tudok, keményen küzdök. Az én betegségemet olyannyira elfelejtettem a nagy harcoskodásban, hogy alighanem el is tűnt. A kínzó vesefájdalom meg torokkaparászás maradt, meg mintha néha köhögnék is, de nem vagyok benne biztos... 

Miluskám szerencsére már nagyon jókedvű. Olyan édes bújcikákat ajándékozott ma nekünk, mintha hálálgatná a gondoskodást. És újfent meg kellett állapítsam, hogy csodálatosan okos. Mindent megért és megcsinál. Pl. ledobálta az összehajtogatott és elrakásra váró ruhákat. Én szépen megkértem, ha ledobta, szedje össze. És apám, nekiállt, és mindet felrakosgatta az ágyra. Szemem szám tátva maradt. Aztán: kézenfogva húzott valahova (általában a konyha az úticél, állandóan éhes), mire én megjegyeztem, mostmár nem megyünk, mert itt az idő pancsizni. Erre ő: kiballagott a fürdőszobába, leült a zuhanytálcával szembe a kis fellépőre, és türelmesen várta, hogy utánamenjek, megcsináljam a vizet, és vetkőztessem. Hihetetlen, hogy minden szót, minden mondatot megért és akként cselekszik. Sokszor elgondolkodom, hogyan gondolkodhatnak ők. Mi járhat a még oly csekély tapasztalattal rendelkező agyukban. Sokkal-sokkal többre képesek, mint azt az ember gondolná. Legalábbis én. Ja, és este kimondta azt is apának, hogy pápá. Aztán többször sem, mert annyira boldog lett, hogy örülünk és körbeugráljuk, hogy egyfolytában csak vigyorgott. Mostmeg már az igazak álmát alusszák angyalkáim. 

Ma drága amplik szomszédom elment szülni. Hát esküszöm, úgy izgulok, mintha minimum én mentem volna. Délután, mikor elvittem orvoshoz, a nőgyógyászati váróban annyira elkapott az érzés, hogy én MÉG át akarom élni az életadás csodáját. Annyira vágyom arra, hogy az életben csak még egyszer egy kicsi életet gondozhassak már a pocakomban is, hogy érezzem a fészkelődését, hogy tudjam, ő egy belőlem létező kis csoda. ANNYIRA SZERETNÉM! És csak néztem a hasam, és ellentétben az egy-két héttel ezelőtti megnyilvánulásommal most ez jött ki belőlem, hogy: fúj, de lapos! A gömbölyű, az szép! Az igen! Apa, pumpáld fel!!! :D (ezzel viccelődtünk sokat, mikor lufinak hívtuk a pocimat, és ő volt a bűnös, mert ő pumpálta fel). Előjöttek azok az emlékek, hogy éjszakánként nagykifli-kiskifliben alszunk, de a terhességek alatt nagykifli-kiscipó lettünk (meg néha zsömle). És a szülésznőm intelmei ellenére nem győztem cirógatni, simogatni a hasamat, nem azért, hogy ellene tegyek, hanem egyszerűen nem bírtam megállni. Tudattalanul is odavándorolt a kezem és csak simogattam, simogattam, egészen belefeledkeztem a közvetett babaszeretésbe. Ó, Istenem, bárcsak mégegyszer megadatnék ez nekem!