Az elmúlt két napban nagyon kellemes elfoglaltságom volt. Egy nagyon kedves - de messzi került barátnőm hazalátogatott, így vele töltöttem az időm nagy részét. Nem beszélve arról, hogy így találkozhattam a kislányával, az én "majdnem" keresztlányommal. Azért majdnem, mert nincs megkeresztelve, de azért barátnőm névileg felfogadott. Valahogy mostanság körvonalazódott bennem, hogy számomra ez a dolog is mennyire nagyon sokat jelent. Mármint a keresztanyaság. Mert az az érzésem, én sohasem leszek az, aki bárkinek a gyermekét is keresztvíz alá tarthatná. Úgy szerettem volna, ha csak egyszer is... Hát ez van. Marad nekem ő, kicsi szívem csücske, akit annak gondolhatok. Csodás két nap volt.
Annyira édes volt ma Benus, hogy el sem tudom mondani. Valamin nagyon dolgoztam, és nem úgy sikerült, ahogy szerettem volna. Ennek folyományaként kitört belőlem, hogy: "Ajj, ezt nem így akartam!!!" Mire ő:
- Anya, én is elrontottam valamit, ne légy szomorú, mindenki követhet el hibát! - és a csodás érzést fokozva még hozzám is bújt. Hát igen, kezd felnőni az én már éppen csak óvódás nagyfiam.
Picike fiam meg kezd nagyon féltékeny lenni. Benire délután rátört a bújós hangulat, és mellém kuporodott. Milán mikor megneszelte, magas C-s csatakiáltással odarohant, fejjel az ölembe, és ha nem vagyok elég gyors, még Beni is kap egyet a szeme alá. Na nem azért, mert agresszív lenne kismanó, hanem mert akkora elánnal repült az ölembe. Hihetetlen volt. Kezdődik az "apa, anya nem szerethet mást" korszak. Azért megsúgom, egy picit élvezem, mert ebből is kiszívom a szeretetet. Olyan nagyon aranyos.
De azért most szenved is drágám, mert mostmeg begyulladt a szeme. Nem tudom, hogy kötőhártya-gyulladás-e, de váladékozik neki. Én komolyan mondom, átok ül rajtunk. Pedig esküszöm közelében sem voltunk beteg embernek. Azért az immunerősítő gyógyszer láthatóan segít neki. Adagoljuk hősiesen tovább. Szerencsére megadta magát, és magától megeszi, hiszen okos gyerek, és tudja, így is, úgy is be kell venni, akkor meg jobb, ha magától hamar túl van rajta. Úgyhogy haladunk.
Dorust meg délelőtt akkora köhögés-roham kapta el, hogy simán kidobta a taccsot a konyhában. Ő amúgy is ilyen kis hányós típus, ráadásnak ez a tevékenység egyáltalán nem zavarja. Szóval kirakta, de a köhögés nem maradt abba. Azt hiszem, holnap ismét doktorbácsit látogatunk, és bérletet kérünk - de legalábbis rendelő-kulcsot biztos.
Hát túl vagyunk a nagy napon. Először Dorinát írattuk be az oviba, még jelet is választottunk: katicabogár lesz. Először a szívecskét akartam, hiszen az én ovis jelem az volt, és hihetetlen eszmei jelentősége lett volna számomra, de mivel azt már egy másik kislány lefoglalta, így maradt a katicabogárka, ami viszont a böliben volt a jelem. Félsiker. Azért ennek is örülök ám! Hiszen kis dolgok is fontosak. Na. Már csak abban kell reménykedni, hogy fel is veszik. Ugyanis a mi kis városunkban olyan mértékű túljelentkezés van, hogy az valami hihetetlen. És akkor még mondják nekem azt, hogy nincs elég gyerek. Csak állami óvódából van 22 db (Úristen, ezt én még sosem számoltam össze, és bár tudtam, hogy sok van, azt nem gondoltam, hogy ennyire) plusz az alapítványi óvódák. És bizony arra is van kereslet. És komolyan, nincs hely. Felhívtuk ma a körzetes ovinkat is, és közölték, ha nem veszik fel a választott oviba, tán kéne keresni egy harmadikat is, merthogy náluk 18 hely van, és bár még holnap is van beíratás, már 37-en feliratkoztak. Komolyan, mi lesz azokkal, akiket nem tudnak felvenni? Az egyik szülő azért dolgozik, hogy egy teljes fizetésből állja a "bébiszittyert" illetve a magánovit? Na mindegy, remélem nekem ilyeneken nem kell majd gondolkodnom. Tulajdonképp még itthon vagyok a kicsivel, nem okozna gondot, de ez a picike lány annyira készül. Mint írtam már, kifejezett ezért tanult meg egyedül öltözködni. Hogy őt ügyesnek lássák az óvónénik, hogy rá ők is büszkék legyenek.
Benit is beírattuk. Ő 1/a-s lesz, német nemzetiségi tagozatos. Huh, de komoly név, huh de komoly kilátások, még tán anyuka is megtanul a gyerkőccel németül. Mert az biztos, hogy én leszek az, aki az asztala mellé és őmellé ül, hogy segítse, hogy együtt tanuljon vele. Nem azért, mert a páromnak nincsenek ilyen jellegű ambíciói, és nyilván lesz olyan a távolabbi jövőben, amihez ő kell majd, de ez most az én feladatom. Legalábbis én nagyon annak érzem. Én ott AKAROK ülni mellette, együtt csinálni, együtt tanulni. Hát meg kell mondjam, csuda izgalmas ez az anya-lét. Csodásak ezek a mérföldkövek, ezek a fejlődési állomások, amik egy életre meghatározó emlékekként belevésődnek majd az ő fejébe és az enyémbe is. Ezek azok a pillanatok, amiket megélve érezzük meg, hogy mit "alkottunk", és alapozzuk meg a jövőjét. Mert itt még mi döntünk. Itt még mirajtunk áll, hogy kinek a kezébe kerül a gyerek, hogy milyen suliba íratjuk, mit tanul, mire specializálódik, de mindenképpen a legfontosabb, hogy milyen kapcsolata lesz a leendő tanárnénivel. Mert ez utóbbi fogja meghatározni a tanuláshoz való viszonyát, ami viszont meghatározza majd az egész életét. A középiskolával kapcsolatban ő fog dönteni, de ennek a súlya rajtunk van. Én érzem, sőt, tudom, hogy jól döntöttem. A leendő osztályfőnököt ismerjük régóta, férjem tanárnénije volt, akkor jött ki az egyetemről, és meg kell mondjam, csodálatos ember, és végtelenül ért a gyermekek nyelvén. Mikor eljött hozzánk, pillanatok alatt megtalálta a kicsinyeimmel a közös hangot. És ez a nem mindegy. Hát tanulásra fel kisfiam, nőj és okosodj!
Ma itt volt a szomszéd babuci, kicsi Zete egy picit, dajkálhattam, babusgattam. Olyan pici, olyan törékeny, és annyira édes. Nem bírtam megállni, hogy ne puszilgassam egyfolytában. Csak tartottam a karomban, néztem őt, a férjem meg csak mosolygott. Kíváncsi lettem volna, mi van amögött a sokatmondó mosoly mögött, de nem nyilatkozott. Én meg nem faggattam. Természetesen megragadtam az alkalmat és megint közöltem vele, hogy én még szeretnék babát. Legfőképp, mikor ő is a karjában tartotta, és nem győzött tyuttyogni annak a pici emberkének. Persze kitört belőlem az a nagyon gonosz "NA UGYE..." Ha másra nem is, arra jó volt ez a mondat, hogy hamar visszakapjam a picurit, merthát nehogy messzemenő következtetéseket vonjak már én le abból, hogy ő most fenemód élvezi a babázást. Nem vontam, viszont nem szakadtam le a témáról, úgyhogy alkalomadtán újra előszedem.
Beni locsoló verse ez volt:
"Örömmel és büszkén keltem fel ma reggel,
Hogy meglocsolhassalak sok-sok szeretettel.
Sok házat bejártam, sok virágot láttam,
De ilyet, mint te vagy, sehol sem találtam.
Szabad-e locsolni?"
Dorina is készült versikével, amit hihetetlenül büszkén mondott (a mai napig naponta hatszor meghallgatom, és bárki jön látogatóba, kötelező jelleggel felveszi a hallgatóság szerepét):
"Köszönöm, hogy köszöntöttél,
Rózsavízzel megöntöztél.
Én is köszöntelek téged,
Tojás lesz a fizetséged"
Időnként, ha siet, a harmadik sok kimarad, amúgy csodálatosan szavalta az összes locsolónak, anya meg nagyon büszke volt (meg persze most is az :D)
Nem is tudom hol kezdjem, oly rég írtam már. Talán a húsvétnál. Beni csodálatos verset tanult, és nagy lendülettel útra kelt, hogy locsolhasson. Még hihetetlenül élvezi ezeket a bulikat. Öltöny fel, haj belő, vers utolsó gyakorlása anyával, és indulás. Milán baba is a fiúkkal tartott volna, de vasárnap délutánra magas láza lett. Már a sírógörcs kerülgetett, nem értem, mi van vele, miért ennyire beteges. Ezt kiküszöbölve most kaptunk a doktorbácsitól egy immunerősítő gyógyszert, valami izo-izé, remélem beválik. Mióta novemberben kórházban volt, azóta egyik betegség jön a másik után. Tényleg bízom ebben a csodaszerben, és talán véget érnek pici manó megpróbáltatásai.
Dorina is orvost fog látogatni. Vele huszadikán megyünk vissza a gyermek-sebészetre, ugyanis iszonyúan fáj a lába. Az, amelyik tavaly januárban el volt törve. Konzultáltam doktorbácsival, és szerinte sem normális, hogy több mint egy év után is frontkor háromszor kel sírva egy éjjel, ha nincs front, "csak" hüppög. Dehát nem élhet Cataflam-cseppen a gyerek! Úgyhogy most kontroll, aztán meglátjuk. Amúgy ő az a fajta, akinek a növekedés is nagyon fáj. Remélem, nincsen vele semmi komoly baj.
Ma amúgy megkaptam tőle a magamét. Az történt, hogy elmentünk Beninek cipőt venni. Borzasztóan nő a gyerkőc, hat éves létére 122-128-as ruhákat hord és 32-es cipőt. A lényeg, menet közben Dorina szedett egy virágot, konkrétan pitypangot. Imádja a virágokat. Szíve szerint minden utunkba eső virágboltban megállítana és vásárolna. Nagyon édi. Majd legalább le tudom informálni a leendő lovagokat, mivel lehet lekenyerezni a csajszit. Szóval: miközben Beni cipőt próbált, ő odatalált a tükörhöz, hova máshova - és közben a kezembe adta a virágot, hogy vigyázzak rá. Én ronda felelőtlen anya, letettem a padra, miközben Beninek segítettem, és a nagy kapkodásban ott maradt. Kérdezi a kocsiban Dorina, hogy hol a virág. Mondtam neki, hogy alighanem ott hagytam a padon, de sebaj, szedünk másikat. Mire ő:
- Anya, rád bíztam hogy vigyázz rá, és te nem vigyáztál. HÁT KÖSZI SZÉPEN!!!! - nem tudtam mit hozzáfűzni, maximálisan igaza van. Ja, a nagybetűvel kiemelt részt ő is kihangsúlyozta, nem is kicsit
Végére hagytam az életünket jelenleg legjobban befolyásoló tényezőt, a munkát. Ugyanis jelentem, úgy néz ki, megkapta apácskánk élete állását! Csütörtökön este hívták fel, hogy szeretnék a csapatukban látni, na azt a boldogságot, ne tudjátok meg! Csodálatos érzés volt. Egymás nyakában ugráltunk, pörögtünk, visítottunk, hiszen talán vége a jelenlegi sanyarú helyzetnek, a "meggondolom azt is két vagy három zsömlét veszek" állapotnak. Egyelőre még nem fogtam fel. Jövő héten kell menni szerződést aláírni, meg megbeszélni a kezdést, majd akkor talán már kézzel foghatóbb lesz. Amúgy ez a cég volt 2009. év legjobb munkahelye. És azt csinálhatja a férjem, amit nagyon szeret: gépészmérnök lesz. És ez a nem mindegy. Mert így jó dolgozni, és így leszünk mi újra a legboldogabb család. :D
Még annyit, hogy holnap nagy napunk lesz. Beiratás van, kislányunkat óvódába, kisfiunkat iskolába kell íratni. Jaj Istenem, de elment az idő. Talán jelenleg jobban izgulok, mint ők maguk. Pedig nagyon-nagyon várja mindkettő élete eme nagy eseményét. Emlékszem, én is nagyon vártam, ki is készítettem apukámat azzal, hogy egy nap legalább ötször kérdeztem meg tőle, mikor lesz már szeptember. :D Na legalább ennyire készülnek az én picikéim is. Dorina egyedül öltözködik, nem engedi, hogy segítsünk neki, ezzel az indoklással:
- Anya, én felöltözöm egyedül, és ha az óvónénik meglátják, milyen ügyes vagyok, oda lesznek! - ugye-ugye, a marketing :D:D
Amúgy ma nagy-nagy takarításban voltam. Rengeteget mostam, konyhát puceváltam, meg Milán szekrényét kiszanáltam. Megint kinőtt egy zsáknyi ruhát. Már nem tudom, hova rakodjam a zsákokat. Eladni nem akarom, merthát mi van, ha mégis helyre jövünk anyagilag, meg úgy alakul az életünk, és apa mégis rááll, hogy még egyszer átélhessem az életet adás csodáját? Akkor kelleni fognak, bizony ám! Azért van még pár évem ahhoz, hogy ne adjam fel a reményt. Mivel így magunk között vagyunk, megsúgom, ez az én nagy-nagy álmom. A harmadik gyermekemre semmilyen módon nem voltam felkészülve, sem fizikailag, sem lelkileg, és nehéz volt maga a terhesség is (elveszítettem az ikertesót), így nem tudtam úgy kiélvezni, ahogyan ő is és én is megérdemeltük volna. Nem volt egyszerű időszak, bár kompenzálásképpen egy csodálatos gyermeket kaptam az élettől. Szeretetteli, nyugodt, vidám, édes kisbaba. Imádom őt is - mint a másik kettőt. De ha így leszünk család, én akkor is nagyon-nagyon boldog leszek.
Ma a nagy találkozások napja volt számomra. Reggel elfutottam vásárolni, ott találkoztam egy volt osztálytársammal, akivel ugyan sosem voltunk közeli barátságban, de mindig jókat beszélgettünk, és olyan jó volt most vele meg a kislányával találkozni. Egy teljesen más közegben, egy teljesen más élethelyzetben, már nem kisdiákként, hanem anyaként álltunk ott, az anyaságról beszélgettünk, hiszen már így élünk. Olyan furák, de olyan jól furák ezek a találkozások. Csak eszébe juttatják az embernek az idő múlását.
Délután pedig egy nagyon kedves, de rég nem látott barátnőmmel találkozhattam, meg a kislányaival. Valaki egyszer nekem azt mondta, hogy az az igazi barátság, amikor hosszú ideig nem találkoztok, de amikor újra összefuttok, ugyanott folytatjátok, ahol abbahagytátok, mintha soha el sem váltatok volna. Na ővele ilyen volt. Találkozás, nagy örülés, puszi, és dumáltunk, mintha tegnap hagytuk volna abba. Ugyanúgy, mint régen. Biztosan úgy van, ha egyszer elrendeltetett, kinek kell része lenni az életednek, akkor az, bármit teszel is, része lesz. Mi még odafönn biztosan eldöntöttük, hogy barátok leszünk, mert csodálatos módon össze tudjuk hangolni az érzéseinket, a gondolatainkat, egyszerűen mindent. És ez az évek alatt sem változott.
Pár évvel ezelőtt, sőt, pár hónappal ezelőtt is még egy önbizalom-hiányos, önmagát állandóan ostorozó, magában folyton hibát kereső ember voltam, aki nem tudta elhinni azt, hogy bárki is önmagáért szeretheti. De most: nap mint nap találkozom olyan emberekkel, akik biztosítanak afelől, hogy van bennem mit kedvelni, hogy tettem olyat, ami értékelhető, hogy tudok szeretni, és ezért lehet is szeretni. Ők a barátaim, akik miatt már nem vagyok elveszett, magányos, csendben sírdogáló. Nagyon sokat kaptam tőlük, annyit, amennyit ember csak kaphat, és ez segített nekem nagyon sokat abban, hogy megtaláljam önmagam. Hogy merjek az lenni, aki valóban vagyok. Hogy ne keveredjek hazugságokba amiatt, hogy nem merek önmagam lenni, mert azt hiszem, feltétlenül meg kell felelni a társadalmi elvárásoknak, kötelező megfelelni mindenkinek. A lehetetlent akartam, és összetörtem ha nem sikerült. A kudarcot most is nehezen viselem, de ma már átsegít rajta az, hogy tudom, őhozzájuk bármikor fordulhatok. Hogy valakinek én is számítok. Hogyan köszönjem meg nektek? Hm???
Milán baba végre tegnap este nem hányt. Az ebédre kapott natúr rizsecske is benne maradt, úgyhogy ma már csináltam neki egy kis rakott krumplit, persze külön, kevésbé fűszeresen, mint magunknak. De számomra ez már nagyon jó jel, annyira örülök.
Beni is jobban van, már csak akkor fáj a lába, mikor ránéz vagy eszébe jut. Akkor látványosan szenved egy kicsit, mi látványosan sajnáljuk, aztán játszik tovább. Onnan tudom, hogy már nem fáj neki, hogy simán belerúgott a lábamba úgy, hogy észre sem vette. Édespofa :D Tegnap este azért még nagyon szenvedett, a fürdés úgy történt, hogy ráült egy kisszékre és kilógatta a lábát a kádból, nehogy víz érje. Aztán csak úgy volt hajlandó elaludni, hogy az egyik általa nagyon szeretett kiskutya lábát is bekötöztük, így a két sebesült együtt szenvedve bátran elszunyókált.
Dorina szolidarítása mindennel felér. Reggel, mikor felébredt és nemsokkal később Beni is kibicegett, beköttette a saját lábát a hercegnő, merthogy akkor most neki is nagyon fáj, mert a Bencének fáj, és legyen az ő lába is bekötve. Akkor együtt fájhat a lábuk. Kell mondanom, hogy neki álltunk "sebkötözni"??? :D Íme az eredmény:
