Ballagás

Kérem szépen, túl vagyunk a ballagáson. Ne tudjátok meg, mennyit görcsöltem. Szerdán már tisztára lázban voltam, rakodtam, gondolkodtam (!!!), vásároltam, terveztem. Csütörtökön aztán nekiálltam főzőcskézni, meg alaposan előkészülni. Estére elhoztuk a vendégváró asztalt is, hogy elférjek :D. Pénteken délelőtt meg iszonyúan izgultam, hogy minden flottul menjen, ide-oda szaladgáltam, sütöttem, főztem, és valahogy semmi nem akart elkészülni, az idő meg csak rohant. Pár szál hajam megint kihullott pluszban :D Aztán végül mégis minden a helyére került.
Pénteken reggel, mikor bevittem a manót, olyan fájó volt, hogy utoljára lépi át óvódásként ezt az ajtót az én okos nagyfiam. Hiába van ott a tudat, hogy ősztől a kicsi lányom fog ide járni, ugyanazokhoz az óvónénikhez, de mégis, az én elsőszülöttem már iskolába megy. Kinőtte az édes kicsi ovis létet. És hogy ez az idő milyen gyorsan elment... Naná, hogy közben csak ők öregedtek :D
Pici meglepetéssel készültem az óvónéniknek, úgyhogy megkérdeztem reggel őket, hogy mikor mehetnék be átadni nekik, mikor mindhárman együtt vannak. Megkaptam az időpontot, én meg nyakam törve rohantam vissza, hogy meglephessük őket. Ez az ajándék pedig egy vers volt, amit ugyan én írtam, de segített a kisfiam is, tapasztalatai és élményei által. Édes volt ő is, ahogy hallgatta a végeredményt. Íme a vers:

Kicsi voltam még, alig három éves,
Tudásra, játékra, társaságra éhes.
Beléptem az ajtón, s ti fogadtatok,
Kezembe rögtön játékot adtatok.

Kati néni, lágyan simogattad a fejem,
És ha néha féltem, megfogtad a kezem:
"Nézd csak, Bencus, milyen szép autó,
Kolléga, ott akad még egy utánfutó!"
Ölelő karodban hamar vígaszt leltem,
És benned anyám helyett anyámra leltem.

Julika néni, játékra te tanítottál,
A földön vidáman mellettem te gurultál,
Hancúroztunk, nevettünk a tornaóra alatt,
Általad kaptam a vidám pillanatokat.
Sokmindenre bizony te tanítottál,
Köszönöm, hogy az életem része voltál!

Jolánka néni, tudom, értem sokat fáradoztál,
Az asztalra finom ebédet nekem te hoztál.
Mikor aludtunk, csendben betakartál,
S az álmunkra bizony mindig te vigyáztál.

Elszaladtak a szép óvodás évek,
De tudom, hozzátok én még visszatérek,
Szeretlek titeket, s nem feledlek soha,
Viszlát szék, asztal, viszlát Óvoda!

Hát ez volna. (magyarázat hozzá tartozik: Kati néni néha játékosan kollégának hívta a fiamat, azért ez a szó a versben). Szeretettel adtam, és szeretettel fogadták. Szép hátteret kreáltam a versnek a lapon, kinyomtattam és belamináltattam - hogy maradandó legyen. A reakció felülmúlta a várakozásaimat. Amellett, hogy hihetetlen sírásba torkollott a versolvasás, csodálatos szavakat kaptam. Egyik óvónéni mondta, hogy ő azt hitte, előző nap kisírta magát, mikor a ballagási csomagokat rakta össze, aztán jövök én, és most megint sír. És hogy ezek miatt a pillanatok miatt éri meg nekik ezt csinálni, és köszöni nagyon. És hogy nagyon meghatotta. A másik óvónéni pedig elmondta, hogy ez lesz az az ajándék, amit elrak, és majd öreganyó korában előszedi és olvasgatja, mutogatja. A dajka néni pedig könnyek közt ölelt... Hihetetlenül megható volt, és számomra feledhetetlen élmény. Persze megkaptam azt is csupa szeretettel tőlük, hogy három év múlva (mivel most kezd majd náluk a kislányom) ugyanezt várják tőlem. Mondtam, pont ezen gondolkodtam, hogy annak is majd pont ekkorát kell durrannia, és nem tudom, hogy menni fog-e. Erre ők: persze, hogy fog, van rá három évem, hogy kitaláljam :D Hát ez volt a mi megható és csodálatos pillanatunk, melyben elbúcsúztunk, ami azt hiszem, mindannyiunk számára szép emlék marad.

Délután csodálatos, humoros és tanulságos műsort láthattunk, hihetetlen fantáziadúsan, szórakoztatóan összerakva. Elámultam, hogy mire képesek ezek a pici gyerekek, és mire képesek az óvónénik, hogy ezt ki tudják hozni belőlük. Néha kacagtam, néha párát törölgettem a szememből, a lényeg, hogy nagyon-nagyon tetszett. A tömör tartalom: kalózok kincset lopnak, a hajós kapitány keresi, vannak horgászok, pelikánok, halak útközben, és végül rájönnek, hogy az igazi kincs a tudás. Nagyon jól éreztem magam a műsor alatt. Csak azt sajnáltam, hogy voltak olyan tapintatlan és faragatlan emberek, akik szégyen nélkül végig dumálták a műsort, nem törődve azzal, hogy mennyit dolgozott ez a aprónép, és mennyit dolgoztak az óvónők vele. Ha nem is érdekelte, legalább annyival megtisztelhette volna őket, hogy csendben végigüli. Na jó, nem mérgelődök ezen.

Mikoz hazajöttünk, Beni alig mert odamenni az új bicójához, nem merte elhinni, hogy az az övé. Itt állt a nappali közepén. Bebit meg győzködni kellett, hogy menjen, próbálja ki, üljön rá. Nagyon boldog volt. Kapott ezüst láncot kishajó medállal (ez volt a jele), amit a Pláza szuperakciós szülinapján vettem a szomszédasszonyom üzletében. Ezt azért írtam le, mert nem tervezett dolog volt, csak bementünk traccsolni, és muszáj volt körülnéznünk, és akkor megragadott ez a lánc meg a medál. El kellett hoznom. Csak az volt a rossz, hogy hosszú időt itt állt, dugdozva és nagyon nagy volt a kísértés, hogy odaadjam neki idő előtt. Persze néha elővettem, megnézegettem, gyönyörködtem, de mostmár ott díszeleg kicsi fiam nyakában. Hihetetlenül jól áll neki, a szép barna bőrén nagyon jól mutat.
Aztán kapott egy kulcscsomót. Saját lakáskulcsa lett, névvel ellátott kulcstartóval. Azóta is hurcolja. Nagyon büszke rá. Az utolsó ajándék pedig egy könyv volt, amit kifejezetten óvódai ballagásra nyomtattak, Búcsú az óvodától címen. Bejegyezhet emlékeket, képeket, és szép versek vannak benne.
Végül íme, az én ballagó fiam:

Árvíz

Alighanem nem kellett volna híradót néznem. Még most is folyik a könnyem, és nehezen tudtam megnyugodni. Iszonyúan fáj a szívem azok miatt a családok miatt, akik menekülni kényszerültek. Idősek, fiatalok, egy szívbeteg kislány a családjával együtt. Helyettük másfél méternyi víz költözött a házukba. Sokaknak egy élet munkáját mosta el az ár. Igen, vannak, akik talán újra tudják kezdeni, de rengeteg kispénzű, idős és nagycsalád van a menekülni kényszerülők között. Több ezer ember. Néztem, ahogy egymás hegyére-hátára rakott matracokon egy csarnokban tölthetik az éjszakát, hogy egyelőre kilátás sincsen arra, hogy családként élhessenek az otthonukban, és egyszerűen sírni kezdtem. Hogyan fogják egyáltalán ezt a traumát feldolgozni? Hogyan hozzák helyre, amit elmosott az ár? Hogyan építik újjá a jelzálogból felépített házukat? Istenem, ha mindenható volnék... Most mérhetetlenül szomorú vagyok...

Szülinap, ballagás és betegség

Csodálatos nap volt a tegnapi. Szülinapot ültünk, és egyszerűen elámultam, mennyi embernek eszébe jutottam. Annyira jó érzés volt. Kellemes telefonbeszélgetések, kedves sms-ek, e-mail üzenetek sora várt rám, de a legszebbre mégis az este sikeredett. Drága szomszédasszonyom csodálatos meglepetéssel készült számomra. Először is egy nagyon szép könyvet kaptam tőle, az a címe: mindörökké barátok. Remélem, úgy lesz. :D Sütött nekem egy csodafinom tortát, ami pillanatok alatt elkopott. Aztán jött a fénypont: meghívott magához, egy kis esti csevejre, miután lefektettük a gyerekeket. Hát ami ott várt engem: egy kád forró víz, körbe mécsesek, bekészítve nasi és innivaló, és hangulatos fuvola-zene szólt. És hogy ennek mi a jelentősége? Hatalmas. Ugyanis a mi lakásunkban nincsen kád, zuhanyzós. És pár hónappal ezelőtt megjegyeztem, hogy nekem borzasztóan hiányzik az, hogy egy órát áztathassam magam, mert nekem az előző lakásunkban mindig az volt a relaxációs helyem. Imádtam, És nekem valóban mérhetetlenül hiányzik. Ő ezt megjegyezte, és így akart nekem (nem kicsi) örömöt okozni. Sikerült. Még a párját is elküldte (a férjemmel iszogattak addig a mi lakásunkban), hogy még az se feszélyezzen, tökéletes hangulatban, nyugalomban ázhassak egy kád forró vízben. Mennyei volt. Csak még azt nem tudom, hogyan fogom ezt neki viszonozni. Hogy ő is érezhesse azt, amit én tegnap este. Mert - ha ő nem is hiszi el magáról - egy csodálatos ember, értékes és szeretetre méltó. Nagyon nagyon meghatódtam tegnap.

Közben utolért az érzés is, hogy hihetetlen gyorsasággal cseperedik a fiam. Nagyon bölcs meglátásai és mondatai vannak. Pár napja is olvasgatta az egyik áruház szórólapját, és meglátott benne egy klassz, öt az egyben lego-t. Odahívott, és azt mondta: Anya, nézd milyen klassz! Tudom, hogy szeretetből megvennéd nekem, de tudom, hogy most nincsen pénzünk. - ez volt az első alkalom, hogy ezt nem nekem kellett mondanom. Értette, tudta, és nyilatkozott. Nagyon jól esett a lelkemnek, hogy ilyen okos. Azért lesz ám neki meglepi, hiszen jövő héten ballag. Ott várja már az összeszerelt, csodálatos teleszkópos vadonatúj bicikli a tárolóban. Remélem, fog neki örülni. Apropó, ballagás. Rémisztő, hogy már a ballagási dal gyakorlása közben összeszorul a gyomrom és könny szökik a szemembe. Mi lesz velem a nagy napon? Fogok egyáltalán látni valamit a bepárásodott szememtől? Nagyon izgulok. Hát ilyen nagyfiam van nekem. Ráadásul már azon görcsölök, hogy hogyan fogom beosztani az időmet, hogy mindennel készen legyek. Annyi mindent szeretnék csinálni vendégvárónak, hiszen itt lesz az ünnepség után az egész család nálunk. Fura, mert a készülődést végig idegeskedem, még néha az is előtör belőlem, hogy mi a francnak kellett ezt nekem bevállalni, aztán amikor jönnek, és elismerően bólogatnak, ízlik és tetszik amit csináltam, na akkor már halálosan boldog vagyok, hogy készülhettem. Jah, nem beszélve arról, hogy minden egyes alkalommal rettegek attól, hogy elrontok valamit. Ez az én defektem. Ez pedig nagy nap lesz, nem lehet akármilyen, emlékezeteset kell csinálnom. Muszáj. Azt szeretném, ha a kisfiamnak szép emlékként maradna meg, ha érezné, minden érte, az ő öröméért van. Mert az a nap az övé lesz. Az én majdnem-iskolás nagyfiamé.

Közben Dorina dackorszakba lépett. Egyre többet felesel, ha valamire megkérem, nyüszög, hogy most neeeem, meg nem tudoooom, meg fájni kezd a hasa, és a többi.... Hát igen, az egyik végéére ért, most elkezdi a másik. Anya nem pihen. Anya küzd. De anya szeret küzdeni is, mert legalább van kiért küzdeni. Tegnapelőtt este elkapott az érzés, mikor Dorust öltöztettem pizsibe, aztán betakargattam, puszilgattam, hogy Istenem, de csodálatos, hogy ők itt vannak, és gondoskodhatok róluk! Még ha néha nehéz is, mert nincs megállj, nincs pihenés, nincsen azt-csinálok-amit-akarok, mégis oly csodálatos ez, mert miattuk, értük nincsen. Mert itt vannak ők, akikről gondoskodhatok, terelgethetek, akiket feltétel nélkül szerethetek, és ez minden fáradságot megér.

Pont emiatt változtatják pokollá az életemet a rejtelmes rohamaim. Már egy ideje nagyon rakoncátlankodik a szivem. Mentőt is láttam miatta belülről, és hiába lett rossz az EKG-m (amire simán rámondták már benn a sürgősségin, hogy döccent a mentő - én meg magyarázzam meg, hogy álló mentő nem döccen), szervi eltérést nem találtak, így nem kezelnek. Egy végtelenül kedves és lelkiismeretes doktornő épített rám holtert, ami ki is mutatta, hogy pitvari és kamrai melléütések is vannak, de mivel tűréshatáron belül (nem rohamos időszakban volt), ő sem tud mit csinálni. Viszont én borzasztóan érzem magam, mikor arra ébredek, hogy kiugrott a bal mellemen a szivem, elefánt ült a mellkasomra és nem tudok levegőt venni, zsibbad az összes végtagom. Rettegek ilyenkor. Három napja is este nagyon durva volt, és azon kaptam magam félálomban, hogy összekulcsolt kézzel imádkozom, hogy hadd lássam felnőni a gyerekeimet. Borzasztó. Most szedek fokhagyma-galagonya-fagyöngy drazsét, az valamit segít. De ez a rettegés és halálfélelem iszonyú. A mentős eset után jártam pszichológushoz, mert azt mondták, a fejemben van baj, pánikbeteg vagyok, ott kéne kezeltetni. Mindezt iszonyú lekezelő hangnemben. Persze visszaválaszoltam az orvosnak, hogy ha még szerinte szégyen is, higgye el, ha attól gyógyulok meg, simán elmegyek. Szerencsére egy hihetetlenül jó szakembert találtam, aki végtelenül kedves is, így a bizalom rögtön adott volt - ami nem utolsó egy pszichológiai kezelésnél. Több mint egy év "beszélgetés" után is azt mondta, hogy az én fejemben a múltbéli feldolgozatlan sérelmeken kívül semmi baj nincsen, tán kéne egy normális orvos után nézni. Normális orvost megtaláltam, de mint az előbb írtam, megállt ott a dolog, hogy most magamat kezelem. Pedig annyira szeretném már, ha ennek vége lenne. Az átvirrasztott éjszakáknak, a halálfélelemnek, a zsibbadásoknak - ennek az egész tortúrának. Borzasztó így élni.  Hogy ezeken az éjszakákon nem tudom, lesz-e holnap.

Egy nagyon szép vers

Ezt most olvastam, és nagyon nagyon tetszett. Talán mert egy kicsit magamra ismertem.

Pótvizsga a szeretetből

A Mester nagy iskolájában
Ma szeretetből pótvizsgáztam.
Tanítóm előtt remegve álltam...
Az első vizsgán én megbuktam
A tételt bár kívülről tudtam,
De a gyakorlatban előre alig jutottam.

Szeretem én, ki engem szeret,
Minden jó embert, akit csak lehet,
De az ellenségem?
Aki megrágalmaz, kinevet,
Ad mindenféle csúfnevet,
Gyaláz és megaláz engemet?

Ilyet nem tudok szeretni! Nem!
És ezt húztam ki a tételen,
,,Hogy az ellenségemet is szeressem!"
Szereted-e? - Kérdezte tanárom,
Az én Mesterem és Megváltóm.
Nem tudom, hiába próbálom!

Szelíden monda, de erélyesen:
- - Pótvizsgára mész, és ha mégsem
Tanulod, megbuksz egészen.
A szeretet nehéz tétel,
A legtöbben ebben buknak el,
Mert, aki bánt is, szeretnünk kell!

De Mesterem tovább tanított,
Különórára magához hívott,
Szeretetével sokat kivívott!
Mutatta kezén, lábán a sebet,
Hogy mennyit terem a szeretet,
Eltűri a kereszt-szegeket.

Eltűri a gúnyt, a gyalázatot,
Töviskoszorút, s nehéz bánatot.
A dárdaszúrást, mit értem kapott.
Így tanított, szívem felrázta.
Látta, hogy hajlok a tanításra.
Szeretetét a szívembe zárta.

És most pótvizsgáztam belőle.
Ott volt az ellenségem is.
Gúnyos megjegyzést kaptam tőle,
De szeretettel feleltem,
S e szeretettel őt megnyertem...
És a pótvizsgán átmentem.

Tovább tanulok, tovább megyek,
Vannak ,,szeretet-egyetemek",
Magasak, s mégsem elérhetetlenek!
Mert más tudományt sokat tanulhatok,
Megcsodálhatnak, úgy vizsgázhatok.
Ha szeretet nincs bennem:
semmi vagyok.

Tervek

Jaj, ma én olyan boldog vagyok! Kitaláltam, mi leszek, ha nagy leszek. Mégpedig nagyon jól menő fodrász. Az eset már általános iskolás koromban kezdődött, mikoris pályát kellett volna választani. Én fodrász szerettem volna lenni. De a nyílt napon sikeresen elriasztottak, közölvén a felvételi arányokat. Nah, gondoltam, nem vagyok én ehhez elég okos, keressünk mást. Kerestem és találtam. Közgazdasági szakközép, ahova nyílt napra nem jutottam be, így fogalmam sem lévén a körülményekről, jelentkeztem. Mint kiderült, sokkal rosszabb felvételi arányok mellett is felvettek, úgyhogy bepróbálhattam volna a másik iskolát is. A sors nem ezt akarta. De most, most minden adott hozzá. De leginkább a terveim. Megvan az üzlethelyiség is, anyukámék házában. Tökéletes hely. Kitaláltam a profilomat is, de ezt most a publicitás miatt nem írom le, még előbb szabadalmaztatom :D:D vagy levédetem (hihihi). De az biztos, hogy multifunkciós üzlet lesz. Amit én egyedül fogok vinni. Mostmár csak a pár száz ezer forint hiányzik, amiből a tanfolyamot illetve a kezdő csomagot finanszírozom. Egyelőre kilátástalan. De tudom, hogy kegyes hozzám az élet, és igenis megteremtődik minden körülmény, ami által véghez tudom majd ezt vinni. Tán jövőre. Akarom én ezt annyira, hogy sikerüljön. Akarom, akarom, akarom! És mily csodás is lenne, ha beteg valamelyik gyerkőc is dolgozhatok, hiszen anyukámék házáról volna szó, ahol az udvaron illetve a házban is el lennének velem a gyerekek. Tökéletes terv, remélem, sikerül. Ez az én nagy álmom.

Újdonságok

Ma megfőztem életem első spárgakrémlevesét. Úgy jött, hogy vásárolni voltam két kisebb gyerkőcömmel, és megláttam ott a pulton a kis drágákat, ahogy engem hívogattak - természetesen leolcsózva. Hát olyan guszta volt a csomag, és olyan olcsó, hogy gondoltam, itt az idő, ki kell ezt is próbálni. Nem nagyon voltam híve az efféle leveseknek, de mióta megcsináltam az első padlizsánkrémlevesemet, ami hatalmas sikert aratott a családom körében, gondoltam, ez sem lehet olyan rossz. Hát a hátamon állt a szőr, mire az összes kicsi spárgát megpucolgattam meg felvagdostam - időspórolás miatt. Az én hülyeségem (vagy okosságom), hogy mindent egy kicsit másképp csinálok, ahogy a receptek írják, hát ezzel is így voltam. Icipicit eltért a javaslatoktól, a szám íze szerint alkottam, de hihetetlen módon eszméletlenül finom lett. A férjem hatalmas tányérral benyomott belőle mikor hazaért. A második spenót volt, drága nagyfiam kérésére.

Na itt van az a pont, hogy el kell mondjam, az én gyermekeim rosszul vannak összerakva. Nem eszik meg a túrógombócot, pedig azt sem natúran csinálom, hanem még a tésztájába is csempészek egy kis vaníliás cukrot, mert apácskánk úgy szereti, de hiába a rafinéria, gyerkőcöknek nem kell - még édes tejfölös mártással sem. Ellenben a spenót, az ám a valami! Abból a fiam három tányérral megeszik. Tegnap meglátta a fagyasztóban, és könyörögni kezdett, hogy főzzek ma azt. Oviban ebédelt, utána jár haza (mármint ebéd után), és nem sokkal később odaült az asztalhoz és kérte. Imádja. Hát erre nem tok gombot varrni. Hiszen még viccek is keringenek szegény egészséges (de csúnya) spenótról (Kisfiam, edd meg a spenótot! - nem eszem! - de edd meg, szép színed lesz tőle! - akkor pláne nem eszem meg! - dehát miért???? - mert nem akarok zöld lenni! :D:D:D) Azt azért hozzá kell raknom, borzasztóan örülök a spenót iránti rajongásukért, a benne lévő vitaminok, vas és egyéb jóságok miatt.

Amúgy én az a fajta anyaállat vagyok, aki - ha nem is szeret valamit, megfőzi a családnak. Így van ez a tökfőzelékkel. Velem az óvódában sikeresen megutáltatták, képtelen vagyok azóta megenni. Viszont a férjem imádja. Így hát nekiálltam. Persze simán a számba vettem egy falatot, és előadtam a gyerkőcömnek (akkor még csak Beni volt), hogy ez mennyire finom, mmmmmmm, egye csak. Nem kell mondanom, közben zöldült kékült a fejem, szívem szerint szaladtam volna pökni egy nagyot, dehát elő kellett vennem a színészi vénámat. A szomorú az volt az egészben, hogy nem lett eredménye. Ugyanis nem lett szimpi a manó számára a kaja. Tudom, hogy nem én hibáztam, mert a férjem azt mondta, olyan, amilyennek lenni kell. Egyszerűen csak nem a fiam ízlése. Ergo: hiába voltam hős. Azóta sem eszi meg. Na mindegy.

Laktózmentes spenótomat Milubabám is nagyon tömte. Annyira édes volt, mert miután megetettem (másfél tányérnyi mennyiséget evett), akárki odaült az asztalhoz, mindenkihez odaoldalgott koldulni pár falatot. Munkából hazaért, megfáradt, éhes apához is odament kuncsorogni, mondtam is neki: Adj már neki, szegényt éheztettem egész nap! - persze fél órával előtte etette meg a bátyja, azelőtt fél órával meg a nővére. Azelőtt háromnegyed órával meg én. És esküszöm, nem látszik rajta, hogy ilyen nagyevő! Husis, erős, de egyáltalán nem kövér. Semmi felesleg nincsen rajta. Lehet hogy azért, mert a tejes cuccoktól (mikor néha becsúszik - mint pénteken, mikor Doruskám pusztán testvéri szeretetből és jószándékból megetette a saját csokijából - az mégiscsak eperkrémmel töltött tejcsoki, nem pedig sima ét, ami Milukáé volt) iszonyú hasmenése kerekedik, napokig is el tud tartani. Látványos, ahogy a pelus tartalmán látszik, hogyan ürül a laktóz, mert ahogy távozik, úgy sűrűsödik az állag. (na igen, fűt-fát-bokrot is leírok ide, de talán egyszer majd jót nevetünk ezen, vagy érdekes lesz számára tudni, miken mentünk keresztül). A hétvége sem volt egyszerű vele, hiszen a fent említett csokis téma bezavart. És kedden már nem tudtuk, hogy még mindig attól van-e rosszul a pocakja, vagy vírus, vagy az okozza, hogy négy foga jön egyszerre. A lényeg, hogy ma már alakul, igaz, a bismut-ra nagyon haragszik még :D

Dorina nagyon komoly személyiség-változáson megy keresztül. Eltűnt az én simulékony, kezes, szófogadó édes kislányom. Most lett egy köszönni nem akaró, feleselő, nagyszájú, dacos lányom, aki azért előszedi még bújcikázós, szeretgetős énjét, aminek olyankor nagyon-nagyon örülök. Megvannak még az esti arcsimizések is, ami nélkül elaludni nem lehet. Sem neki, sem nekem. Esküszöm, ha egyszer majd erre már nem tart igényt, nagyon-nagyon fog hiányozni. Olyan jó, mikor odabújok mellé, és ő a pici kezével simogatja az arcomat, elsimítja a hajamat, aztán odatolja a pofiját az enyémhez, kéri a "szemepuszit", ami segít szépeket álmodni, én meg az ő szép kis arcát simogatom közben végig meg ölelem ahogy csak tudom, na szóval szerintem ezt minden anya érti. Elmaradhatatlan, kihagyhatatlan. Imádom.

A másik nagyon fontos dolog az estében Beninél a meseolvasás. Ez már úgy beleitta magát a mindennapokba, hogy komoly büntetés, ha nem ül anya ágyszélére mesézni. Ez azért érdekes, mert azt hittem, én a kisfiamnak soha az életben nem fogok mesét olvasni, ugyanis legyen az bármilyen szép, izgalmas, tartalmas, színes mese, ő két perc után már pörgött mint a ringlispil és kereste, mivel tud babrálni. Rám sem hederített. Aztán egyszercsak igényelni kezdte. Nosza, olvassunk. Addig az én kedvenc verses mesémet mondtam el neki minden este, amit még az én nagymamámtól tanultam, hihetetlen kedves versike. Most viszont már igazi hosszú, klassz meséket olvasgatunk együtt. Utána ő is bújik, igaz, ő csak amolyan pasisan, de mostanában nagyon sokat mondja, hogy nagyon-nagyon szeret. És annyira édes, mert mindig kutat a gondolataiban, hogy milyen szóval is mondja el, hogy mennyire. Volt már űr, meg az összes bolygó, az összes ember, de elmondtam neki, a lényeg számomra, hogy szeret. Semmi más.

Megint itt

Jaj annyi minden történt, azt sem tudom, hol kezdjem. Legelőször is: voltunk a Mátrában unokatesóm ballagásán. Annyira nagyon jó volt, a távolság miatt rég nem látott családtagokkal is találkoztunk, sőt, még a Kanadai rokon is tiszteletét tette - úgyhogy a hangulat és az öröm (ünnepség nélkül is) adott volt. Egy szép szertartás, egy isteni sokfogásos ebéd és dínom dánom után hatalmas traccsparti kerekedett. A nagy sokaságban mindenkinek akadt beszélgető partner, természetesen azt sem tudtuk, ki kinek a társaságát keresse, persze mindenki szépen lassan sorra került. Úgyhogy lepcses számnak volt mit dolgozni, hazafelé nem is kívánkozott koptatni nyelvecskémet. Viszont vezetni azt nagyon rossz volt. Én, aki imádok a volán mögött ülni, nálam ember ezt jobban nem szereti, nem gondoltam, hogy bármikor is ilyet mondok, de ez tény. Annyira elfáradtam a sok benyomástól és ingertől, no meg a korai indulástól, hogy hazafele kőkeményen koncentrálnom kellett, hogy ne legyen semmi baj. Nem is vállaltam az elejétől-végéig autópályát, avagy a monoton utazást, hanem inkább a csodálatos falvakon, erdei tájakon mentem keresztül, ami azért változatos volt, és nem kicsit szemet gyönyörködtető. Sajnos a képek nem adják vissza azt a csodát, amit én ott éreztem és magamba szívtam:

Pénteken egy csodás napnak néztünk elébe. Anyák napja volt az oviban. Az utolsó ovis anyák napja a fiamnál. Lázas készülődés előzte meg, ő is, én is nagyon izgultunk. Annyira cuki volt, gőzerővel gyakorolta még itthon is a verset. Meg is lett az eredménye: egy olyan csodálatos műsort vezettek színpadra az óvónők, hogy az elmondhatatlan. Én nem vagyok az a sírós típus, bár nagyon szentimentálisnak teremtett az ég, hát most mégis nem kicsit megkönnyeztem. Csodálatos volt, leírhatatlan és feledhetetlen. Alig várom, hogy meglegyen videón. Tutira minden nap nézegetni fogom - legalábbis egy jódarabig. Aztán meg majd sűrűn előveszem. Egy vörös rózsa kíséretében ezt a gyönyörű tálat kaptam a kisfiamtól, amit ő készített:

Azt hiszem, nem fogom kicsomagolni (bár már többször rám szólt a kisfiam, hogy ebből enni lehet, egyek már belőle), hanem a vitrinben lesz a helye, a kis kincsestárban. Imádom ezt is, mint a többit. Jó néha elővenni őket, és elmélázni, milyen is volt AKKOR...

Közben elkezdett drága férjem dolgozni. Egyre inkább odavan ezért a munkahelyért, egyre jobban tetszik neki. Remélem, megmarad ez a lelkesedése (a kezdeti nehézségek után), megtalálja a helyét itt, és szeretni fogja. Szívből kívánom neki, érezze jól magát itt. Úúúúúúúúúgy szeretném...

Aztán a héten megérkezett Doruska óvódai levele is, mely szerint felvételt nyert a hőn áhított oviba. Olyan boldog volt, hisz nagyon szerette volna, ha Beni csoportjába (volt csoportjába) járhat, ugyanazokhoz az óvónénikhez. Talán így a beszokás is könnyebb lesz. Azt kell mondjam egy kicsit nagyképűen, ettől nem tartok, hiszen Dorina korát meghazudtolóan bölcs és értelmes, mindent meg lehet vele beszélni, és hihetetlenül simulékony. Büszke anyai szívem nem aggódik, töltött már benn Benivel az oviban napot, ahol a bátyjával kevésbé foglalkozva hátravonult a kislányokkal a babasarokba, és ott játszott. Nem gondolva ránk, nem törődve semmi mással. Jó tudom, minden csoda három napig tart - Beninél két hétig. Akkor múlt az újdonság varázsa, és kezdett kapaszkodni és pityeregni, hogy "anya, ne hagyj itt kérlek"! És sajnos sokáig tartott. Nem szeretném ezt mégegyszer átélni, mert minden egyes ilyen alkalommal kitéptek egy darabot a szívemből. Hiszen én úgy vittem volna, úgy maradtam volna, bármit, csak az én kisfiam ne legyen szomorú. Hiába mondták az óvónénik, hogy mindez két percig tart nála, aztán kezét-lábát törve rohan autózni-vonatozni a fiúkkal. Az a pár perc nekem akkor is nehéz volt. És ha pesszimista vagyok, ezt még kétszer végig fogom csinálni - ugyanígy. Meglátjuk... vannak még csodák! Velem bizony történnek :D:D:D (ld. gyermekeim)!