Ezt most olvastam, és nagyon nagyon tetszett. Talán mert egy kicsit magamra ismertem.
Pótvizsga a szeretetből
A Mester nagy iskolájában
Ma szeretetből pótvizsgáztam.
Tanítóm előtt remegve álltam...
Az első vizsgán én megbuktam
A tételt bár kívülről tudtam,
De a gyakorlatban előre alig jutottam.
Szeretem én, ki engem szeret,
Minden jó embert, akit csak lehet,
De az ellenségem?
Aki megrágalmaz, kinevet,
Ad mindenféle csúfnevet,
Gyaláz és megaláz engemet?
Ilyet nem tudok szeretni! Nem!
És ezt húztam ki a tételen,
,,Hogy az ellenségemet is szeressem!"
Szereted-e? - Kérdezte tanárom,
Az én Mesterem és Megváltóm.
Nem tudom, hiába próbálom!
Szelíden monda, de erélyesen:
- - Pótvizsgára mész, és ha mégsem
Tanulod, megbuksz egészen.
A szeretet nehéz tétel,
A legtöbben ebben buknak el,
Mert, aki bánt is, szeretnünk kell!
De Mesterem tovább tanított,
Különórára magához hívott,
Szeretetével sokat kivívott!
Mutatta kezén, lábán a sebet,
Hogy mennyit terem a szeretet,
Eltűri a kereszt-szegeket.
Eltűri a gúnyt, a gyalázatot,
Töviskoszorút, s nehéz bánatot.
A dárdaszúrást, mit értem kapott.
Így tanított, szívem felrázta.
Látta, hogy hajlok a tanításra.
Szeretetét a szívembe zárta.
És most pótvizsgáztam belőle.
Ott volt az ellenségem is.
Gúnyos megjegyzést kaptam tőle,
De szeretettel feleltem,
S e szeretettel őt megnyertem...
És a pótvizsgán átmentem.
Tovább tanulok, tovább megyek,
Vannak ,,szeretet-egyetemek",
Magasak, s mégsem elérhetetlenek!
Mert más tudományt sokat tanulhatok,
Megcsodálhatnak, úgy vizsgázhatok.
Ha szeretet nincs bennem:
semmi vagyok.
Jaj, ma én olyan boldog vagyok! Kitaláltam, mi leszek, ha nagy leszek. Mégpedig nagyon jól menő fodrász. Az eset már általános iskolás koromban kezdődött, mikoris pályát kellett volna választani. Én fodrász szerettem volna lenni. De a nyílt napon sikeresen elriasztottak, közölvén a felvételi arányokat. Nah, gondoltam, nem vagyok én ehhez elég okos, keressünk mást. Kerestem és találtam. Közgazdasági szakközép, ahova nyílt napra nem jutottam be, így fogalmam sem lévén a körülményekről, jelentkeztem. Mint kiderült, sokkal rosszabb felvételi arányok mellett is felvettek, úgyhogy bepróbálhattam volna a másik iskolát is. A sors nem ezt akarta. De most, most minden adott hozzá. De leginkább a terveim. Megvan az üzlethelyiség is, anyukámék házában. Tökéletes hely. Kitaláltam a profilomat is, de ezt most a publicitás miatt nem írom le, még előbb szabadalmaztatom :D:D vagy levédetem (hihihi). De az biztos, hogy multifunkciós üzlet lesz. Amit én egyedül fogok vinni. Mostmár csak a pár száz ezer forint hiányzik, amiből a tanfolyamot illetve a kezdő csomagot finanszírozom. Egyelőre kilátástalan. De tudom, hogy kegyes hozzám az élet, és igenis megteremtődik minden körülmény, ami által véghez tudom majd ezt vinni. Tán jövőre. Akarom én ezt annyira, hogy sikerüljön. Akarom, akarom, akarom! És mily csodás is lenne, ha beteg valamelyik gyerkőc is dolgozhatok, hiszen anyukámék házáról volna szó, ahol az udvaron illetve a házban is el lennének velem a gyerekek. Tökéletes terv, remélem, sikerül. Ez az én nagy álmom.
Ma megfőztem életem első spárgakrémlevesét. Úgy jött, hogy vásárolni voltam két kisebb gyerkőcömmel, és megláttam ott a pulton a kis drágákat, ahogy engem hívogattak - természetesen leolcsózva. Hát olyan guszta volt a csomag, és olyan olcsó, hogy gondoltam, itt az idő, ki kell ezt is próbálni. Nem nagyon voltam híve az efféle leveseknek, de mióta megcsináltam az első padlizsánkrémlevesemet, ami hatalmas sikert aratott a családom körében, gondoltam, ez sem lehet olyan rossz. Hát a hátamon állt a szőr, mire az összes kicsi spárgát megpucolgattam meg felvagdostam - időspórolás miatt. Az én hülyeségem (vagy okosságom), hogy mindent egy kicsit másképp csinálok, ahogy a receptek írják, hát ezzel is így voltam. Icipicit eltért a javaslatoktól, a szám íze szerint alkottam, de hihetetlen módon eszméletlenül finom lett. A férjem hatalmas tányérral benyomott belőle mikor hazaért. A második spenót volt, drága nagyfiam kérésére.
Na itt van az a pont, hogy el kell mondjam, az én gyermekeim rosszul vannak összerakva. Nem eszik meg a túrógombócot, pedig azt sem natúran csinálom, hanem még a tésztájába is csempészek egy kis vaníliás cukrot, mert apácskánk úgy szereti, de hiába a rafinéria, gyerkőcöknek nem kell - még édes tejfölös mártással sem. Ellenben a spenót, az ám a valami! Abból a fiam három tányérral megeszik. Tegnap meglátta a fagyasztóban, és könyörögni kezdett, hogy főzzek ma azt. Oviban ebédelt, utána jár haza (mármint ebéd után), és nem sokkal később odaült az asztalhoz és kérte. Imádja. Hát erre nem tok gombot varrni. Hiszen még viccek is keringenek szegény egészséges (de csúnya) spenótról (Kisfiam, edd meg a spenótot! - nem eszem! - de edd meg, szép színed lesz tőle! - akkor pláne nem eszem meg! - dehát miért???? - mert nem akarok zöld lenni! :D:D:D) Azt azért hozzá kell raknom, borzasztóan örülök a spenót iránti rajongásukért, a benne lévő vitaminok, vas és egyéb jóságok miatt.
Amúgy én az a fajta anyaállat vagyok, aki - ha nem is szeret valamit, megfőzi a családnak. Így van ez a tökfőzelékkel. Velem az óvódában sikeresen megutáltatták, képtelen vagyok azóta megenni. Viszont a férjem imádja. Így hát nekiálltam. Persze simán a számba vettem egy falatot, és előadtam a gyerkőcömnek (akkor még csak Beni volt), hogy ez mennyire finom, mmmmmmm, egye csak. Nem kell mondanom, közben zöldült kékült a fejem, szívem szerint szaladtam volna pökni egy nagyot, dehát elő kellett vennem a színészi vénámat. A szomorú az volt az egészben, hogy nem lett eredménye. Ugyanis nem lett szimpi a manó számára a kaja. Tudom, hogy nem én hibáztam, mert a férjem azt mondta, olyan, amilyennek lenni kell. Egyszerűen csak nem a fiam ízlése. Ergo: hiába voltam hős. Azóta sem eszi meg. Na mindegy.
Laktózmentes spenótomat Milubabám is nagyon tömte. Annyira édes volt, mert miután megetettem (másfél tányérnyi mennyiséget evett), akárki odaült az asztalhoz, mindenkihez odaoldalgott koldulni pár falatot. Munkából hazaért, megfáradt, éhes apához is odament kuncsorogni, mondtam is neki: Adj már neki, szegényt éheztettem egész nap! - persze fél órával előtte etette meg a bátyja, azelőtt fél órával meg a nővére. Azelőtt háromnegyed órával meg én. És esküszöm, nem látszik rajta, hogy ilyen nagyevő! Husis, erős, de egyáltalán nem kövér. Semmi felesleg nincsen rajta. Lehet hogy azért, mert a tejes cuccoktól (mikor néha becsúszik - mint pénteken, mikor Doruskám pusztán testvéri szeretetből és jószándékból megetette a saját csokijából - az mégiscsak eperkrémmel töltött tejcsoki, nem pedig sima ét, ami Milukáé volt) iszonyú hasmenése kerekedik, napokig is el tud tartani. Látványos, ahogy a pelus tartalmán látszik, hogyan ürül a laktóz, mert ahogy távozik, úgy sűrűsödik az állag. (na igen, fűt-fát-bokrot is leírok ide, de talán egyszer majd jót nevetünk ezen, vagy érdekes lesz számára tudni, miken mentünk keresztül). A hétvége sem volt egyszerű vele, hiszen a fent említett csokis téma bezavart. És kedden már nem tudtuk, hogy még mindig attól van-e rosszul a pocakja, vagy vírus, vagy az okozza, hogy négy foga jön egyszerre. A lényeg, hogy ma már alakul, igaz, a bismut-ra nagyon haragszik még :D
Dorina nagyon komoly személyiség-változáson megy keresztül. Eltűnt az én simulékony, kezes, szófogadó édes kislányom. Most lett egy köszönni nem akaró, feleselő, nagyszájú, dacos lányom, aki azért előszedi még bújcikázós, szeretgetős énjét, aminek olyankor nagyon-nagyon örülök. Megvannak még az esti arcsimizések is, ami nélkül elaludni nem lehet. Sem neki, sem nekem. Esküszöm, ha egyszer majd erre már nem tart igényt, nagyon-nagyon fog hiányozni. Olyan jó, mikor odabújok mellé, és ő a pici kezével simogatja az arcomat, elsimítja a hajamat, aztán odatolja a pofiját az enyémhez, kéri a "szemepuszit", ami segít szépeket álmodni, én meg az ő szép kis arcát simogatom közben végig meg ölelem ahogy csak tudom, na szóval szerintem ezt minden anya érti. Elmaradhatatlan, kihagyhatatlan. Imádom.
A másik nagyon fontos dolog az estében Beninél a meseolvasás. Ez már úgy beleitta magát a mindennapokba, hogy komoly büntetés, ha nem ül anya ágyszélére mesézni. Ez azért érdekes, mert azt hittem, én a kisfiamnak soha az életben nem fogok mesét olvasni, ugyanis legyen az bármilyen szép, izgalmas, tartalmas, színes mese, ő két perc után már pörgött mint a ringlispil és kereste, mivel tud babrálni. Rám sem hederített. Aztán egyszercsak igényelni kezdte. Nosza, olvassunk. Addig az én kedvenc verses mesémet mondtam el neki minden este, amit még az én nagymamámtól tanultam, hihetetlen kedves versike. Most viszont már igazi hosszú, klassz meséket olvasgatunk együtt. Utána ő is bújik, igaz, ő csak amolyan pasisan, de mostanában nagyon sokat mondja, hogy nagyon-nagyon szeret. És annyira édes, mert mindig kutat a gondolataiban, hogy milyen szóval is mondja el, hogy mennyire. Volt már űr, meg az összes bolygó, az összes ember, de elmondtam neki, a lényeg számomra, hogy szeret. Semmi más.
Jaj annyi minden történt, azt sem tudom, hol kezdjem. Legelőször is: voltunk a Mátrában unokatesóm ballagásán. Annyira nagyon jó volt, a távolság miatt rég nem látott családtagokkal is találkoztunk, sőt, még a Kanadai rokon is tiszteletét tette - úgyhogy a hangulat és az öröm (ünnepség nélkül is) adott volt. Egy szép szertartás, egy isteni sokfogásos ebéd és dínom dánom után hatalmas traccsparti kerekedett. A nagy sokaságban mindenkinek akadt beszélgető partner, természetesen azt sem tudtuk, ki kinek a társaságát keresse, persze mindenki szépen lassan sorra került. Úgyhogy lepcses számnak volt mit dolgozni, hazafelé nem is kívánkozott koptatni nyelvecskémet. Viszont vezetni azt nagyon rossz volt. Én, aki imádok a volán mögött ülni, nálam ember ezt jobban nem szereti, nem gondoltam, hogy bármikor is ilyet mondok, de ez tény. Annyira elfáradtam a sok benyomástól és ingertől, no meg a korai indulástól, hogy hazafele kőkeményen koncentrálnom kellett, hogy ne legyen semmi baj. Nem is vállaltam az elejétől-végéig autópályát, avagy a monoton utazást, hanem inkább a csodálatos falvakon, erdei tájakon mentem keresztül, ami azért változatos volt, és nem kicsit szemet gyönyörködtető. Sajnos a képek nem adják vissza azt a csodát, amit én ott éreztem és magamba szívtam:
Pénteken egy csodás napnak néztünk elébe. Anyák napja volt az oviban. Az utolsó ovis anyák napja a fiamnál. Lázas készülődés előzte meg, ő is, én is nagyon izgultunk. Annyira cuki volt, gőzerővel gyakorolta még itthon is a verset. Meg is lett az eredménye: egy olyan csodálatos műsort vezettek színpadra az óvónők, hogy az elmondhatatlan. Én nem vagyok az a sírós típus, bár nagyon szentimentálisnak teremtett az ég, hát most mégis nem kicsit megkönnyeztem. Csodálatos volt, leírhatatlan és feledhetetlen. Alig várom, hogy meglegyen videón. Tutira minden nap nézegetni fogom - legalábbis egy jódarabig. Aztán meg majd sűrűn előveszem. Egy vörös rózsa kíséretében ezt a gyönyörű tálat kaptam a kisfiamtól, amit ő készített:
Azt hiszem, nem fogom kicsomagolni (bár már többször rám szólt a kisfiam, hogy ebből enni lehet, egyek már belőle), hanem a vitrinben lesz a helye, a kis kincsestárban. Imádom ezt is, mint a többit. Jó néha elővenni őket, és elmélázni, milyen is volt AKKOR...
Közben elkezdett drága férjem dolgozni. Egyre inkább odavan ezért a munkahelyért, egyre jobban tetszik neki. Remélem, megmarad ez a lelkesedése (a kezdeti nehézségek után), megtalálja a helyét itt, és szeretni fogja. Szívből kívánom neki, érezze jól magát itt. Úúúúúúúúúgy szeretném...
Aztán a héten megérkezett Doruska óvódai levele is, mely szerint felvételt nyert a hőn áhított oviba. Olyan boldog volt, hisz nagyon szerette volna, ha Beni csoportjába (volt csoportjába) járhat, ugyanazokhoz az óvónénikhez. Talán így a beszokás is könnyebb lesz. Azt kell mondjam egy kicsit nagyképűen, ettől nem tartok, hiszen Dorina korát meghazudtolóan bölcs és értelmes, mindent meg lehet vele beszélni, és hihetetlenül simulékony. Büszke anyai szívem nem aggódik, töltött már benn Benivel az oviban napot, ahol a bátyjával kevésbé foglalkozva hátravonult a kislányokkal a babasarokba, és ott játszott. Nem gondolva ránk, nem törődve semmi mással. Jó tudom, minden csoda három napig tart - Beninél két hétig. Akkor múlt az újdonság varázsa, és kezdett kapaszkodni és pityeregni, hogy "anya, ne hagyj itt kérlek"! És sajnos sokáig tartott. Nem szeretném ezt mégegyszer átélni, mert minden egyes ilyen alkalommal kitéptek egy darabot a szívemből. Hiszen én úgy vittem volna, úgy maradtam volna, bármit, csak az én kisfiam ne legyen szomorú. Hiába mondták az óvónénik, hogy mindez két percig tart nála, aztán kezét-lábát törve rohan autózni-vonatozni a fiúkkal. Az a pár perc nekem akkor is nehéz volt. És ha pesszimista vagyok, ezt még kétszer végig fogom csinálni - ugyanígy. Meglátjuk... vannak még csodák! Velem bizony történnek :D:D:D (ld. gyermekeim)!
Valamiért Benivel most nagyon nehéz. Tegnap is meg ma délután is műsorozott vég nélkül. Tegnap apósom telefonált, hogy kivinnék Csórra a telekre, hiszen imádnak ott lenni a manók. Mikor hazaért Bebi, már nagyon fáradt volt. Nem akart fürödni menni, úgyhogy a sokadik könyörgés után már rápirítottam, hogy vetkőzzön. Mire ő: - Jaj, bárcsak Csóron maradhattam volna!
Hát mit ne mondjak, letaglózott. De végtelen nyugalmat erőltettem magamra, miközben zokogott a szívem, és mondtam neki, hogy vegye vissza a melegítőjét. Kérdezi, miért. Azért, mert hívom a taxit és mehet Csórra. Erre elővettem a bőröndjét, és kérdeztem, két póló elég lesz-e, meg két pár zokni. Szépen berakodtam a táskába a ruháit, mire ő hangos zokogásban tört ki, hogy ő inkább mégis maradna, mert ő nem szeret egyedül, meg ő amúgy is itt szeret lenni, a családdal. És inkább ne küldjem őt el Csórra. Gyorsan elment inkább fürödni. Mikor visszajött, akkora ölelést kaptam, amekkorát ritkán, úgyhogy azt hiszem, megértette, mi a helyzet. Szépen meg is beszélgettük, hogy most megbántottuk egymást egy kicsit, de legközelebb majd átgondoljuk. Elmondtam neki, hogy nagyon fájt a szivem, nagyon-nagyon, mikor azt mondta, hogy költözni akar, de annyira szeretem, hogy az ő kedvéért még ezt is megteszem, még ha a szívem hasad is meg. Ő meg közölte, hogy ő inkább itt marad, és sohasem hagy el. Pár percig még öleltük egymást, aztán elaludt.
Ma reggel egy csokor tulipánnal ment az oviba. Úgy döntött, hogy a telken szedett friss virágokkal meglepi a lányokat. Nem a szerelmeit, mindet. Hát igen, nem semmi pasi a fiam. Azért itt megjegyezném, én nem kaptam a virágból, de Dorusnak hozott egy gyöngyvirágot - hatalmas örömet okozva ezzel, hiszen mint említettem már, Dorina nagy virág-fun! Szóval lányok kivirágoztak, anya nem - csak reménykedik a vasárnapban. Lehet, hogy van férfi, aki ezt észben tartja, na az nem az én férjem. Szegény most biztos bajban van, mert ilyen téren a számítógép (a munkahelyi) volt az esze. Ami ugyebár már és még nincsen. Kíváncsi leszek. Hé, nem ér súgni! :D
Délutánra Bence nem tudom, hogy a frontra lett-e érzékeny, mindenesetre kitört rajta a hisztis énje, és minden egyes játékdarab elrakásáért könyörögni kellett. Pedig ott voltam mellette, segítettem, úgy menni szokott zokszó nélkül, de ma így is kiborulás lett belőle. Ilyenkor szoktunk leülni beszélgetni, de ma erre sem volt kapható. Inkább azt kérte, hogy hadd bújjon mellém, ő most csak velem akar lenni. Csak abban bízom, nem érte semmi baj, nem bántja semmi, mert ő nem az a fajta, aki könnyen túllép dolgokon, és pikk-pakk feldolgozza a sérelmeit, kell hogy segítsek neki. De most ezt sem hagyta. Nem erőltettem, remélem, ha majd úgy gondolja, már ki akarja adni magából a bánatát, tudni fogja, hogy hozzám jöhet.
Azért csodás szépen zárult a nap. Természetesen fektetés után előfordul, hogy kiabálnak még valamiért a gyerkőcök, behívnak bennünket. Ma este tökéletesen összeidőzítette a két gyermek. Először Dorushoz mentem be, mert kicsi lévén nem buzog benne a türelem, azaz azt mondják, számukra az idő még sokkal hatalmasabb és ólomlábas dolog (inkább fogalom), mint számunkra, úgyhogy ha nem érkezem időben, elégedetlenségének is hangot ad. Ellenben Beni szépen megvárja, míg beérek, tudja, nem hagyom cserben, menni fogok. Leültem kis hercegnőm ágya szélére, jött az általános "Itt maradsz egy nyucira?" (nem tudom írtam-e, zenélő ikeás nyuszikája van, arra alszik el minden nap). Ott maradtam egy nyucira :D, miközben ő végig az arcomat simogatta és mosolygott. Olyan nagyon jó érzés volt. Gyönyörű kislány, gyönyörű mosollyal, úgyhogy anyai szívem elolvadt, melynek hatására dőlt belőlem az "úúúúgy szeretlek, annyira nagyon".
Ezután bementem Benihez. Itt ért a másik csodálatos dolog. Kisfiam tárt karokkal várt, amit - miután leültem az ágyára - átfont a nyakamon és nagy lendülettel közölte: Anya, nagyon nagyon nagyon nagyon nagyon (azt hiszem ennyiszer mondta) szeretlek! Nagyobban mint a Föld, meg az űr, meg az összes bolygó, sokkal jobban! - ismét olvadás. És mindig elgondolkodom azon, hogy lám, még ha néha nehéz időszakok is vannak, még ha el is bizonytalanodom magamban, azért mégis nekem vannak a világon a legcsodálatosabb gyermekeim.
Azt is le kell még ehhez a gondolatmenethez írnom, hogy az elmúlt héten legalább öt különböző embertől hallottuk a párommal azt (amit aztán meg is beszéltünk egyik este és ki is veséztünk), hogy öröm nézni ezeket a gyerekeket, mert imádják egymást, rendszeres az ölelés, a puszi, a cirógatás, egyszerűen hihetetlen ez a testvérek közötti kapocs. És valóban. Számunkra természetessé vált, de azért minden egyes alkalommal mosolyt csal az arcunkra, és melegséget a szívünkbe, amikor ezt látjuk. Még a picike is azon dolgozik, hogy a lehető legjobban hozzáférhessen a testvéreihez, és úgy ölelhesse őket. A két legbeváltabb módszere a nyakölelés, és a nyakukba hajta a kis fejét, és az, hogy a hátukra fekszik, és úgy fonja át kis karjait rajtuk. Annyira jó látni és tapasztalni! Olyan jó, hogy ők az én gyermekeim! Mérhetetlenül büszke vagyok rájuk!
Már megint hanyagoltam a blogot. Annyira zsúfoltak a napok, hogy elröppen az idő, estére meg már nem látok ki azon a két kis résen, ami a szemem helyén díszeleg. Pedig nagyon igyekszem kitartó és erős lenni.
Ma például fát vágtunk, hármat is. Szüleim kertjében irtózatos szaporodásnak indult az ecetfa, aminek anyukám nem bírja a szagát virágzáskor - ami hamarosan következett volna. Így hát halálra ítélték a három fát. Férjem hősiesen nyeste a láncfűrésszel, aztán hárman húztuk a kötelet, hogy boruljon - természetesen jó lett volna, ha arra, amerre mi akarjuk. Természetesen én is ott feszítettem a kötélhúzás élén, hiszen közölte a férjem, hogy az én egy póniló-erőm hiányzik ahhoz, hogy a fa tökéleteset boruljon :D. Nahát ezen ne múljon! Odavágtam a póniló-erőt, és dőlt is a fa. Ugye nem kell mondanom, hogy ez tökéletesen rajtam múlt? Nem a mázsa feletti súlyú férjemen és a mázsa közeli súlyú apukámon, hanem rajtam! Mert az az egy póniló-erő az bizony egy kőkemény póniló-erő, akárhonnan nézzük is :D
A gyerekek közben élvezték, hogy udvaron lehetnek (az én drága panel-gyerkőceim), ástak, virágot szedtek, Beni kijött segíteni fát hordani, úgyhogy tartalmasan telt a nap. El is fáradtak estére úgy, hogy nem kellett nekik könyörögni, hogy elaludjanak. Legfőképp, hogy az én nagyfiam nem is aludt délután. Ugyan már több mint egy éve nem alszik ebéd után, de ma akkorát dolgozott, hogy még... Hát igen, az esték ilyen esetekben már nehezek, hiszen jön a nyuszika-szindróma (ha sapka van rajtad az a baj, ha nincs, akkor meg az...). De hősök voltunk, kibírtuk, még egy fél esti mesét is meghallgattak, úgyhogy azt hiszem, jól zárult a nap.
A héten voltunk Doruskámmal a sebészeten. Újra megröntgenezték, de szerencsére nem találtak semmit, a csontja szépen összeforrt. Valószínűleg a növekedéstől IS fájnak a lábai, a törés meg még sokáig front-érzékeny lesz, úgyhogy nem marad más, kitartunk. Azért megnyugtatásnak nagyon jó volt ez az orvoslátogatás. Az én pici lányom meg annyira ügyes volt. Hozta a fonalhajú kisbabáját, akit még a röntgen asztalon is maga mellé fektetett, épp úgy, ahogy neki kellett feküdni, úgyhogy haláli aranyos volt. Mondanom sem kell, pillanatok alatt lekenyerez mindenkit. És úgy tud fürödni ebben a népszerűségben!!! Bár most egy kicsit alábbhagyott, mert beleérkeztünk ebbe a szégyenlős korszakba. Hát nála még ez is "lájtosabb" mint Beninél volt, mert a kisasszony legalább hatalmasakat köszön - és csak utána bújik belém pár percre. Beni még erre sem volt hajlandó. Sebaj, ezen is túl leszünk, ahogy én a kis cserfes lányomat ismerem, elég hamar :D
Szerdán meg Miluskám kapta meg az utolsó pneumococcus elleni védőoltását. Hason feküdt, és annyira ügyes volt, hogy meg sem mozdult. Az asszisztens néni meg is jegyezte, hogy le sem kellett volna fogni. Természetesen azért jól megsértődött, és ennek hangot is adott, de szerencsére nem tartott sokáig a bánata, fél perccel később már fülig ért a szája, és leste a játékokat. Szerencsére az esetleges láz sem kísérte az oltást, úgyhogy ez nagyon pozitív kimenetelű volt. Nem úgy a fogzás. Kismanónak ugyanis november óta egy foga sem bújt, és most pótolni igyekszik. Négy foga jön egyszerre lenn. Már részben áttörték az ínyt, meg vörös dudorokat produkálnak, amitől az én kis manóm iszonyúan szenved. Tegnap éjjel háromnegyed-kettőkor felébredt olyan zokogás kíséretében, hogy aki hallotta, arra is rátört a világfájdalom. Kriszti, remélem, nem ébredtetek fel rá!!! Egyszerűen vígasztalhatatlanul sírt. A fájdalom-csillapító után kissé megnyugodott, és akkor már álomba lehetett cirógatni. Természetesen a nagy ágyban apa mellett. Mert ott a csudijó aludni, ha éjjel kidobja az ágy!!!
Pénteken ballagásra megyünk a mátrai rokonaimhoz, konkrétan unokatestvérem ballag, és én erre az alkalomra kaptam egy nagyon csinos ruhát a férjemtől. Olyan boldog vagyok. Én amúgy is nagyon szeretem a nőcis cuccokat, és ha alkalom van rá, hogy csinosan felöltözhetek, na hát az nagy öröm számomra. Ez a ruha meg hát, hogy is mondjam, még fel sem vettem, de már imádom. Majd rakok fel fotókat a ballagás után.
Igyekszem most nem ennyire lusta lenni és hamarabb blogolni. (na mégsem volt olyan könnyű az elalvás, most voltam benn megmasszírozni Dorina hátát)
Az elmúlt két napban nagyon kellemes elfoglaltságom volt. Egy nagyon kedves - de messzi került barátnőm hazalátogatott, így vele töltöttem az időm nagy részét. Nem beszélve arról, hogy így találkozhattam a kislányával, az én "majdnem" keresztlányommal. Azért majdnem, mert nincs megkeresztelve, de azért barátnőm névileg felfogadott. Valahogy mostanság körvonalazódott bennem, hogy számomra ez a dolog is mennyire nagyon sokat jelent. Mármint a keresztanyaság. Mert az az érzésem, én sohasem leszek az, aki bárkinek a gyermekét is keresztvíz alá tarthatná. Úgy szerettem volna, ha csak egyszer is... Hát ez van. Marad nekem ő, kicsi szívem csücske, akit annak gondolhatok. Csodás két nap volt.
Annyira édes volt ma Benus, hogy el sem tudom mondani. Valamin nagyon dolgoztam, és nem úgy sikerült, ahogy szerettem volna. Ennek folyományaként kitört belőlem, hogy: "Ajj, ezt nem így akartam!!!" Mire ő:
- Anya, én is elrontottam valamit, ne légy szomorú, mindenki követhet el hibát! - és a csodás érzést fokozva még hozzám is bújt. Hát igen, kezd felnőni az én már éppen csak óvódás nagyfiam.
Picike fiam meg kezd nagyon féltékeny lenni. Benire délután rátört a bújós hangulat, és mellém kuporodott. Milán mikor megneszelte, magas C-s csatakiáltással odarohant, fejjel az ölembe, és ha nem vagyok elég gyors, még Beni is kap egyet a szeme alá. Na nem azért, mert agresszív lenne kismanó, hanem mert akkora elánnal repült az ölembe. Hihetetlen volt. Kezdődik az "apa, anya nem szerethet mást" korszak. Azért megsúgom, egy picit élvezem, mert ebből is kiszívom a szeretetet. Olyan nagyon aranyos.
De azért most szenved is drágám, mert mostmeg begyulladt a szeme. Nem tudom, hogy kötőhártya-gyulladás-e, de váladékozik neki. Én komolyan mondom, átok ül rajtunk. Pedig esküszöm közelében sem voltunk beteg embernek. Azért az immunerősítő gyógyszer láthatóan segít neki. Adagoljuk hősiesen tovább. Szerencsére megadta magát, és magától megeszi, hiszen okos gyerek, és tudja, így is, úgy is be kell venni, akkor meg jobb, ha magától hamar túl van rajta. Úgyhogy haladunk.
Dorust meg délelőtt akkora köhögés-roham kapta el, hogy simán kidobta a taccsot a konyhában. Ő amúgy is ilyen kis hányós típus, ráadásnak ez a tevékenység egyáltalán nem zavarja. Szóval kirakta, de a köhögés nem maradt abba. Azt hiszem, holnap ismét doktorbácsit látogatunk, és bérletet kérünk - de legalábbis rendelő-kulcsot biztos.
