Ma rá kellett jönnöm, hogy sem racionális, sem diplomatikus nem tudok lenni a fiammal szemben. Az történt, hogy a tegnapi viselkedése miatt félig-meddig jogosan anyukája eltiltotta innen egy hétre Beni kisbarátját, nem jöhetett fel. Beszélgettünk nagyfiammal, hogy ez miért volt, próbáltam még részleteket kihúzkodni belőle, hogy mit érzett, mi történt igazából, és kezdett bennem nagyjából körvonalazódni a dolog. Őbenne a fektetés idejére érett meg, és rákérdezett, hogy mennyi az egy hét. Mi ezt úgy szoktuk megbeszélni, hogy az egy hét annyi, hogy még hétszer alszol. Gondolkodott, majd iszonyú keservesen sírva fakadt. Vígasztalhatatlanul és kérlelhetetlenül. Na ez volt az a pillanat, amikor tudatosult bennem, hogy nem tudok racionális lenni. Mert bármennyire is jogos volt a sérelmünk az eset miatt, nekem ekkor a szívem szakadt meg, és szó szerint genyának éreztem magam. Legfőképp, hogy ki is derült, mi volt a provokáló tényező, és úgy már nem is volt olyan súlyos vétek. 

Szó mi szó, ha rosszat teszünk, jár a büntetés, de akkor miért érzem magam ennyire vacakul? Bárcsak visszaforgathatnám az időt, és egy kicsit jobban oda tudnék figyelni rá. Mert tudom, hogy ez az én hibám. Mert nem bízott bennem, mert nem bízott bennünk annyira, hogy segítséget kérjen. Mert maga akarta megoldani, hiszen sokszor kényszerítettem ebbe bele. Én ilyenkor persze mindig elbizonytalanodom, és rájövök, talán ő sokkal jobb anyát érdemelne. Mert most olyan dolog miatt bűnhődik, amiben én hibáztam, mert én nem tanítottam jól. Például elmagyaráztam neki, ha bántják, védje meg magát, de nem magyaráztam el az erőviszonyokat. Elmondtam, hogy verekedést nem szabad kezdeményezni, de ha bántják, üssön vissza - és itt sem magyaráztam el azt, hogy kit lehet "visszaütni". Ezek tipikusan annak a bizonyítékai, hogy mekkora hatalmas felelősségünk van abban, hogy milyen emberré lesz gyermekünk, hogy mennyire találja meg a helyét az életben. Rajtunk múlik az egész életük. És én most nagyot hibáztam.