Egyik reggel a rendőrök mellettünk bilincseltek meg egy hajléktalant, melynek láttán Milán hosszas gondolkodás után megkérdezte:
- Anya, összecipzározták a bácsit???
Dorina szülinapját ünnepeltük múlt héten. A kisasszony az "én vagyok az ünnepelt" kissé egoista viselkedésével élvezte a zsúrt. Érezte, vécére kell mennie, ezért elém állt, és közölte:
- Az ünnepelt most elmegy kakilni!!!
Dorka bohóckodott a fotelon, és miután a nejlon-harisnya nem éppen tapadásáról híres, egy óvatlan pillanatban lecsúszott a fotelról és beütötte a fejét. Fájdalmasan rámnézett, és így szólt:
- Azt hiszem, valami átok ül rajtam!!!
Nagyon elhanyagoltam a blog írást, nem tudom megmagyarázni miért, pedig lett volna mit posztolnom. Most fogalmam sincsen hol kezdjem. A tavalyi év nagyon tartalmas volt. Talán ezért is húzódoztam a nyilvánosságtól, hiszen annyi mindennel kellett szembenézni, annyi mindent feldolgozni és megérteni, hogy nem kívántam ezzel nap mint nap szembesülni. A lavina márciusban indult. Egyik éjjel háromkor édesanyám ébresztett, hogy menjek a kórházhoz, mert apukámat bevitte a mentő. Befulladt. Ahogy bementem hozzá, szürke arcát látva belém hasított a múlandóság kegyetlen érzése. Nem akartam elfogadni, nem akartam érteni, csak kérleltem, legyen erős - nagyon erős. Egy hónap után engedték haza, kiderült, COPD-s. Jelen helyzet úgy áll, hogy bár mindenki fél, igyekszünk segíteni őt, odafigyelni rá, hogy a lehető legkönnyebben és a legtovább éljen a betegségével.
A következő sorscsapás júliusban történt. Ellopták az autómat. Fogalmam sem volt addig arról, mennyire a szívemhez nőtt immár öt éve hűséges társam, hogy nekem nem kell szebb és jobb, nekem Ő (hangsúlyozom: ŐŐŐ) kell, és akarom, és igenis... Két nap múlva felhívott a rendőrség, hogy előkerült az autó, tőlem három perc sétára a gátoldalban, egy gödörben lecsúszva. Mindent kipakoltak belőle. Még az utolsó szöget is. Gyerekruhát, papírokat, autóápolási szereket, rádiót, még a kopott kormányvédőmet is leszedték. De a lényeg, hogy Ő hazajött. Természetesen hálaképpen kényeztetés következett: kapott hangszórókat a kalaptartóra, új rádiót, és gyönyörű virágos motívumot az oldalára. Csinos :) Ismét együtt szeljük a kilométereket, és mostmár jobban, sokkal jobban vigyázok rá!
Erre az időszakra már éreztem, hogy valami nincs rendben a szívemmel. Ismételten. De bátorságom a tapasztalatok fényében nem volt elmenni és újra kivizsgáltatni magam. Viszont léteznek fontos emberi kapcsolatok, amikért még a félelmünket is legyőzzük. Az autólopás értéket is hozott az életembe. Nem kicsit. Új ismeretségeket, melyek nagyon fontosak lettek. Melyek által megtapasztalhattam, milyen az, ha úgy szeretnek valakit, hogy kiállnak érte, és csak egy szóba, egy karnyújtásba kerül a támogatás. Fontos lettem, és nekem is fontos lett. Így sok-sok unszolásra és győzködésre újra felkerültem a SOTE-ra, újra szívkatéterezés. Ez gyorsabb volt, és jobban fájt. Ismét találkoztam az elektrosokkal, de a baj forrása ezúttal nem derült ki. Nem maradt más: állandó gyógyszer. No nem baj, csak segítsen.
Épp, hogy kihevertem az újabb műtét traumáját, a nagyfiam lett beteg. Nagyon beteg. Egy szombati napon úgy kelt fel, hogy sárga volt, széklete fehér, vizelete sötét narancssárga. Úgy ahogy volt, összecsomagoltam, és siettem vele az ügyeletre. Beutaltak bennünket az infektológiára, mondván, hepatitis-es, ÉS skarlátos a manó, mert a bőre is érdekes volt (úgy mondták: grízes). Másfél kemény hét telt el itt, éber éjszakákkal, könyörgéssel, kérleléssel, eredménytelenül. Infúzió, antibiotikum és három egyéb gyógyszer mellett az állapota nem javult, nem evett, alig ivott, és iszonyatos fájdalmai voltak. A tanácstalanság és a vizsgálatok teljeskörű kiaknázása miatt átszállítottak minket a SOTE gyermekklinikára. Itt négy nap bennfekvés és újabb antibiotikum kúra után elvégeztek egy májbiopsiát, eredménye: PSC. Igyekeztem nem kétségbe esni, nem arra gondolni, hogy még olyan kicsi, hiszen, mint tudjuk, semmilyen betegség nem válogat, és nincs helye miérteket sem keresni. Megtanulunk így élni. Jelen helyzet úgy áll, hogy a gyógyszerek rásegítésével szépen helyreállt a májműködés, referencia tartományba kerültek a májfunkciós értékek, és bizakodunk, így is marad.
Pokoli három hét után hazajöhettünk, ami már megváltás volt számunkra - nem csak a gyötrődés, a vizsgálatok, a környezet által fokozott betegség-tudat, hanem a másik két gyerkőc iszonyatos hiánya miatt. Mindenki megszenvedte ezt. Amikor hazaértünk, azt sem tudtuk, ki kit öleljen, kihez bújjon, kivel játsszon. Még a pici fiam születésnapját is a kórházban ünnepeltük, volt mit bepótolni. A lényeg, hogy a nehezén túl vagyunk, és bízom benne, hogy ez - ha nem is javuló - de stagnáló állapot marad.
Milán babám november elsején kórházba került. Úgy látszik, ő novemberre időzíti a nagybetegségeit, tavaly is ilyenkor mentünk "szabadságra". Ezúttal tüdőgyulladás-gyanúval mentünk be, már az ötödik lázas napon. Kiderült, a fulladást "csak" egy súlyos vírusos bronchitis okozta, amit vénás lázcsillapítással, naponta háromszori hörgőtágítós inhalálással és antibiotikummal (???) kezeltek. Négy napig tartott az "all inclusive" ellátásunk. Felemelő élmény volt, alapjáraton sem jó ez, ráadásként a manó bokájába kapta a branült, ami eredményeképpen három napig túráztathattam a fantáziámat, hogyan kössem le az alig két éves gyermekemet, mert nem állhatott lábra. Ezt követte tizedikén az én műtétem, a rákövetkező héten pedig beköszönt egy hányásos-hasmenéses vírus. Eredmény: gyerekek egy nap alatt letudták, én három napos nem evés következményeként lefogytam két kilót - amit persze nem bánok!!! Csak máshogy nyilván humánusabb lett volna.
Közben az életemben új kapcsolatok, barátságok jelentkeztek, vagy mélyültek, amik végtelenül boldoggá tesznek. Kincsként őrzöm ezeket, és remélem, tartós lesz ez az állapot!!!
A távolmaradásom oka: időhiány, és betegség-hegyek. Még ilyen mozgalmas novemberem (sőt semmilyen hónapom nem volt). Azt sem tudom hol kezdjem. Talán életem legmeghatározóbb eseményénél: túl vagyok a szívműtéten. Egy "sima" elektrofiziológiai vizsgálatnak indult, ami egy három órás műtétté nőtte ki magát. De kezdem az elején. Arról már posztoltam, hogy találtam egy csodálatos doktor urat, aki nem hülyének nézett, hanem vizsgálgatni kezdett. Ő javasolta a fent említett vizsgálatot, mivel sem holterrel, sem UH-al nem volt kimutatható semmi probléma a sinus tachicardián kívül. Én ritkán félek ennyire, mint ekkor. Combtőben ejtettek három kis vágást, melyeken felvezették a szivembe a három katétert. Meg kell mondjam, sokkal rosszabbra számítottam. Konkrétan az injekción kívül semmit sem éreztem. Nagyon halvány csikis érzés volt, ahogy haladtak a katéterek, meg a szivem megreklamálta, mikor beértek, de semmi különös. Az egyetlen borzasztó élmény az előidézett roham volt. Éreztem, hogy közeleg a másik dimenzió, és annyit még kimondtam, hogy "akkor én most elájulok"... Itt jött az első elektroshock. Nem sikerült visszaállítani ugyanis a normális szívritmust máshogyan, így kiütöttek altatásban. Mikor magamhoz tértem kb. három perc múlva, már újra minden a normális kerékvágásban ment, csak a mellkasomba égett bele a tappancsok nyoma. Ezzel igazolódott is a probléma: AVNRT. Azaz: van egy AV csomó nevezetű ingerközpont a szívben, ami összefogja az idegeket, és ezen volt egy góc, ami állandóan belemagyarázott a "motor" dolgába. Megállította, majd újraindította a szivemet. Ezt az itteni orvosoknak hiába magyaráztam, mert konkrétan ezt éreztem, állandóan csak pszichiátriára akartak küldeni. Ezt inkább nem méltatom ehelyütt. Szerintem, tudjátok az összes kötőszót, amit én itt emlegetnék.
A lényeg: egy ablációs katéterrel elégették ezt a gócot, azóta tudok normális szívritmust produkálni. Juhééééééj!!! Bár még mindig nincs minden rendben, próbálom hívni a dokit tanácsért, erről majd később posztolok. A lényeg, hogy talán most véget ér egy öt éves tortúrám. Annyira boldog vagyok!!!!
Egy ideje már nem írtam, ennek oka többek között az, hogy megbetegedett szegény laptopom, de igyekszem mindent pótolni. Zajlottak az események. A legnagyobb előrelépés a betegségem felkutatásában történt. Ez a csodálatos budapesti doktorbácsi keres-kutat, és ezúttal remélem talál is. Már mindenféle vizsgálaton túl vagyok: volt vérvétel, röntgen, esemény holter, de eddig mindegyik "csak" a sinus tachicardiát igazolta vissza. Ma voltam nála, és előjegyeztet elektrofiziológiai vizsgálatra. Esszerint egy katétert vezetnek a szívembe nyaki verőéren (vagy combon) keresztül és mesterségesen előidézik a rohamokat. Egy éjszakát benn kell töltenem ezután. Meg kell mondjam, iszonyúan be vagyok .ojva, de végigcsinálom. Muszáj. Most kiderülhet a baj, vagy ha nem derül ki semmi, akkor végre megnyugodhatok, hogy komoly baj nincsen, és szedem tovább ezt a gyógyszert, amit kaptam és sokat segít is. Csütörtökön telefonálok az időpontért. Addig valahonnan beszerzek egy angyalkát, aki majd eljön velem és vigyáz rám. Nem vagyok amúgy egy parás ember ilyen téren, de most irgalmatlanul rezeg a hátsóm.
Közben talpalunk a suliban-oviban is. Bencével sajnos sok a gond. Van egy kisfiú, aki éli mindennapjait a saját törvényei szerint, és önbíráskodik is (komplett ítélethozó és -végrehajtó intézmény is egyben őmaga), szóval ő kipécézte a fiamat, zrikálja, aki persze nem hagyja magát (miért hagyná, hisz így neveltük), és vissza"csap". Természetesen a büntetés neki is jár. Csak az a baj, hogy minden egyes ilyen alkalommal a szívem szakad meg érte és miatta, hiszen én tudom, ő nem rossz gyerek - sőt hihetetlenül empatikus, csak hatalmas igazságérzettel. Amiért kőkeményen harcol is. Abban bízom, hogy van annyi esze, hogy a kisebb pofonokból is von le annyi konzekvenciát, ami által megtanulja kezelni az ilyen helyzeteket, nem kell hozzá nagyokat csalódnia. Én igyekszem neki segíteni, de nem tudom, hogy elég vagyok-e én ehhez. Szerencsére bízik bennem és fontos neki, hogy mit gondolok, de nem mindig fogadja meg a tanácsomat. Igyekszem jól helytállni mellette mint anya. Remélem, együttes erővel megoldjuk ezt a problémát, és átvészeljük ezt az időszakot.
Dorkám egy hónapja jár oviba, de már lovagja van. Egy hatalmas barna szemű, nagyon kedves kisfiú. Ma reggel is meglátott bennünket érkezni, rögtön szaladt, hogy felakasztotta a lányom jelét, és várta, míg öltözött, hogy együtt menjenek be játszani. Valamit tudhat a lányom, ha ilyen rövid idő alatt elrabolta egy sármos kispasi szívét. Közben már mindenféle katica mintájú/formájú dolgot beszereztünk, hiszen az ovis jel miatt imádjuk a pöttyös bogárkákat. Van már fa katicánk, rózsaszín hajgumink, jelmezünk, bugyink, pizsink, és folyamatosan bővítjük a repertoárt :D
Milikém közben tanul beszélni. Édes, ahogy szólítja a bátyját. A Bebi megszólítás tetszett neki a legjobban, amit következetesen csak úgy mond: Bééééééééébiiiiii! Annyira imádom őket.
A múlt hét zökkenőmentesen telt, így azt hiszem, itt volt az ideje, hogy bebizonyítsuk, minden csoda három napig tart. Kezdődött azzal, hogy rosszul, és iszonyú nehezen ébredtek a gyerekek. Doruska már az indulásnál nyűglődött. Az oviba érve pedig - az átöltözés után - egy hirtelen mozdulattal átfonta a karjait és a lábait is rajtam, és olyan erővel szorított, hogy a kék és lila minden árnyalatában játszott a fejem. Jött a sírás, óvónéni kezéből anya után nyúlás, ablakból sírva integetés három másodpercig, majd anya elvonulása összeszorult szívvel és görcsben lévő gyomorral. Hihetetlenül rosszul esett a lelkemnek, és csak azért nem kezdtem térdre borulva, a padlót csapkodva zokogni (ugye érződött az irónia???), mert egyszer már ezt végigcsináltam a nagyfiúval, és tudtam, reméltem, ő is megnyugszik pár perc alatt. Az óvónénik elmesélése alapján ez így is történt, hamar megnyugodott, megint nyomta a dominó-partit Kati nénivel, játszott nagyot, majd történelmet írt: CUMI NÉLKÜL elaludt. Én olyan büszke voltam rá, ennek hangot is adtam, és láthatóan ő is borzasztóan becsülte magában ezt a hatalmas teljesítmény. Hiszen valóban az volt egy olyan kislánytól, aki eddig letenni sem volt hajlandó a "pipát". Remélem, lassan eljutunk oda, hogy már egyáltalán nem kell neki. Imádom ezt az okos pici lányt.
Bencikének nagyon megy a suli egyelőre. Azt mondja, nagyon szeret járni, jól megcsinálja a feladatait, a napközi alatt majdnem teljesen végez a házival is (eddig egy esetben maradt egy picinyke feladat itthonra), és - ami tőle hatalmas teljesítmény - többnyire viselkedik is. Borzasztóan aggódtam, hogyan fog az én fiam megülni ennyi időt a hátsóján, hiszen öt percet képtelen egy helyben lenni, de működik a dolog. Remélem, így is marad. Olyan büszke vagyok az én nagy iskolás fiamra.
Milánkám nagyon szétszórt érzelmileg. Egyszer láthatóan nagyon élvezi a monopóliumát, hol egyik, hol másik tesó szobájába oldalog szétrakodni és élvezni egyedül a játékhalmot, de aztán odaballag a nagy faliképhez, amelyik több kis képből van összerakva, és hívogatja, szólongatja a testvéreit. Hihetetlenül hiányoznak neki. Ma ő is nagyon nehezen ébredt a délutáni alvásból, de amikor megkérdeztem, hogy elmenjünk-e Dorkáért, majd Bencéért, szemei kipattantak, és eszeveszett bólogatásba kezdett. Naná, hogy induljunk, anya, mit gondolsz? Alig várom!!- ez látszott a fején :D Ezúttal csendes megadással tűrte a pelenkázást, átöltöztetést, cipőhúzást, aztán őrült tempóval ugrott fel az előszoba szekrényre, hol elfordítja a zárat, mert azonnal indulni akart. Ilyen csodálatos és összetartó testvérek ők. Ezt mindenképpen megpróbálom bennük megerősíteni.
Ma velem is hatalmas dolog történt. A szivemmel ugye régóta problémám van, de mióta a sürgősségi agyament orvosai szimulánsnak tituláltak, azóta nem nagyon találok itt olyan orvost, aki foglalkozna velem. Ezen okkulva (és Krisztikém nem kis picsánrúgásának hatására - köszönöm ezerszer neked!!!) írtam a SOTE egyik orvosának egy levelet szombaton este (talán ezért is nem írtam blogot, mert kidöglöttem, mire azt a levelet össze(vissza) fogalmaztam :D). Ma reggel válaszolt: csütörtökön mehetek hozzá!!! Megvizsgál! Hát el nem tudom mondani, mit éreztem akkor, mikor olvastam a levelét. Talán most, talán ezúttal vége lesz a tortúrámnak. Tudom, más azt kívánja, ne találjanak semmit, én azt kívánom, találjanak. Találjanak valami olyant, ami orvosolható és meggyógyíthatnak. Mert valami nem jó, érzem, mindegy honnan jön. Ha most kiderül, esküszöm, én leszek a világ legboldogabb embere.
Bizony, ma elkezdődött a suli-ovi. Hajnal ötkor már a kávét főztem páromnak, pakoltam az uzsis dobozt, és azon gondolkodtam, hogy vajon miben vigyem az édes gyerkőceimet, hogy tökéletes legyen ez a nap. Először kitettem a legkisebbemet anyósoméknál, ők vigyáztak rá, míg én életem egyik nagyon fontos feladatát végeztem. Elvittem a nagyfiam suliba, aztán a lányom oviba. Na de szépen sorban.
A suliba érvén beültettem Benit az első padba (szerencsére még szabad volt). Mivel még csak négy szülő volt a teremben, gyorsan előkaptam a fényképezőt, mert nehogymár cikibe kerüljek, hogy milyen szentimentális vagyok (mert igen, az vagyok, nagyon-nagyon, és szeretek egyébként ilyen lenni), és gyorsan lőttem képet. Aztán jött a meglepetés. Megtelt a terem, és úgy villogtak a vakuk, mint valamiféle diszkóban. Minden szülő meg akarta örökíteni ezt az első nagyon fontos napot. Én ezt látva csendben mosolyogva hátra vonultam, és onnan néztem, és nyugtáztam, nem csak én vagyok ennyire "kattant". Pár perc gyönyörködés és telítődés után otthagytam a nagyfiam.
Mikor azonban mentem érte, ért kellemetlen meglepetés is. Három ismerős kislány (csoporttársak voltak és ma együtt bandáztak) azzal fogadtak, hogy Bence ROSSZ volt! (megjegyezném az én álláspontom szerint rossz gyerek nincsen, csak türelmetlen szülő - egyébként is, hogy lehet egy gyerekre olyat mondani, hogy rossz????) Hát azt kell mondjam, krimibe illő, de minimum gyámügyre tartozó, amit én ezekkel a lányokkal csinálni tudtam volna ott és akkor. Kérdeztem, mit csinált? Mondták, hogy verekedett. Mentem a tanárnénihez, hogy rákérdezzek, mert azért ezt mégiscsak le kell tisztázni, mire ő megnyugtatott:
- Ugyan, semmi nagy galádságot nem csinált, azok a kislányok hát - leginkább az egyik szeret vadítani, és amúgy is, én csak akkor aggódjak, ha ő mondja, hogy valami nem volt rendben! - ez valamennyire megnyugtatott. Aztán beszédbe elegyedtünk a másik tanárnénivel. Nagyon-nagyon szimpatikus. Elmondta, hogy örül a kapcsolatunknak, és hogy amikor Márton-napkor még óvódásként az iskolában jártunk, akkor is beszélgetni kezdtünk, és olyan érzés volt neki, mintha évek óta ismernénk egymást. Én ma éreztem ezt vele. Azt hiszem, vele jó barátságot fogok kötni. Nah, hogy visszatérjek az előző gondolatmenethez, a lelkemet ő is helyretette, mert elmondta, hogy hihetetlenül segítőkész és előzékeny volt a fiam. Sőt, kiemelték, hogy annyira édes volt, mert erre intette az osztálytársát is, mondta neki (szó szerint): légy már kicsit előzékeny!!! Aztán hazaérve leültem vele beszélgetni, és kiderült, hogy nem volt verekedésről szó, hanem az történt, hogy az egyik kisfiú ledöntötte a lányok által épített várat, és a fiam emiatt egy kicsit rendbe szedte a bajuszát. Megvédte a lányokat. Így már annyira nem is haragudtam rá. Sőt... most lehet, hogy lesz aki csúnyát gondol, de a szívem mélyén büszke is voltam rá. Az én kis lovagom !!! Megkérdeztem tőle, milyen volt a suli. Mire ő: Anya, nagyon klassz, képzeld, van a teremben tévé!!! - hát igen, a lényeges dolgok.
Dorika és az óvoda: mikor megérkeztünk, lelkes volt, nagyon örült. Átöltöztettem, aztán bementünk. Nem nagyon akart tőlem elszakadni, egyfolytában kísérgetnem kellett, velem akart csak játszani. Még a szőnyegre is lekuporodtunk Anna-Peti-és-Gergő-t olvasni. Kapott egy kis madárkát, amit be kell fújnom a parfümömmel, hogy ha szomorú, azt a madárkát tudja szimatolni, meg a családi fényképet nézegetni. Éreztem, hogy nagyon nem haladunk, nem barátkozik, nem nyit, úgyhogy az első adandó alkalommal morzejellel szóltam az óvónéninek, hogy kinn vagyok, és kimentem a csoportszobából. Onnantól kezdve rögtön tudott játszani a lányokkal, Kati nénivel énekeltek, ő az ölébe is vette. Ez tudom, hogy sokat jelentett Dorinának. Annyira megkedvelte a légkört, hogy közölte, holnap már ott alszik. Jaj mi lesz velem? Ma is alig bírtam ki nélkülük. Azt hiszem, el fog tartani egy darabig, míg én ebbe belerázódom. Biztos vagyok benne, hogy azért ebben is megtalálom a jóságot. Az a lényeg, hogy az én pöttyeim nagyon jól érzik magukat egyelőre, hisz azért az első nap nagyon meghatározó!
És íme a képek:
Holnap megkezdődik... Bizony eltelt az utolsó nap, amit így, a három édes gyermekemmel együtt tölthettünk. Épp emiatt úgy döntöttem, lazázunk egész nap. Kihúztam az ágyat a nappaliban, benyomtam egy nagyon mulatságos mesét, és szépen egymás mellé kuporodtunk. Hihetetlen jó érzés volt, hogy egyszerre tudtam ölelni az összes gyerkőcömet. Persze azért a nagy mesenézést itt-ott egy kis vihánccal megszakítottuk, amit annyira egyikőnk sem bánt. Beni egy alkalommal szorosan hozzám bújt, kezével, lábával is ölelt, majd szólt a húgának:
- Dorka, gyere, öleld már át anyát, holnaptól nem leszünk már neki! - és rámtekintve odabiggyesztette:
- Ha nagyon hiányzom, nézheted a motoros fényképemet anya, jó??? - hát igen, ennyi marad napközben, a motoros fénykép. De cserébe okosodik, ügyesedik az én elsőszülöttem.
Jaj Istenem, mennyire izgulok! Rettentően. Ők meg a világ leghatalmasabb nyugalmával játszottak, színeztek, autóztak, paciztak, és talán valóban nem is értik még, hogy holnap életüknek egy nagyon meghatározó napja fog következni. Hát nagyon kíváncsi leszek. Mindenképpen igyekszem majd idebiggyeszteni a holnapi nap tapasztalatait, hiszen erre is emlékezni akarok majd. Hogy mit éreztek, hogyan élték meg, hogy én mit éreztem...
Ma délelőtt elvégeztem az utolsó simításokat az óvodai és iskolai holmikon. Bepakoltam a táskát az előírt lista szerint, a duci gyufásdobozból eszkábált tárolót kidíszítettem - természetesen autós csomagolópapírral és állatkás matricákkal (minden "fiók" más állatkát kapott - jah, kettőt sikerült fejtetőn odaépítenem, miután fordítva ragasztottam oda a dobozt :))))), kifaragtam az összes ceruzát (újra - biztos ami ziher alapon), a többi - szerdán nem szükséges- cuccot beleraktuk Benivel az íróasztal üresen tátongó és csak erre váró fiókjába.
Dorinak is mostmár teljesen összeraktuk a zsákot, belekerült minden végre, a tornazsákot is elkészítettük, úgyhogy minden és mindenki startra kész. Anyuka izgul, gyerekek kevésbé. Nagyfiú üzletel, anyuka hagyja zsarolni magát, és visszazsarol. Ugyanis: megkérdezte Beni, hogy ha sok pirospontot hoz, elviszem moziba? Naná!!! Minden héten?? Áááááá, havonta. Tehát megbeszéltük, hogy ha nagyon okos lesz, odafigyel, teljesít, akkor minden hónapban csurran-cseppen valami közös program (sorolta: egyszer mozi, egyszer meki, egyszer palacsintázó, aztán elölről... ) Aztán odabiggyesztette, hogy majd vigyem el diszkóba. Az én szemeimnek csak kikerekedni volt ideje (hangsúlyozom, itt még kaptam levegőt), mert az én férjem tromfolt: TE fiam, nem velem jössz diszkóba? - Dehogy apa, veled csajozni megyek!!!- hát ehhez mit fűzzek hozzá??? :D A lényeg, hogy startra készen vagyunk az ovira és a sulira.
Viszont azért nem minden felhőtlen, mert Miluskám megbetegedett. Valami ok folytán magas láza lett délutánra, annyira, hogy mellémbújt, és azonmód elaludt a karomban az ülőgarnitúrán. Előtte is, utána is csak ücsörgött az ölemben, mellettem, csak úgy volt jó. Nem játszott, nem evett, nem szólt. Csak ült és bújt. Mintha belőlem jönne a gyógyító energia. Azért azt be kell vallanom, hogy egyáltalán nem volt ellenemre ez a szoros és hosszas összebújás, sőt, imádtam, és ezt bármikor el bírnám viselni, csak ne ilyen áron!!! Bárcsak ne lenne beteg. Most estére a sziruptól kicsit jobban lett, fürdés után még kapott kúpot, de mikor bementem hozzá, ránéztem, éreztem, hogy melegszik megint. Nem tudom mi lesz éjjel. Alighanem magam mellé veszem. Az előző éjszakám is pokoli volt a szivem miatt (éjfélig nem tudtam elaludni, aztán 1:40-kor megint ébren voltam), és szerintem a mai sem lesz sokkal jobb, de ezt kevésbé bánom. Sőt, most én akarok éber lenni. Vigyáznom kell rá. Ő egyébként végtelenül igényli is a társaságot, bárhol, bármikor - vagy mindenhol mindenkor??? Na szóval, bízom benne, hogy holnapra ezt a betegséget elviszik az álommanók és újra az én játékos, felhőtlenül vidám kisfiam lesz. Gyógyulj picim!!!
Mostanában folyamatosan rácsodálkozom az én végtelenül okos gyermekeimre. Pár eset:
Barátainkkal elmentünk egy balaton-parti üdülőbe pancsikolni egyet. Az üdülő csodálatos, olyan parkkal , fákkal, hogy mókus szaladgált tőlünk nem messze. A gyerekek - kíváncsiságuknak és játékosságuknak hódolva - letéptek pár falevelet. Benivel elbeszélgettünk, megkértem, lehetőleg ne tegye, mert az fáj a fának. Másnap nyugtáznom kellett, hogy megfogant a monológom Beni agyában, mert ugyan letépte a fa levelét hazafele jövet, de szembefordult vele, és tágra nyílt szemekkel bocsánatot kért a fától. :D
Dorina imád beszélgetni, csacsogni, és hihetetlenül fogékony mindenre. Három éves létére hatalmas szókinccsel rendelkezik, nagyon választékosan beszél. Ma reggel fésültem a haját. Ez nem tartozik Dorus kedvenc műveletei közé, így az első copf készítésénél meg is jegyezte:
- Anya, olyan meredeken fésülsz, hogy csak na!!!
Anyukámnál van egy édes, nagyon szelíd kiscica, akit Dorka imád. Leültek anyukámmal egymás mellé az udvaron, Dorka a kis székére, majd maga mellé mutatva közölte anyukámmal:
- Mama, hívd a cicát ide erre a szent helyre!!!!
Régebbi eset:
Dorka átjött hozzám, és panaszkodott, hogy Bence nem köti rá a kiskutyájára a "pórázt". Mondtam neki:
- Menj vissza, és kérd meg szépen, akkor biztos, hogy megcsinálja! - ő egy odadobott "jó, anya" után visszament Beni szobájába, és hallom, mondja:
- Bence, azt mondta anya, rakd rá, vagy pofon lesz!!!
Reggeli elmaradhatatlan program, hogy a nagy ágyban összebújok a gyerkőcökkel. Dorina, érezvén, hogy azért nem teljes a család, kérte, hívjuk fel apát. Tárcsáztam, majd odaadtam a telefont. Dorka mondja:
- Szia Apa! ... Nem a Bence vagyok te, hanem a te hercegnőd!!!
Olyan régen írtam már, hogy nem is tudom, hol kezdjem. Nagyon mozgalmas időszak van mögöttünk. Augusztus elején a két nagyobb gyermekemet elvitték anyósomék nyaralni Zánkára egy hétre. Ezt a hetet arra használtam ki, hogy beszerezzek mindent a sulihoz, ovihoz. Mire hazajöttek a gyerkőcök, az iskolatáska bepakolva várta Benit, és az oviszsákot is megterveztük és megvarrtuk férjem mamájával. Mindent beleraktam, összekészítettem, így volt meglepetés. Isitáskából sikerült azt beszereznem, amelyiket Beni kinézte magának. Nem volt egyszerű. Korán oda akartam érni az áruházba, mikor más még csak a szemét nyitogatja, ami sikerült is, csak a kocsiból nem tudtam kiszállni. Ugyanis úgy döntött a természet, hogy leszakad az ég. Hatalmas zuhéban rohantam be az áruházba, és térdig vizes nadrágban vásároltam meg a még hiányzó dolgokat. A lényeg azért, hogy minden meglett.
Az oviszsákhoz is sikerült nagyon olcsón nagyon jó anyagot szereznem. Dorinának katica lesz az ovis jele, így az anyag is ehhez illő. Úgy szabtam ki, hogy a két zseben a két piros, pöttyös bogárka figyel :D Jaj, majd elfelejtettem, természetesen az alapszíne a zsáknak rózsaszín. Még kis fodor is került a zsebre. Szerintem nagyon édi lett! Dorka rögtön a fél játékos dobozt belepakolta az ágyneműje, a pizsamája és fogkeféje mellé. :D ja, meg az aznap kapott legújabb Anna-Peti-Gergő könyvet. Nagyon készül. Olyan hatalmas izgalommal várja az ovit, hogy mindent megcsinál, megtanul: egyedül öltözködik, fésülködik, összehajtogatja a pizsamáját, elmondja nevét, korát, pontos (!!!!) lakcímét, apukája nevét. Beni ezt öt évesen tudta. Persze, a buzgalom Benusban is benne van, hiszen cirka három másodperc alatt megtanult cipőt kötni. Kicsit lelkiismeret furdallásom is lett, hogy nem mutattam meg neki hamarabb. Bevallom, ez valóban az én lustaságom volt. Persze olyan büszke lett magára, hogy amikor apa hazaért, rögtön vitte a tornacsukát, és kötötte - többször is. Imádom ezeket a pillanatokat!
Döbbenetes dolgot láttam, ami persze ismerjük be, azért megragadott. Nyilván, hiszen posztot is szentelek neki. Mentem műkörmöt csináltatni, és a célegyenesben láttam eme helyzetet. Városunkban sok a guberáló, köztük akad egy-két "normális is", a legtöbbje azért mégiscsak iszákos aljanép. Ő, akit láttam, nem közülük való volt, biztos vagyok benne. Hevesen kotorászott a kukában, töltötte meg mindenféle "kinccsel" a kis elnyűtt bevásárló táskáját, mikoris egy régi könyv akadt a kezébe. Elsárgultak a lapjai, itt-ott rongyos is volt, de ő félbehagyta a napi betevőért való harcos kincsvadászatot, nekidőlt a kukának, és bőszen olvasni kezdett. Látszott, nem létezik számára külvilág, mélyen belemerült abba, amit olvasott. Tessék kérem, a kultúra mindenkit megtalál!
Ha már ilyen jellegű posztot írok, akkor idekörmölöm életem sorsfordító eseményét is. Talán más is okul belőle. Könyvelő suliba jártam épp, éltem lázadó napjaimat, és leginkább rettentően sajnáltam magam. Jó, nem volt minden könnyű akkoriban, sőt... De sajnos a problémáimon nem láttam tovább. Ballagtam barátnőm munkahelye felé, mikor megláttam egy embert kukázni. Nem volt nagyon szakadt, és mocskos, talán ő azok közé tartozott, aki próbált lenni valaki. Szóval ballagtam, és épp elkaptam azt a pillanatot, mikor talált egy félig rohadt almát a kukában. Maga felé fordította az ép részét, és látszott a határtalan öröm az arcán, hogy ott, azon a részen akad két falat... A mai napig nem tudom, mi vezérelt, talán a Jóisten, de megfordultam, és megszólítottam. Szegény halálra rémült, biztosan bántották már párszor. Megkérdeztem tőle, hogy ha nem sértem meg, elfogadna-e egy sonkás szendvicset, ami a táskámban lapul, de én már biztosan nem fogom megenni. Erre ő sírva fakadt, mit sírt, zokogott, miközben a kezemet szorította, és elmondta, hogy már nem is emlékszik a sonka ízére, annyira régen evett. Ő volt akkor a világ legboldogabb embere. És nem kellett hozzá más, csak egy számomra abszolút jelentéktelen, madárlátta sonkás szendvics.
Na ez volt az a pont, ami mélyen elgondolkodtatott. Hát ki vagyok én, hogy bírálom a világot, hogy mást sem csinálok, csak sajnálom magam, mikor hatalmas nagy értékek tulajdonosa vagyok? Van hova hazamennem, ágyban alszom, minden nap eszem főtt ételt, van családom, akik hazavárnak, mi kell ennél több? Na azóta eszerint élem az életem. Ha van egy kicsi, annak örülök. Mert van. Merthát ugye a pohár félig teli van!!!!
Az egész múlt héten kezdődött. Kicsit pirosabb volt a bal szeme. Nagyon jelentőséget nem tulajdonítottam neki, gondoltam, mivel állandóan a ventillátort bíbelte, tán huzatot kapott. Aztán a hétvégén rosszabb lett. Vasárnap fektetéskor négyszer is felsírt és dörzsölte a szemét. Hétfőn orvoshoz vittem. Kapott szemcseppet, amivel naponta háromszor kellett kínoznom, én meg kaptam az ukázt, hogy ha csütörtökig nem javul, látogassak meg egy szakorvost. Há má mé javult volna? A másik is vörös lett csütörtökre, azaz tegnapra, sőt, lázasan ébredt. Így hát meglátogattuk soron kívül a gyermekszemészetet. Diagnózis: vírusos kötőhártya-gyulladás, de van még valami más is, amitől lázas a gyerek, merthogy ettől nem, az tuti, úgyhogy menjek sürgősen vissza a háziorvoshoz. Közben mint a leprásokat, egy fertőtlenítő spray-vel követtek minket mindenhova, és amihez csak hozzáértünk, vagy ráleheltünk, spriccelték és törölték. Ma mentünk vissza a háziorvoshoz. Ő mondta, felsőlégúti vírusunk is van, úgyhogy ismételten megkaptuk a frankó antibiotikumot, meg vettem mellé természetesen a méregdrága probiotikumot. Merthát alapból hasmenéses, mi lesz még a gyógyszertől. Szóval kisfiam most átment hörgő terminátorba (bár talán neki egy árnyalattal vörösebb a szeme). Remélem hamar meggyógyul.
Nem elég a betegség, még a rémületet is ráhozzák a manóra. Kigyulladt valami két háztömbbel arrébb, és hát jóformán az egész városi állomány kivonult. Három tűzoltó, plusz egy létrás, egy helyszínelő, egy katasztrófa-elhárító, egy mentő, meg pár darab rendőrautó. Na most, ők nem tudtak egyszerre jönni, némi fáziskéséssel szirénáztak el egymás után. Én "hős" fiam pedig visítófrászt kapott a sok hangos akármitől. Zokogott, ölelte a nyakamat, és közben veszettül magyarázta, hogy mentek a "húúúúúúúúú"-k, és ő megijedt. Nagyon. Cirka harmincöt percet ringattam a karomban, mire elaludt. Húsz perc után még folytak a könnyei. A bicepszeim lassan úgy néznek ki, mint a muszkli-magazinból pattant body builder macáké. Hiába, már 14,5 kg tömör szeretet a picikém. Az itthoni nagy melegben pedig csak irigykedtem családom többi tagjára, mert ők a Balcsiban áztatták magukat. Dehát nekem most más, fontosabb dolgom van. Meg kell gyógyítanom a kisfiam. Hajrá manó!!!!!!!!!!!!!
Hétfőn ünnepeltük a házassági évfordulónkat. Ennek örömére elmentünk abba az étterembe vacsorázni, ahol összeházasodtunk annak idején. Természetesen a gyerekeket is vittük, hiszen - férjem maximálisan helytálló érvelése szerint - mi így vagyunk egy család. És hihetetlenül jó volt. Egy többszemélyes tálat rendeltünk, ami elég volt mindannyiunknak. Az első meglepi ott volt, hogy úgy hozta ki a felszolgáló hölgy, hogy telerakta nekünk fogpiszkálóra ragasztott piros szivecskékkel a tálat. Nagyon gusztusos és romantikus volt. Ráadásnak még kaptunk egy-egy pohár pezsgőt a ház ajándékaként. A kaja nagyon finom volt, megtömtük magunkat, úgyhogy úgy gurultunk hazáig. És ezen este alkalmával meg lettem győzve afelől, hogy igenis gyerekekkel is lehet romantikus esténk. Annyira jó volt, hogy együtt ünnepeltünk.
Egy szívemnek kedves bloggerina, Viki játékra hívott. A lényeg, hogy üzennem kell a 16. évét élő önmagamnak - bármekkora terjedelemben, ami eszembe jut. Hát íme:
Kedves Kicsi Én!
Nagyon fontos dolgokat mondok most el neked. Kérlek, légy kitartó. Ne hidd azt, hogy nincs helyed ebben a világban. Ne lázadj, hanem várj. Eljön a te időd. Ami számodra most a legfőbb problémát okozza, megoldódik idővel, hidd el. És igenis lesznek igaz barátaid, lesznek, akik melletted állnak majd a bajban, nem kell tovább egyedül cipelned a terheket. És bár lesznek buktatók, kerülnek olyan emberek és helyzetek az utadba még, akiket és amiket következetes gáncsnak fogsz fel, hasznodra fog válni minden egyes negatív lépés, okulj belőle, nem vagy és leszel rossz ember. Higgy magadban.
TAnulj, mert később bánni fogod, hogy bár tudod, többre lennél képes, nem aknázod ki minden lehetőséged, nem fordítasz kellő figyelmet a valóban fontos dolgokra. Ne kapálózz a szeretetért, jönni fog. Most a saját képzéseddel foglalkozz. Fogsz találni egy embert, aki majd jóban rosszban melletted lesz, és ez a kapcsolat gyümölcsözni fog (hármat is :D), úgyhogy nem kell mindenáron valaki, azaz bárki. Okos vagy, mutasd meg! És legfőképpen ne félj minden egyes naptól.
Eljön az a nap, mikor büszke leszel arra, amit elértél. De most még küzdened kell. Fontolj meg minden lépést, és minden rendbe jön.
Hát ez volna. Akiknek tovább adnám:
Amplik
Edige
Mammka
Hajnalimosoly (Mária)
Bogyimami
Öt embernek kell továbbadnotok, izgatottan várom az írásotokat.
Ma úgy döntöttem, töltött cukkinit csinálok ebédre. Kicsit féltem a reakció miatt, ami be is igazolódott, de azt hiszem, lekezeltem. Épp a tököcskét hámoztam, mikor kijöttek a gyerekek, és érdeklődtek az ebéd felől. Mondom: töltött cukkini. A kezemben lévő tökre nézve Bence már épp fintorogni kezdett volna, mikor hamar elkezdtem mesélni:
- Tudod Bence, ez egy tökhajócska lesz, amibe bele fog csücsülni husi-kapitány, és lesz benne sok-sok tojás-halacska, amiket kifogtak a tengerből. Ebédkor elsüllyesztjük a hajóhadat!!!! - na ennek annyira örült Bence, hogy alig várja, hogy elkészüljön az általa cukinak nevezett fenséges lakoma :D
Egyre elégedetlenebb vagyok önmagammal. Nem igazán tudom, miért érzem ezt, egyébiránt miért érzem azt még, hogy vágyom arra, hogy visszajelzést kapjak arról nap mint nap, hogy három gyerek után az a hatvan kiló nem olyan sok. A tornához nincsen kitartásom, bár ma is bekerült az a DVD. És még azt sem mondhatom, hogy bókokat nem kapok, hiszen a kedves szomszédunk, aki nagy szomorúságunkra messzi költözött, egy csodás ajándékot adott búcsúzóul, csak egy mondatot, de nekem nagyon sokat jelentett. Tegnap pedig majdnem balesetet okoztam, mert a Balcsiról hazajövet kiszálltam a parkolóban, hogy kivegyem a gyerekeket a kocsiból. Fürdőruhában voltam, mert nem volt idő megszáradni, és csak azt vettem észre, hogy mellettünk satufékkel áll meg egy VW, mert annyira nézett, hogy majdnem belement az előtte álló autóba. Pedig bizton állíthatom: NEM VAGYOK JÓ NŐ!!!!! A pár kiló pluszon van a három szülésnek egy pár nyoma is, és nem tudok megbékélni vele. Leginkább a lottó ötösre vágyom, hogy megfizethessek egy csodás plasztikai sebészt, aki rendbe rak, meg egy jobb fajta kondibérletet vennék, trénerrel, hogy kikupálódjak. Ez utóbbi nem lehetetlen, csak még várnom kell rá kicsit. Hogyan békéljek meg magammal? Nagyon szeretnék.
Egy hétig itt voltak Fehérváron a zalai rokonok. Ugyan nem nálunk aludtak, hanem nagymamánál, minden nap mentünk, és programot csináltunk. Játszótér, fagyizás, séta, ilyenek. Két kisgyermek van ott is, nagyon aranyosak. Bár nem volt egyszerű a dolog, mert a kislány (nagyobbik) autista, így nagyon sok törődést igényel. Én imádom őt, mert csupa szeretet, amiért ugyebár én élek-halok. Sokszor lógtunk egymástól a pici lánnyal, és adtuk azt egymásnak, ami nekünk a legfontosabb. Ölelte a nyakam, hozzámbújt, én meg cirógattam őt.
A kisebbik gyermek, kisfiú, na ő már nehezebb eset. Hozta az óvódában tanult szlengjeit, és bár én az én gyermekeimnél lekezeltem ezeket a megnyilvánulásokat, láthatóan anyuka nem tudott vele mit kezdeni. Szerencsére az én fiam a szeleburdiságát nagyon szépen visszafogta, de ezeket a csúnya szavakat még azután is előszedte, mikor ők már elmentek. Lendületből visszaordítottam, hogy ezt nem akarom hallani, és nem ezek a dolgok azok, amiket másoktól meg kell tanulni, hanem az okosságok. Persze ehhez társult még egy-két félmondat, de azt nem szeretném ide írni, bizonyos okokból kifolyólag. :D
Hétvégére megérkeztek a szegedi rokonok is, így egy össznépi bográcsozás kerekedett anyósomék telkén, ami nagyon jóra sikerült. Szeretem azokat az embereket, akik ott összejöttek, és valóban, jó társaság alakult. A kaja finom volt, jókat beszélgettünk, a gyerekek nagyot játszottak, szaladgáltak, úgyhogy szépen eltelt a nap. A hétvége viszont kicsit másra sikeredett, mint elképzeltem. A vendégek nálunk három napot töltöttek, és én imádom őket nagyon-nagyon, de most valahogy más volt. Hoztak egy barátot is magukkal, akivel hihetetlenül jól elbeszélgettek benn a nappaliban, miközben én kinn a konyhában készítettem nekik a kaját. Normális az, hogy hozzám jönnek vendégségbe, és azt érzem, hogy zavarok? Na mindegy, majd talán legközelebb.
Útban a Balaton felé beszélgetés-sorozat zajlott a kocsiban. Beni nagyon okos ténymegállapításait barátnőm eképp nyugtázta:
- Beni, hogy neked mennyi eszed van!!! - mire Dorina:
- De nekem is mennyi eszem van ám!!!!!
Beni nagyon szeret a házunk elé lemenni a kisboltba, mert ilyenkor nagyon ügyesnek érezheti magát, persze én meg adom is alá a lovat :D Kilép az ajtón, egy autóúton átmegy, és már a boltban is van. Végig látom a konyhaablakból. Ha csak egyféle dolog szükséges, őt szoktam oda átküldeni, nem kis örömére. Történt az eset, hogy Dorina is nagyon menni akart. Mondta Bencus: - Anya, engedd le velem, nagyon vigyázok rá, megígérem! - hát erre nem mondhattam nemet. Okos bátyus megfogta kishúga kezét, és el sem engedte, míg a boltba be nem léptek (lestem). Dorina kiraplizta, hadd ő hozza a tíz zsömit, persze Beni engedte neki. Ahogy az a nagykönyvben meg van írva, a zacskó fogta magát, és az autóút közepén szabadjára engedte a zsömléket. Beni abban a pillanatban feltolta a húgát a járdára, összenyalábolta a zsömiket, feldobta a járdára azt is, és ott szedegette össze. Persze mindeközben az ablakban álltam, és az eseményt látva megfagyott az ereimben a vér. De látva Beni hihetetlenül okos, bölcs reakcióját, nagyon megnyugodtam. Ahogy felértek, körbepuszilgattam, nem győztem dícsérni, és elmondani neki, hogy végtelenül büszke vagyok rá, hogy nagyon-nagyon okosan cselekedett. Annyira boldog vagyok, hogy ilyen okos a gyermekem!!!!
